A lélek ápolására, a meghallgatásra néha nagyobb szükség van

Az ápolók hónapját ünnepelték

0
181
Tóth Fanni rajza

Az ápolókra irányították a figyelmet májusban a Gyulafehérvári Caritasnál, és az ünnepségnek része volt konferencia, képzés és a közös filmnézés is. Az ápolók hónapja apropóján a Caritas Facebook-oldalán rendszeresen jelentek meg munkatársaik gondolatai, illetve az ápolók gyerekei, unokái által alkotott rajzok, versek, ezekből olvashatnak, láthatnak ismét néhányat. Irányítsuk tekintetünket továbbra is azokra, akik nélkül több lenne a magány, a szenvedés, a tehetetlenség. Figyeljünk rájuk, akik nap mint nap csendben végzik munkájukat, hogy a legkiszolgáltatottabbak számára is élhetőbb legyen az élet.

Ha megkeresi a Caritasos nővéreket…

Azt tapasztaltam az ápolói munkám során, hogy nem elég a diploma ehhez a szakmához, csak az válassza ezt a hivatást, akiben van segítőkészség, mert tekintettel kell lenni a betegek érzéseire. Fontos, hogy tisztességesen és kitartóan végezzük a munkánkat, és akkor az emberek hálásak, na nem mindenki, de a többsége igen, és ez ad erőt. Emlékszem, volt egy betegünk, akinek a kórházban azt mondta az orvos, hogy ha nem javul az állapota, le kell vágják a lábát, de ha hazamegy, és megkeresi a Caritasos nővéreket, lehet, hogy segíthetnek. Kötöztük ünnep- és hétköznap egyaránt, hiszen bennünk volt minden bizodalma, kitartással. Tiszta munkával és odafigyeléssel sikerült megmenteni a bácsi lábát, aki azóta is él, és hálás a munkánkért. Szeretem a munkámat, mert mozgalmas, nem négy fal között kell dolgozzak, és sok emberen segíthetek. Sok biztatást kapok a falubeliektől és a kis csapatunktól, ha egyik vagy másik eset miatt elkeserednék. (Tankó Annamária szakápoló, otthoni beteggondozás, Gyimes)

Nincs hiábavaló szenvedés

Világéletemben ápoló szerettem volna lenni. Körülbelül harmadikos koromra emlékszem vissza, hogy már akkor erről beszéltem, de hosszú és nehéz út vezetett addig, hogy elérjem ezt a célt, hogy valamit adjak az embereknek. Amikor munka nélkül maradtam, elkezdtem önkénteskedni, valahogy sodródtam errefelé. Itt megtaláltam a helyem, azt, amit vártam az élettől. Azt csinálom, amit szeretek: társa lehetek a bajban az embernek.

A minőségi ápolás összetett, a fizikai ápolás mellett sok esetben a lélek ápolása, a meghallgatás sokkal jobban kell, hiszen a lélek betegebb, mint a test. A betegek elvárják, hogy őszinte legyél, hogy rájuk figyelj, hogy ne csak megcsináld, mert ez a dolgod, hanem legyél ott százszázalékosan, érezzék rajtad, hogy értük teszed. A fiatal betegek lelkileg nagyon megdolgoznak, nehéz látni, hogy nincs már semmi reményük, végigvinni velük azt, hogy dühösek, mert miért én, hogy elfogadják és viszik, majd feladják… Sok jutott nekünk most ebből, de muszáj, lássa rajtad az erőt, biztonság kell legyél ennek az embernek. Ha tudja, hogy meg fog halni, akkor a halállal kapcsolatosan kell vigyél egy gondolatot, ami megerősíti és megnyugtatja őt valamilyen szinten. Lehet, hogy gyomorideged van az ajtó előtt, de amikor bemész, akkor nagyon határozott kell legyél, hogy lássák érezzék, hogy értük vagy. Mindehhez az erőt a hitből, az Istenhitemből tudom meríteni, a csapat megtartó erejéből, és így tudom adni nekik azt, hogy nincs hiábavaló szenvedés. (Petres Marika szakápoló, otthoni beteggondozás, Csíkkarcfalva)

Gondoskodás tiszta szívből

Egy teljesen új világba csöppentem, amikor itt kezdtem dolgozni, nyitott voltam arra, hogy ezt megismerjem, megtanuljam.

Egyik legnagyobb félelmeim közé tartozott, ha egy idős az én jelenlétemben rosszul lesz, elájul. Még kezdő ápoló voltam, amikor máris szembesültem a legnagyobb félelmemmel, ugyanis egyik este egy néni a kezeim közt esett össze. Számomra is meglepő módon, de abban a váratlan és ismeretlen helyzetben sikerült higgadtan kezelnem a dolgokat. Sokat jelentett, hogy a kolléganőm is segítségemre volt, azonnal cselekedtünk, mentőt hívtunk. A néni felépült, jól van. Közös erővel megoldottuk a helyzetet.

Igyekszem tőlem telhetően a lehető legjobbat nyújtani az időseknek, tiszta szívemből gondoskodom róluk, mindannyiukat szeretem, különbségtétel nélkül. Mindig figyelek arra, hogy időt szakítsak a velük való beszélgetésre, úgy látom, hogy olyankor meg is nyugodnak. (Gábor Anna ápoló, csíksomlyói Védett Otthon)

Meglátni a napot

Volt egy bácsi, aki az önkormányzat által került hozzám. A rokonai magára hagyták, nem látogatták. Le volt vágva mindkét lába, annyi mozgáslehetősége volt csak, hogy elkúszott a mosdóig, és nagyon nehezen elvégezte szükségleteit. A rokonok minimális összeget szántak rá, amiből fát vágnom, fűtenem, és a bácsit etetnem kellett volna. Én voltam az egyedüli kapcsolata az emberekkel. Látva, mennyire tehetetlen és elhagyatott, ápolói minőségemen túl, emberileg is segítettem neki, majd amint sikerült, vittem neki egy tolószéket. A ház körül talált deszkákból összeállítottam egy lejtőt, hogy azon közlekedhessen a tolószékkel. Amint megvoltam, kivittem a friss levegőre, a napsütésre, és mondtam neki, hogy mennem kell, mert várnak a betegek. De ő megkért, hogy maradjak, mert egy éve nem látta a napot. Maradtam. Én találtam rá, amikor meghalt, és emléke ma is elevenen él bennem. Sokszor visszhangzik a fülembe: „egy éve nem láttam a napot”. (Pál Emese szakápoló, otthoni beteggondozás, Szentábrahám)

A munkához elengedhetetlen az emberség

Engem egy ügy nagyon megfogott az elmúlt öt évből. Féltem az esettől, s talán inkább a környezettől. Egy lakókocsiban volt az ellátott, se villany, se víz, a hozzátartozók pedig Sepsiszentgyörgyön voltak, és egy hónapban egyszer vagy kétszer látogatták az ágyban fekvő beteget. Otthonról vittem az ételt neki, reggel jómagam etettem őt. Én rendszeresen főzök, a maradékot pedig mindig felcsomagoltam neki. Az is többször előfordult, hogy a saját pénzemre vásároltam reggelire valót, mivel magára és a szomszédokra volt utalva. A vége felé már nem tudott enni, nyelni, és emiatt otthon turmixoltam neki az ételt. Nem tartott sokáig a dolog, mindössze másfél-két hónapig, de amennyire féltem tőle, a végére annyira megszerettem. Búsultam, amikor haldoklott. Erősen sajnáltam az egész helyzetet. Először Katival mentem hozzá, mert féltem bemenni a lakókocsiba, de aztán a folytatásban muszáj volt egyedül boldogulnom. Sajnos elhunyt a beteg, én találtam rá… Kimentem az autóhoz és elsőre nem a hozzátartozóját hívtam, hanem a férjemet és sírva mondtam neki, hogy Tibi meghalt… (Vass Magdolna otthoni beteggondozó, Szentkatolna)

A valóra vált álom

Többgenerációs családban nőttem fel, és mielőtt iskolába mentem volna, már a betűkkel annyira meg voltam ismerkedve, hogy tudogattam olvasni. Minden délután egy nagy karosszékben ülve, az volt az én felségtrónom, olvastam az újságot a dédszüleimnek. Ők nem láttak, és én olvastam nekik, ahogy tudtam, így napirenden voltam azzal, hogy Ceaușescu hol jár, mit csinál. Aztán, mikor dédnagytatám ágybanfekvő lett, segítettem az ápolásában. Hazavárt a hittanról, addig nem halt meg.

Ha játszottam, akkor is doktor néni voltam, és ha valaki a családban megsérült, ott voltam elsőként, hogy a sebét bepólyáljam. Tizenkettedik osztályban, az utolsó osztályfőnöki órán azt írtam le vágyként, hogy én egy idősek otthonában szeretnék dolgozni, pedig fogalmam sem volt, milyen az. A tízéves találkozón visszakaptuk ezeket a cetliket. Akkor mondta a fiam: édesanyám, neked az álmod valóra vált. (Fejér Lídia szakápoló, a Szent Erzsébet Idősek Otthona)

Forrás: Gyulafehérvári Caritas