Napjainkban szerteágazó információhalmaz válik pár kattintással gyorsan elérhetővé, ezzel együtt a mindentudásunkba és mindenhez is értünk állapotokba vetett hitünk óriásira növekszik, elfelejtjük azonban, hogy ez az állapot hasonló a héliumos léggömbhöz, amely bár könnyedén siklik a levegőben, bármikor kipukkanhat. És egyszer csak röpködnek körülöttünk a tanácsok. A tanácsok, amelyek gyorsan, erőfeszítés mentesen elérhető nagy sikereket ígérnek (hat hét alatt tanulj meg angolul, öt tipp a boldogsághoz, mesterszakács hat hét alatt stb.), ahol a megszólaló a saját maga sikerein keresztül biztosít mindenkit arról, hogy mindenki eljuthat oda, ahol ő van, hogy a tanácsai, akárcsak egy több évszázadon titokban őrzött családi recept, mindenkinek elhozzák ugyanazt az eredményt.
A tanácsadás számomra (a szakmám miatt is) egy érzékeny téma, hiszen sokszor látom a romboló hatását különböző emberek életében, akikkel terápiás kapcsolatba kerülök. A tanácsadás, ha a felkért vagy önkényes tanácsadó szemszögéből nézzük, lehetőség a segítésre, lehetőség a tapasztalatának és a gyakorlati vagy elméleti tudásának a megosztására. Ugyanakkor lehetőség is arra, hogy megélje saját fontosságát, hogy megtapasztalja erejét azzal, ahogyan a tanácsai által másokra hat és formálja életüket, fejlődésüket és reményei szerint őket magukat is. Ha a tanácsokat kérő és fogadó személy szempontjából nézzük, lehetőség a sikerre, a változásra, a gyors, kész megoldásokra, a stressz csökkenésére és az ebből fakadó felszabadulásra.
Azonban ha a folyamat szempontjából nézem a tanácsadás a másiktól való függőség kialakulásának és fenntartásának a melegágya, a tanácsokat fogadó fél problémamegoldó képességének és autonómiájának a csökkenése, a felfokozott sikertelenség érzésének a megélése, és a tanult tehetetlenség felerősödésének a veszélyeit rejti magában. Mert aki tanácsot kér/kap az a tanácstól teszi függővé a cselekedeteit, és egy idő után ezek nélkül nem is mer majd kezdeményezni. Ha a tanácsadó nem elérhető, egyre bizonytalanabbá, félénkebbé, frusztráltabbá válik. És ugyanakkor a tanácsadó életútjával, folyamataival azonosulva, elhagyja a saját útját és a másik útján, a másik képességei szerint, a másik ritmusában próbál fejlődni. Mert aki tanácsot kér/kap, az ellenszegül a tanácsnak, és bár lehet a tanács, javaslat jó vagy jó irányba mutathat, de a benne megjelenő ellenérzés és ellenállás meggátolja őt abban, hogy a helyzetéből kimozduljon, még jobban belesüpped a tehetetlenségének a mocsarába, ahol a rajta eluralkodó érzések a kilátástalanság, reménytelenség megágyaznak a benne lévő depressziónak.
Ezért hát adjunk kalácsot, de ne adjunk tanácsot. Adjunk hát kalácsot, azaz meséljünk arról, ami nekünk bevált, amit mi megtapasztaltunk, amit olvastunk, de tegyük hozzá, hogy ez nem egy csodarecept. Ne tanácsként, hanem megosztásként tegyük ezt meg, és így elkerülhetjük az ilyen jellegű mondatokat: szerintem csináld így és így, próbáld meg ezt és ezt, helyette használhatjuk a számomra bevált, én azt próbáltam, hogy mondatokat. Váltsunk attitűdöt, beszéljünk alázattal a sikereinkről, de ne felejtsük el megemlíteni a saját botlásainkat, hogy a beszélgető partnerünk lássa a siker mellett meghúzódó munkát, a folyamatot, amely által oda jutottunk, ahol ma vagyunk.
Ne adjunk tanácsot. Ne lopjuk meg a velünk kapcsolatba kerülő embereket attól, hogy saját maguk jussanak el, a saját ritmusukban a sikerhez, hiszen azáltal, ha tanácsot adunk, ha megmondjuk a tutit, megfosztjuk őket attól, hogy saját maguk erőforrásaikat mozgósítva és tudásukat bővítve jussanak el a kívánt célhoz. Tekintsünk mindenkit egyenrangú partnernek, viszonyuljunk nyitottan és kíváncsian a másik életéhez, kérdéseihez, átadva azáltal a hitet, hogy munka (tudás, tapasztalatok, próbálkozások, sikerek és sikertelenségek) árán mindenki eljuthat oda, ahova szeretne.
Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem – vallotta Konfuciusz.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap április 23-i számának életmód rovatában.
