Család, közösség, kapcsolat

0
651

A Boldogasszony iskolanővérek lelkiségi forrásában – a Szabályzatunkban – a Közösség fejezetnél kedves mondatom olvasható: „közös(ségi) életünk ajándék és feladat”. Átéljük ezt a valóságot szerzetesként, családban, kapcsolatainkban. Ajándék és feladat. Még akit a legjobban szeretünk, azzal is, vagy vele leginkább. Óriási az ajándék, amit egymásnak adhatunk és amit egymástól kaphatunk. Ugyanakkor állandó megtérésre, újrakezdésre szóló feladat a másik. Amikor már megszokjuk egymást, elkopott az első szeretet élménye. Minden nap megtapasztalom, hogy a másik más, mint én. Más hatások érték, más a személyisége, mások az erősségei, mások a gyengeségei, más a neveltetése. Mégis őt szeretem, a maga titokzatosságában, misztikus egyediségében, földhözragadt valóságában: azt a valakit, aki éppen ő most – nem pedig azt, aki szeretném, hogy legyen. A valóság gyógyít. A valóság maga az igazság.

Közösségünk, családunk olyan, amilyen. Sebzettségekkel, küzdelmekkel, próbálkozásokkal. Sokszor nem értjük, kire ütött ez a gyerek, hogy csöppent ebbe a családba. Szeretnénk, ha nem lennének problémák, betegségek, sérültségek. Nem kellene minden nap újra megtérnünk, újból kezdeni a szeretetet, megbocsátást, áldozatvállalást.

Ebben a törékenységben mégis megtapasztaljuk olykor, hogy harmónia születik. Harmónia a közös éneklésben, az imádságban, az ünnepi pillanatokban, a közös munkában, tevékenységben, csendes hétköznapi percekben, beszélgetésekben, tekintetek találkozásában, kiengesztelődésben. Ilyenkor „hálásan ünnepeljük az életet: irgalmas Istenünk körünkben végbemenő titokzatos működése csodálattal tölt el.” (Szabály 7. pont)

„Az élet úgy bontakozik ki, hogy közben mások életéből táplálkozik” – mondja Mustó Péter.
Ajándék, sőt táplálék lehetünk mások számára.

„A kapcsolatainkban szerzett nehéz tapasztalatainknak sokszor nagyobb hitelt adunk, s keserűen azt mondjuk: ez a realitás. Mert nem akarjuk ámítani magunkat.
Nagyobb zajt csap egy kidőlő fa, mint a növekedő erdő – mondja a tibeti bölcsesség.
Aminek teret adunk a figyelmünkben, az meghatározza, mit táplálunk magunkban s így a körülöttünk élőkben” – mondja ugyancsak Mustó Péter.

Így az ünnepek után feltöltekezve, esetleg elfáradva, feszültségeket is hordozva jó arra gondolni, hogy találkozásainkban arra vagyunk meghívva, hogy lényünk legigazibb valóját éljük meg, osszuk meg, s közelítsünk az örök harmóniához: a jóság, a szépség és az igazság teljességéhez. Az új esztendőben pedig lehetőséget kapunk, hogy még szebben, még jóságosabban, még igazabbul élhessünk egymás és a jó Isten örömére: hogy gyógyító és életadó módon legyünk jelen egymás számára, hogy elszenvedjük, amit el kell szenvednünk, és oda figyeljünk, ahonnan az élet, a növekedés jön.

Útra való gondolatok:

  • Szemléld a valóságot, ahelyett, hogy a róla való elképzelésedet kérnéd számon rajta.
  • Legyél irgalommal a másik botladozásai iránt, tekintsd a szíve mélyén rejlő jót.
  • Figyelj arra, ahonnan az élet, az elevenség jön, ne búsítsd magad a hibák, bajok listázásával.
  • Hidd el: a másik is növekedni akar, és növekszik is.
  • Örülj az életednek: a mindennapok apró ajándékainak, az ajándékba kapott harmóniának, a találkozásoknak, a sok szépségnek és jóságnak, ami körülvesz, ha kinyitod a szemed.

Nagy Éva M. Vera SSND