Hatvan évvel ezelőtt, 1963. szeptember 28-án hunyt el Sík Sándor piarista tanár, költő, műfordító, irodalomtörténész. Sírjánál koszorút helyezett el Zsódi Viktor tartományfőnök, Ruppert József piarista szerzetes, Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke és Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézete főigazgatója, piarista öregdiák.
Sík Sándor: Az imádság
„Az elmélkedés belevilágít az ember lelkébe. Ez a befelé ásás a külső hatás nyomán segíti realista látásomat, hogy kiszabaduljak az illúziók, önámítások légköréből, amelyben mindnyájan többé-kevésbé benne élünk. De még fontosabb a keresztény embernek, hogy Istent ismerjük meg. Mi nemcsak azt mondjuk, mint a görög bölcs: ismerd meg magadat, hanem: nézd magad Isten szemével! Elsősorban az Istent próbáld megismerni, aztán ismerd meg magadat.”(részlet)
Sík Sándor: Szentolvasó
Mikor a földbe bújtunk, mint a féreg,
S pokoltüzeket hullatott az ég,
S fejünk fölött zuhogott az ítélet,
(Tán csak az utolsóelőtti még!)
Mikor a falban elapadt víz-ér
S az izzó szálban kialudt a fény,
De jó volt a sötétben, kicsi fűzér,
Ha megcsörrentél olyikunk kezén.
Öreg anyókák mormolós imája,
De mormolt akkor sok öreg legény,
Leheveredtünk börtönünk vackára,
A bugyor feneketlen fenekén,
Aludt az agyvelő is zsibbadozva,
Ima sem állt az ajkainkra más,
Csak e fölséges-együgyű zsolozsma,
Csak ez az üdvözítő dadogás.
Benne van ebben a szent dadogásban
Amire szó és gondolat kevés.
Halál van benne és feltámadás van,
Gyereksírás és anyagügyögés.
A kisded szól így, aki nem beszél még,
És aki már nem: aki haldokol.
Belemondod az emberlét egészét
És mindentől eloldatol.
Forrás és fotó: Piarista Rend Magyar Tartománya/Magyar Kurír