Egy „meglehetősen csúnya vétekről, a szomorúságról” tanított Ferenc pápa a február 7-i általános kihallgatáson a bűnökről és erényekről szóló katekézisében. A szentatya elmondta: ez a fajta szomorúság a lélek levertsége, egyfajta állandó bánkódás, amely megakadályozza, hogy az ember megtapasztalja az élet örömét.
Kétféle szomorúság létezik
A szentatya mindenekelőtt megállapította, hogy az egyházatyák a szomorúság értelmezésében egy fontos megkülönböztetést tettek. Létezik ugyanis olyan szomorúság, amely megfelel a keresztény életnek, amely Isten kegyelmével a szomorúságot örömmé változtatja. Nyilvánvaló, hogy ezt nem szabad elvetni, mert része a megtérés útjának. De van egy másik fajtája a szomorúságnak, amely beszivárog a lélekbe és azt levert állapotba helyezi. Ez a második fajta szomorúság a Gonosztól ered, és minden erőnkkel küzdeni kell ellene – szögezte le a pápa. Szent Pálnál is megtaláljuk ezt a megkülönböztetést: „Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg; a világ szomorúsága ellenben a halálba visz” (2Kor 7,10).
Van tehát egy kedvező szomorúság, mely üdvösségre vezet, mint például a tékozló fiú példázata esetében: amikor romlása mélypontjára jut, nagy keserűséget érez, ami arra indítja, hogy magába szálljon és elhatározza, hogy visszatérjen az atyai házba (vö. Lk 15,11–20). Kegyelem ugyanis a bűneink miatt sóhajtozni és visszagondolni arra a kegyelmi állapotra, amelyet elvesztettünk és kegyelem megsiratni az eltékozolt tisztaságot, amelyben Isten megálmodott minket.
Ám van egy másik szomorúság is, ami a lélek betegsége – mutatott rá a pápa. Akkor születik meg az ember szívében, amikor eltűnik onnan egy vágy vagy remény. Ezt jelzi az emmauszi tanítványok története, akik csalódott szívvel hagyják el Jeruzsálemet, majd egy hozzájuk csatlakozó idegennek bizalmasan megvallják, hogy „azt remélték, hogy ő – vagyis Jézus – szabadítja majd meg Izraelt” (Lk 24,21). A szomorúság mozgása a vereség megtapasztalásához kapcsolódik, hiszen az ember szívében éledő remények néha szertefoszlanak, mert amikor nem tudjuk megszerezni a hőn áhított dolgot, az érzelmi veszteséget jelent. Ilyenkor, mintha az ember szíve szakadékba zuhanna és elfogja az elcsüggedés, a gyengelelkűség, a depresszió és a szorongás.
Mindnyájan keresztülhaladunk olyan próbatételeken, melyek szomorúvá tesznek, mert az élet álmokat fogan bennünk, melyek aztán darabokra törnek. Ebben a helyzetben egyesek a zavartság után a reménységre hagyatkoznak, míg mások melankóliába merülnek és hagyják, hogy szívük megromoljon. Örömöt éreznek ebben? – kérdezte a pápa.
Nézzétek, a szomorúság olyan, mint valami öröm a nemtetszésben, mintha valami keserű, cukormentes, rossz édességet szopogatnánk. A szomorúság örömét leli a nemtetszésben. Evagrius szerzetes tanítja, hogy minden bűn valami élvezetre irányul, bármilyen múlandó is legyen az, de a szomorúság épp ennek az ellenkezőjét élvezi, mikor végtelen fájdalomba ringatja magát. Elhúzódó gyász esetén, amikor az ember kitágítja az elveszett személy hiányát, ez nem a Lélekben való élet sajátja. Bizonyos dühös keserűségek eredményezik, hogy az ember az áldozat szerepébe öltözik, ám, ez nem teremt bennünk egészséges, még kevésbé keresztényi életet. Mindenki hordoz a múltjában valamit, aminek meg kell gyógyulnia. A szomorúság természetes érzése gonosz lelkiállapottá alakulhat át.
Mit tegyünk, amikor szomorúak vagyunk?
Ez egy alattomos démon, a szomorúság ördöge, amit a pusztai atyák a szív férgének neveztek, amely lepusztítja és kiüresíti azokat, akik befogadták. Mit is tegyünk akkor, amikor szomorúak vagyunk? – kérdezte a pápa. Meg kell állni és meg kell nézni, hogy vajon ez a szomorúság jó-e vagy rossz? És aztán cselekedjünk a szomorúság természetének megfelelően. Ne felejtsük, hogy a szomorúság nagyon rossz dolog is lehet, ami pesszimizmushoz, nehezen gyógyítható önzéshez is vezethet. Ügyeljünk tehát a szomorúságra, és gondoljunk arra, hogy Jézus elhozza nekünk a feltámadás örömét. Így akár az életünk tele is lehet ellentmondásokkal, sikertelen vágyakkal, beteljesületlen álmokkal, elveszett barátságokkal, ámde Jézus feltámadása révén hihetjük, hogy végül minden üdvözül. Jézus nemcsak önmagáért támadt fel, hanem értünk is, hogy megváltsa az összes boldogságot, amely beteljesületlenül maradt életünkben. A hit elűzi a félelmet és Krisztus feltámadása eltávolítja a szomorúságot, mint a követ a sírtól. A keresztény ember minden napja a feltámadás gyakorlata.
Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója című regényében azt mondja: „Az egyháznak megvan az öröme, minden olyan öröme, ami ennek a szomorú világnak van fenntartva. Amit ellene tettetek, azt az öröm ellen tettétek” Egy másik francia író, León Bloy pedig ezt a csodálatos mondatot hagyta ránk: „Csak egy szomorúság van, […] az, hogy nem vagyunk szentek”.
A feltámadt Jézus Lelke segítsen bennünket életszentséggel legyőzni a szomorúságot – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.
Felhívás a békéért
A szentatya a katekézist után csoportokat köszöntve így szólt: …ne feledkezzünk meg a háborúkról, ne feledkezzünk meg a meggyötört Ukrajnáról, Palesztináról, Izraelről, a rohingyákról, arról a számos háborúról, ami mindenütt folyik. Imádkozzunk a békéért! A háború mindig vereség, mindig. Imádkozzunk a békéért! Békére van szükségünk.
Végül köszöntötte a fiatalok, a betegek, az idősek és az ifjú házasok csoportját. A Lourdes-i Szűzanyát ünnepeljük jövő vasárnap, aki anyai gyengédséggel kísérjen titeket az útjaitokon – zárta köszöntéseit és felhívásait Ferenc pápa.
P. Vértesaljai László SJ, Vatican News
