† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen.
Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1–9
Magával ragad az éneklő gyermekhang tisztasága, ilyenkor majdhogynem észrevehetetlen a hiba, mert csillogása felülmúlja. Pillanatokra feledem terheimet, hegeimet, és egyszerűen szárnyalok, feledve minden zuhanásomat. Ezzel a megérintődéssel szeretnék az életben jelen lenni, szívemről a követ elmozdítani, beengedni azokat a gesztusokat, szavakat, amelyek elveszik romlottságomat, és ahányszor csak kell, keresni akarom őt, akinek gyakran fennhéjázón a szemébe mondom: „Csak nem én vagyok, Uram, aki elárul téged?” (Mt 26,22b) És az ő vonása nem csúful, mert feladata az elveszett hazahozása. Ismeri a tagadásaink, a hárításaink, az ítéleteink bűneit, de az ő fénye a felemelés, amikor mindegyikünk nehezéke leesik, a sok magyarázatunk kifúl abban a vallomásban: „Uram, én nem vagyok méltó…” (Mt 8,8)
Majd akkor felismerjük azt, amit magunkban és egymásban egy életen át látnunk kellett volna, hogy nem a hiba felhangosítása a jellemünk, hanem a ragyogás, mely szívünk otthona.
A feltámadás fényében még a tagadás, az elszéledés szégyene is megszépül, mert te, Uram, mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek (Jn 21,17b). Igazából ez a belső ígéret a sajátunk, ami kiemel az eleséseink láncreakcióiból. Ez húsvét: létünk, hitünk eme sajátját újból visszakapni és letenni álnokságunkat, mely mint a ránk sütött bélyeg füstje megfojt minden jó illatot.
Néhány évvel ezelőtt, amikor bezárt és elszigetelt napokat, ünnepeket éltünk, sokan elhatároztuk, hogy másképpen fogunk élni. Az a baj velünk, hogy úgy ígérünk, szeretünk és hiszünk, mintha nem lenne szívünk. Magamnak akkor azt is leírtam, hogy többé nem használom azt a kifogást, hogy nincs időm. A feltámadás ünnepén erőteljesen érzem, hogy nem szabad megszokottan szeretni, hogy érzékennyé kell válnom létem azon csodáira, melyek utamba kerülnek és megnyitják kincseiket előttem. Az örök élet magába foglalja azt a lehetőséget, hogy áldott életet éljek. Nem jó az, ha nekem mindenből csak a több van, és az ezért való robotolás elveszi az élet ragyogását.
Az örök élet ajándékával a szívemben úgy kell élnem, hogy a világ bennem és mellettem jobb legyen. A feltámadást szimbolizáló gyertyát meggyújtottuk, és megéreztük, hogy az életünk egy csoda a szívünk, a lelkünk miatt, mert bármi is van körülöttünk, ők a világossághoz tartoznak, tartják bennünk a szeretni tudásunkat, hogy el ne vásódjunk a saját forgatagunkban. A húsvétnak nagy üzenete, hogy nem úgy van, ahogy a gonosz a szélrózsa minden irányában a negatív eseményekben feltünteti az életet.
Bilibók Géza
Megjelenik a Vasárnap 2023/15-ös számában.
