Várakozó életünk és a megtestesülés logikája

0
255

Advent a várakozás ideje. Ezt halljuk, olvassuk mindenhol ezekben a hetekben, napokban. És, ha kissé eltávolodunk a kényszer-bevásárlás örvénylésétől, talán komolyan is vesszük.

Visszaemlékezem gyerekkoromra: amikor még a román kommunizmus tombolt Erdélyben, mi is sokat várakoztunk. Hosszú sorokat alkotva várakoztunk: hol vajra, hol lisztre, hol cukorra, nagyon ritkán valami húsra. Ebben az utolsó esetben volt, amikor egész éjszakát nagytatám hátán „várakoztam”, hogy reggel én is megkapjam a „fejadagot” és ezáltal ennivalót vihessek haza én is családomnak.

Ilyen „várakozások” alkalmával minden részletet megfigyeltem. Mert amikor az ember várakozik, van ideje, hogy megfigyelje a legkisebb részleteket: az előttünk gyúródó bácsi foszlott pulóverét, a mögöttünk topogó néni kopott táskáját, a mellettünk álló fiatalasszony ingére tapadt, lehulló hajszálait. Később, hosszú európai utazásaim alkalmával, ugyanígy figyeltem a körülöttem levő világ részleteit. Mondhatom úgy, hogy a román kommunizmus szerkezete késztetett engem a „várakozásokon” keresztül a részletek megfigyelésére. Megtanított arra, hogy a részletek ugyanannyi figyelmet igényelnek, mint az összkép, és a nagyszabású tervek sikere is a legkisebb alkotóelemeken múlik. Ahogy sokan mondják: „Az ördög a részletekben rejlik”. De mi, megmaradt európai keresztények, mondhatjuk inkább úgy: „A jó Isten a részletekben lakozik”.

Umwertung aller Werte, írja Nietzsche – majd nyomában Hamvas Béla is az értékek teljes felhígulását és a társadalmi tartópillérek fellazulását prognosztizálja a Poeta Sacerben. Nem tudok így hát eltekinteni az apró részletektől. Emlékszem, annak idején szentéletű II. János Pál pápa próbálta belobbizni az európai alapvetésbe azt, hogy „Európa keresztény kontinens”. És nem járt sikerrel. Szemünk láttára szűnik meg Európa keresztény kontinensnek lenni, hiszen nem figyelünk a részletekre. Hazugságok hálójában kapkodjuk a fejünket adventi időszakban is.

Amíg számunkra fontosabb a fékezetlen bevásárlás; egymás közvetlen vagy közvetett elgáncsolása és ellehetetlenítése, addig a keresztényellenes folyamat nemhogy lankadna, hanem inkább erősödik. Olyan XV. Lajos érzésem van: „utánam/ utánunk az özönvíz”. De ebbe az özönvízbe nemcsak XVI. Lajost fogják lefejezni, hanem gyerekeink és unokáink fognak elveszni, ha nem vigyázunk.

Francis Fukuyama szerint szép, új világunkkal véget ért az emberiség történelme, elértük a lehető világok legszebbikét, energiáinkat már csak a protokoll fogadások falatkáinak felemelésére kell fordítanunk, a létező társadalmi struktúrák lehető legjobbika. Vele szemben hajdani tanára, néhai Samuel P. Huntington, a civilizációk összecsapását és a világrend átalakulását prognosztizálta. És miközben megoldatlan konfliktusok sora üti fel egymásután fejét közvetlen szomszédságunkban, eldönthetjük – a ránk ömlő propaganda ellenére –, hogy melyiküknek volt inkább igaza.

Modern társadalmainkban nem emberek birtokolnak eszméket, hanem eszmék birtokolják az embereket. Nemrég meghalt, nagyszerű barátommal sokszor beszéltünk arról, hogy „eszmét” csakis másik „eszmével” lehet legyőzni: ezért feladatunk, hogy tervezetten építsük azt a szakrális hálót, amely Istent és embert tisztelő közösséget formál. Hiszen ez a „láthatatlan lényeg”, amely nélkül személyes és közösségi jövőnk kérdőjeleződik meg.

Ha az adventi várakozásban nem vesszük észre, hogy mindannyiunknak tennünk kell valamit azért, hogy hitünk, reményünk, (hervadó) szeretetünk tovább éljen, és meghatározza gyerekeink, unokáink jövőjét, akkor nem bízhatunk abban, hogy „ha mindenki is pórul jár ebben a világátalakulásban, MI – ennek ellenére – meg fogjuk úszni”. Nem fogjuk megúszni.

Isten „ideig-óráig eltűri, hogy az ember kevélykedve neki hátat fordítson, s a saját feje után saját útjain járjon; de nem engedi, hogy a gőg és az erőszak fái az égig nőjenek, s az eget a földtől végérvényesen elzárják.

Az elemi csapások és ellenségeskedések, a háborúk és kegyetlenségek, a gazdasági bajok és társadalmi zűrzavarok komoly, figyelmeztető jelek. Isten törvényei érvényesülnek a természetben éppen úgy, mint az emberi életben. Az ő ereje mozgatja a tengert és a hegyeket. A figyelmeztető jelzések az utóbbi időben egyre gyakrabban ismétlődnek. A föld is megmozdult, mintha megunta és megborzongott volna attól, ami a hátán, az értelmes lények világban történik. Az ártatlanok sírása pedig mind hangosabb lesz, mind több a panasz, a könny és a szenvedés, jeléül annak, hogy az ember törvénye kegyetlen törvény.

Isten kisemmizése a világból az ember világának megsemmisülését jelenti” — írta Márton Áron jó 80 évvel ezelőtt. Fukuyama előtt. Huntington előtt. A világmegváltó hatalmi arrogancia térhódítása előtt. Erdély nagy gondolkodója, a szakrális életvitel nagymestere újra megelőzte évszázadát, újra ránk pirít a múltból, miközben tisztábban látja a jövőt, mint sokan közülünk. Hiszen látta és azóta is láttatja a legnyilvánvalóbb alapvetést: a legtöbb szenvedést a mérhetetlen emberi ostobaság okozza.

Végezetül Hamvas Béla ideillő gondolatával fejezem be, csöppet sem vidám, de annál inkább reményt adó adventi várakozó gondolatomat: „a Megváltás a világot eredeti helyére emeli vissza… Aki nem a megváltás szerint rendezkedik be, életét a semmibe szórja”. Az inkarnálódó Istenfiú adjon számunkra erőt, hogy várakozó életünket az inkarnáció logikájára építsük.

Szakács Ferenc Sándor

MEGOSZTÁS