Nem tudunk mást jól szeretni, ha önmagunkat sem szeretjük

0
539

Kolozsváron és környékén jól ismerik és sokan szeretettel emlegetik a nevét, számos egykori kliense gondol hálatelt szívvel vissza rá. Az a fajta terapeuta ő, aki, a szakértelme mellett már a személyiségével, hangjával, megszólalásával gyógyít. Pszichológus, pár- és szexuálterapeuta, megnyerő és szemfelnyitogató témákat boncoló előadó, iskolai mentálhigiénés tanácsadó és hívő ember, akinek más hivatás szóba sem jöhetett, csak az, hogy lelket, pszichét gyógyítson. MÉSZÁROS ANDREÁT ismerhetik meg az olvasók.

Ha jól tudom, vannak olyan tanévek, amikor túl sokan is jelentkeznek például Kolozsvárra pszichológiát tanulni, de nem mindenkiből válik terapeuta, hiszen ehhez erős hivatástudat kell, mindemellett olyan személyiség is, akivel szemben azt érzi az ember: feltárhatja lelki titkait. Neked ez sikerült. Hogyan vezetett ide az utad?

A kérdésed kapcsán most egy érzés jut eszembe: nagyon erős volt a vágy bennem mindig ez iránt a hivatás iránt, mindig is ezzel akartam foglalkozni, annyira, hogy semmilyen meghozott vagy előre látott áldozat nem gátolt abban, hogy nekivágjak. Az sem, hogy nehéz volt bejutni az egyetemre, hogy sokat kellett tanulni, hogy le kellett mondanom a hobbijaimról azért, hogy rendesen fel tudjak készülni. Sokszor nem is tűnt nehéznek, annyira erős volt a vágy bennem, hogy én ezt szeretném csinálni. Gyakorlatilag a fejemben akkor az volt, hogy számomra nincs is más opció, és nem is jelentkeztem semmilyen más egyetemre. Erősen szerettem volna a gyógyítással foglalkozni: ez fogalmazódott meg bennem az első pillanattól, hogy én nemcsak az emberi lélekre és pszichére vagyok kíváncsi, nemcsak ismerni szeretném azt, hanem gyógyítani is. Talán ez is visszavezethető arra, hogy olyan életem volt korábban, amiben nagyon sok megpróbáltatás ért, sok nehézségen mentem keresztül, és mindegyik padlóra jutásból talpra szerettem volna állni. Mindig úgy álltam az élet kihívásaihoz, hogy megpróbáltam tanulni azokból, és talán kicsit ebből is fakad a vágy, hogy másnak is szerettem volna és szeretek ebben segíteni.

Párterapeutaként és szexuálpszichológusként ismerünk téged elsősorban. Erdélyben ma még mindig legtöbb közegben éppen a párkapcsolat és annak intim elemei a leginkább tabuként kezelt témák közé tartoznak, ennek ellenére te e mellett a szakosodás mellett döntöttél. Miért? És mennyire fordulnak hozzád mint szexuálterapeutához segítségért a párok?

A gyakorlati éveimet még nem a pár- és szexuálterápiával kezdtem, az elején főleg a hangulati zavarokkal, szorongással, depresszióval, pánikrohammal, gyászfeldolgozással foglalkoztam, és aztán egyre inkább kezdtem észrevenni, hogy ezeknek a nagyon mély érzelmeknek, illetve hangulati zavaroknak a hátterében sokszor szeretethiány, kapcsolati problémák, mély szerelmi csalódások álltak, így jobban elmélyültem abban is, hogy a kapcsolatok, a kötődések, a csalódások honnan, miből is fakadnak. Ekkoriban értettem meg, hogy a gyermekkornak számos tapasztalata, élménye, hogy mit tanultunk a kötődésről mennyire meghatározza azt, hogy felnőttként hogyan kezeljük a kapcsolatainkat. Így megszerettem a szakmának ezt a párkapcsolatokkal foglalkozó vonalát is, mert úgy éreztem, hogy ezek ismeretében sokkal inkább a gyökerénél tudjuk a páciens problémáját megragadni és elindulni a gyógyulás felé, és így nemcsak egy átmeneti zavart kezelünk ki, hanem elkezdünk megalapozni a klienssel egy jövőképet is. Nemcsak az itt és most baját kezeljük ki, hanem elindulhat a páciens a boldogságot jelentő jövő felé, újra rátalálhat az egészséges kapcsolódást adó pontra. Nagyon nagy örömmel tölt el, amikor a közösségi médiában vagy éppen az utcán visszaköszönnek az immár boldog párok, családok, akik anno megkerestek a problémájukkal, csodálatos azt érezni, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy megtalálják a boldogságot.

Ugyanakkor lépésről lépésre vált egyértelművé, hogy a szexualitást nem lehet ebből az egész forgatókönyvből kihagyni, hiszen mindamellett, hogy már csak a nemiségünk kialakulásával jelen van, de az életünkben nagyon sok törés keletkezhet, ami a szexualitásunkat, a férfiasságot vagy éppen a nőiességet érinti, és ebből is számos pszichológiai zavar származhat. Mivel iskolai prevenciót is végeztem éveken keresztül, ezért valamennyire volt bátorságom ehhez a tabutémához hozzányúlni, és volt egy fantasztikus mentorom, aki azt tanácsolta, hogy ne hagyjam veszni ezt a fajta nyitottságot, ami bennem van, kamatoztassam, hogy tudjak segíteni azoknak az embereknek, akik gátlásosak ebben a témában. Éveken keresztül foglalkoztam szexuális neveléssel, majd a párterápiába is bevezettem a szexualitás-intimitás témáját, és örömmel mondhatom azt, hogy sok sikeres terápián vagyunk túl több klienssel. Akik hozzám fordulnak, azok többnyire nyitottak a szexuális zavarok kikezelésére, és nemcsak a nők, de a férfiak is. Ezek a terápiák nagyon hatékonyak és nagyon sikeresek azok körében, akik már megtapasztalták az eredményét.

Tudom, hogy több lehetősége is van egy segítő szakembernek, hogy valahogyan ő maga is letegye, feloldja a feszültségeit, de pszichológusként mi a legjobb módszer arra, hogy ne szívd magadba azt a rengeteg gondot, amit nap mint nap kiöntenek eléd a kliensek? Volt már olyan pillanat szakmai életedben, amikor úgy érezted, ez túl traumatizáló neked?

Gyakran szokták ezt tőlem kérdezgetni. Ahhoz, hogy megküzdjek azokkal az érzésekkel, amiket egyértelműen én is átveszek valamennyire a munkám során, igyekszem mindig a végeredményre koncentrálni, arra előre gondolni. A terápiára én folyamatában tekintek: egy úton, folyamaton kísérem végig a páciensem, és próbálok arra fókuszálni, hogy ha megfelelő befektetett energiával, munkával dolgozunk, akkor a végeredmény mindenképpen jó, eredményes lesz a páciensnek. Ez vezérel engem, hogy igyekezzek a pácienst a meghatározott céljához segíteni eljutni.

Kicsit az előző kérdéshez kapcsolódva: hogyan, miben, mivel pihensz meg egy-egy nehéz nap után?

Nagyon szeretek a természetben különböző aktivitásokat végezni és táncolni, én így vezetem le a feszültséget. Mindenképpen valamilyen mozgás szükséges ahhoz, hogy kifújjam magamból a felgyülemlett érzelmi fölösleget. Az évek során a táncot ötvöztem is a pszichológiával, mert nagyon sok olyasfajta trauma van, aminek a feldolgozásánál nehéz verbalizálni, valahogyan szavakba önteni a fájdalmat, ilyenkor bizonyos mozgásformákkal is lehet a páciensnek segíteni, hogy feldolgozzák az átélt szenvedést.

Nem rejted véka alá, hogy te hívő ember vagy: hogyan találkoztál az Istennel?

Hívő ember vagyok, viszont a munkámat elsősorban tudományos nézőpontból közelítem meg, és elfogadott, igazolt tudományos értékek mentén igyekszem végezni. Viszont azt gondolom, hogy az az erő, ami nap mint nap előre visz, hogy tovább folytassam a munkát, az elhivatottságérzésem, ami mélyről, igazán belülről fakad valahogy, arra a következtetésre juttatott, hogy ez tényleg áldás, amit odafentről kaptam, hogy legyen elég belső energiám ezzel foglalkozni. Azt hiszem, hogy a gyógyítani akarás bennem olyasfajta képesség, ami nem formálható, hanem velem született, ajándékba kaptam, éppen ezért érzem azt is, hogy kötelességem hasznosítani. Az én életemet nagyon meghatározza az, hogy sok veszteségben volt részem. Talán nem is nehéznek gondolom az életem, hanem értek olyan megpróbáltatások, amelyek valahogy mindig egy szeretett személy elvesztéséhez fűződnek, amiket nem volt könnyű feldolgozni. Apa nélkül nőttem fel, aztán az apát helyettesítő nagytatámat serdülőként vesztettem el, az első szerelmem rákbetegségben halt meg. Aztán az első igazán hosszú, nyolcéves kapcsolatom is meghatározó volt számomra, habár nem tudtuk együtt elképzelni a jövőnket, de nagyon tiszteltem őt, és nem sokkal a szakításunk után autóbalesetben meghalt. Ezek miatt 25-26 éves koromban kezdtem az érzelmeimet lassan-lassan elfojtani, elsősorban a munkámra koncentráltam, nagyon büszke voltam arra, hogy pszichológus lehetek, viszont a lelkemben nem volt helyrerakva ez a sok veszteség, amit megéltem, mindamellett, hogy hihetetlenül támogató családom van, és fontosnak is tartom ebben a család szerepét. Aztán egy jelet kaptam Istentől azáltal, hogy minden egyes alkalommal igazán csak akkor tudtam kisírni magam és megkönnyebbülni, amikor templomban voltam. És ez a különös érzés, ami csak templomban fogott el, hosszú ideig velem volt akkoriban. Számomra mind a mai napig fontos, hogy kirándulások alkalmával is meglátogassak egy-egy templomot, mert korábban megtapasztaltam, hogy minden istenházában hozzám akart szólni, mint aki érezte, hogy valami gond van. Egy idő után aztán megértettem az üzenetet, amit közvetített felém: hogy a saját terheimet is le kell tennem, és ezután változott meg a munkámhoz való hozzáállásom is, először ugyanis magamban kellett rendet raknom ahhoz, hogy utána hitelesen és komolyan tudjak másnak is a gyógyulásban segíteni. Azt az üzenetet, hogy tanuljak meg vigyázni magamra, odafentről kaptam, hiszen csak úgy tudok a segítő szakmában maradni, ha önmagammal is kiegyensúlyozott viszonyt ápolok.

Míg vannak keresztény gondolkodású emberek, akik előszeretettel hirdetik a pszichoterápia előnyeit, akadnak, akik úgy látják, a hívő keresztény léleknek elég az ima. Te hogyan látod ezt a kérdést, és hogyan használod fel a hited a mindennapi munkádban?

A tapasztalat azt mutatja, hogy főleg azokban az esetekben tudom felhasználni a hitet a terápián belül, amikor a páciens elfeledkezik a szabad akaratról, amivel mi rendelkezünk itt, a földön. Ezzel a szabad akarattal valójában annak a terhe is rajtunk van, hogy miként választunk, milyen irányba visszük az életünket, és nagyon sok olyan helyzet van, amiben az ima csak erőt ad ahhoz, hogy megtegyük, ami a földön a felelősségünk. Ebben a talán kissé paradox folyamatban tudok igazából én segíteni: felnyitom a pácienseim szemét, hogy melyek azok a helyzetek, amikben egy ima már nem elég, hanem erőt ad a következő lépéshez, amit viszont nekünk kell megtennünk.

Egy gyönyörű kisfiú büszke édesanyja vagy. Sokszor eszembe jut, hogy a régebbi szülőknek azért volt nehéz gyermeket nevelni, mert nem állt rendelkezésükre elérhető, segítő gyermekpszichológiai, pedagógiai tudás, ma meg túl sok a vélemény, a jó tanács, ezért összezavarodik az ember. Te milyen elvek mentén neveled a gyermeked, mi az, amit mindenképpen átadnál neki, és mi az, amitől mindenképpen óvod?

A családomat a másik ajándéknak tekintem, amit kaptam, amit kirendeltek nekem odaföntről. Mindig is családcentrikusnak tartottam magam, emiatt sokszor megkaptam már a környezetemtől, hogy túl sokat várok el, közben az az igazság, hogy nagyon nagy boldogságot élek meg együtt a családommal, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy túl nagyok lennének az elvárásaim. A gyermeknevelés kapcsán pedig azt gondolom, hogy a párkapcsolat a gyermek bölcsője. Amikor a gyermekvállalásra készültünk a férjemmel, sokkal inkább magunkat igyekeztünk felkészíteni az új szerepekre, hogy akkor most anyává és apává válunk, mintsem a gyermekfejlődésnek a nyers információit próbáltuk ismételgetni. Ami pedig az itt és mostot illeti a gyermeknevelésben, az érzelmi stabilitást, a biztonságos fészek kialakítását próbáljuk megcélozni a férjemmel együtt. A családot mindenképpen egy rendszerként kezeljük, amiben a szülőnek a dolga érzelmi biztonságot teremteni a gyermek számára, illetve egyengetni kicsit az útját és felkészíteni őt a nagyvilági életre, amiben majd később neki magának kell megvívnia a saját harcait.

Iskolai berkekben is működsz pszichológiai tanácsadóként. Mennyire és általában milyen problémákkal fordulnak hozzád a szülők?

Az iskolában inkább csoportos formában szoktam foglalkozni a gyermekekkel: különböző fejlesztő, nevelő, érdekes témájú foglalkozásokat tartok nekik. Ennek része a szexuális nevelés is, amely eléggé korlátozott az állami előírások által és nem tudok szabadon foglalkozni a témával, ennek ellenére, amennyire a lehetőség adja, próbálok mindent megtenni, hogy felhívjam a szülők figyelmét is arra, hogy a kapcsolati nevelés, az intim és szexuális nevelés mennyire fontos a fiataloknak, hiszen Románia nagyon rossz statisztikai adatokkal rendelkezik ezen a téren, ami a szexuális rizikós viselkedést illeti. Sajnos nagyon sok fiatal túl korán kezdi el a nemi életet, ami miatt rengeteg traumában és negatív érzelemben, akár visszafordíthatatlan helyzetekben van részük.

Az utóbbi időben igyekszel különböző pszichológiai előadásokat is tartani. Mi az a legfontosabb életüzenet, amit mindenképpen át akarsz adni a téged hallgatóknak és itt most az olvasóknak?

Az előadásaim üzenete főleg a párkapcsolatokat és a házasságokat célozza meg, az egyik legfontosabb pedig, amit meg szeretnék értetni, hogy a kapcsolatok nem maguktól működnek. Nagyon pontos adataink, kutatásaink vannak arra vonatkozóan, hogy mi az, ami valójában működtet egy kapcsolatot, és hogy ezeknek a képességeknek a hiánya elronthatja a kapcsolatainkat, boldogtalan házassághoz vagy váláshoz vezethet. Ezeket a válságokat pedig főleg a gyermekeknek nehéz feldolgozniuk családon belül. Azt igyekszem hirdetni, hogy megtanulhatóak azok a képességek, amelyekkel hosszú távon stabillá lehet tenni egy kapcsolatot. Előadásokban, csoportos foglalkozásokban próbálok erre vonatkozó tudást átadni a pároknak, főleg a család és a házasság működése érdekében, hogy hosszú távon megalapozódjon egy családi közeg, amiben a gyermekek is biztonságban fel tudnak növekedni. Ez a fajta párkapcsolat-fejlesztés nagyon sokszor ellentmond a hagyományos felfogásnak, mert – és ez egy kicsit szomorú adat, de – nagyon sok keresztény család van, ahol boldogtalanul élnek együtt, benne rekednek az ártó kapcsolatban, és vannak olyan családok, akik viszont betartják az együttműködés „szabályait”, akár ha nem keresztények is, hosszú távon jól működő, stabil házasságuk lehet. Újabb példa ez arra, hogy az ima a házasságban segíthet előrelépni, erőt kérhetünk a felelősségeink vállalásához, feladataink teljesítéséhez, de önmagában nem fogja megoldani a párkapcsolati problémáinkat.

A ma emberének egyik legnagyobb kihívása az, hogy napjainkban nagyon alacsony önbecsülésű társadalomban élünk. Ezt a témát szeretem megközelíteni egy egyszerű idézettel a Bibliából: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezzel arra próbálom az emberek figyelmét felhívni, hogy ebből az ismert mondatból sokszor csak a szeresd felebarátodat részt vesszük figyelembe és értelmezzük, de arról, hogy miként szeretjük önmagunkat, már kevesebb szó esik. Igyekszem felnyitni főleg a fiatalok (de nem csak!) szemét arra, hogy mást nem tudunk jól, helyesen szeretni addig, amíg önmagunkat nem tanuljuk meg szeretni.

Édesanya, feleség, terapeuta, előadó: gyakori téma napjainkban az is, hogy egy mai nőnek nem könnyű az élete, mert a régi háztartási feladatokkal kapcsolatos elvárások mellett a szakmai életben is meg kell állnunk a helyünket. Te hogyan lavírozol, hogyan találod meg a jó egyensúlyt az életszerepeid között?

Az én életemben az egyensúly attól stabil, hogy elfogadom, hogy sohasem stabil. Minden szerepemnek igyekszem megfelelni, de nincsenek túlságosan szigorú elvárásaim magammal szemben, hogy mindent tökéletesen végezzek el. A szakmán belül is hirdetem, hogy a tökéletesség nem létezik. Az életszerepeimet külön-külön és együtt is úgy próbálom megélni, hogy azok jól elhelyezkedjenek a házassági rendszerben is. Együttműködő kapcsolatot tartunk fenn a férjemmel, amelyben a meglátásaink, vágyaink nyílt kifejezésére, tiszteletre, kölcsönösségre alapozunk, és nem egyoldalú elvárásokkal közelítjük meg a másikat. Talán ez adja meg a lehetőséget, hogy a feladatainkhoz is emberileg közelítünk, nem könyvelés, adminisztráció szintjén akarjuk mindig tökéletesen egyenlő arányban kettéosztani, hanem kiegyezés szintjén mindig a tőlünk telhetőt igyekszünk megtenni egymásért vagy éppen a gyermekért annak függvényében, hogy az egyes élethelyzetek, életszakaszok éppen mit várnak el tőlünk.

A kapcsolatok terén van egy olyan elvem, amit magánemberként is próbálok érvényesíteni, ez pedig az, hogy a nők és a férfiak egyenlőek, de nem egyformák. Úgy gondolom, hogy ez az elgondolás és az eszerint való életfelfogás a saját házasságom minőségét is emeli, ennek mentén próbálok másoknak is segíteni. Akkor lehet jobban együttműködni egy párkapcsolatban, jól felosztani a szerepeket és egyszerre több szerepnek is hódolni, ha minél inkább kifejező módon érvényesítjük magunkat ahelyett, hogy szigorú elvárásokkal indulnánk neki a páros életnek, házasságnak. Tiszteljük egymást a férjemmel, mert egyenrangúak vagyunk a házasságon belül, de nem egyformák, nem ugyanúgy működünk, éppen ezért mindig nyitottan kommunikáljuk le egymás felé a különbségeket is. Nagyon szép elv a házasságban az, hogy néha abban kell egyetérteni, hogy most éppen nem értünk egyet valamiben, de attól még együtt szeretnénk maradni, és mindenáron törekedünk arra, hogy kiegyezzünk.