A bizalommal teli imádság szerepe a lelki megkülönböztetésben

Ferenc pápa katekézise

0
275
Fotó: Vatican News

„A megkülönböztetés elemei. Családias kapcsolat az Úrral” címmel tartotta meg Ferenc pápa új sorozatának harmadik katekézisét a Szent Péter téren. „Az imádság a lelki megkülönböztetés nélkülözhetetlen eleme, mely családias légkörű, baráti jellegű kapcsolatban tárja az Isten elé a problémáinkat, melyre tőle várunk útmutatást” – tanította a szentatya a megkülönböztetés első alkotóeleméről.

„Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,15.17−20)

Újra elővesszük a megkülönböztetésről szóló katekézis témáját – kezdte beszédét Ferenc pápa –, mert nagyon fontos, hogy tudjuk, mi történik bennünk, és ismerjük érzéseinket és nézeteinket. Tudnunk kell ugyanis, hogy azok honnan jönnek és hová, milyen döntésre vezetnek minket. Ezért ma a megkülönböztetés első alkotóeleménél állunk meg, ami pedig az imádság. A megkülönböztetéshez szükség van arra, hogy az imádság állapotában legyünk. Az imádság ugyanis nélkülözhetetlen segítség a lelki megkülönböztetéshez, főként, ha érzelmeket foglal magában, mert így lehetővé teszi, hogy egyszerűen és bensőségesen forduljunk Istenhez, ahogy az ember a barátjával beszél. Ily módon tudjuk, hogyan lépjünk túl a gondolatokon, hogy közeli kapcsolatba kerüljünk az Úrral, szeretetteli közvetlenséggel. A szentek életének titka az Isten iránti közvetlenségük és bizalmuk, mely egyre gyarapodik bennük, és így mind könnyebb felismerni számukra, hogy mi tetszik az Úrnak. Az igazi ima az Isten iránti közvetlenség és bizalom. Az igazi ima ez a közvetlenség és szeretet az Úr iránt. Ez a családias közvetlenség legyőzi azt a félelmet vagy kételyt, hogy akarata nem válik a javunkra, ez ugyanis olyan kísértés, amely néha átfut a gondolatainkon, és szívünket nyugtalanná, bizonytalanná vagy éppen keserűvé teszi.

A helyes megkülönböztetéshez nem szükséges abszolút bizonyosság

A megkülönböztetés nem igényel abszolút bizonyosságot – ez nem egy vegytiszta módszer, nem kell hozzá abszolút bizonyosság –, mert az életre vonatkozik és az élet nem mindig logikus és sok olyan szempontja is van, amit nem lehet csak úgy egyetlen kategóriába sorolni. Mi pontosan szeretnénk tudni, mit is kell tennünk, de még ha tudomásunkra is jut, akkor sem mindig cselekszünk ennek megfelelően. Ferenc pápa ekkor Pál apostol tapasztalatára utalt, amit mi is gyakran átélünk: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7,19). Mi nem csak értelemből állunk, hiszen nem vagyunk gépek, nekünk nem elég utasításokat kapni, hogy azokat végrehajtsuk. Az akadály, miként a segítség is, hogy az Úr mellett döntsünk, mindenekelőtt érzelmi jellegű, a szívből ered. Ennek kapcsán a szentatya példaként említette meg Jézus első, ördögűző csodáját a Márk evangéliumban (vö. Mk 1,21−28), amikor Kafarnaum zsinagógájában megszabadít egy embert az ördögtől, aki így szabaddá válik a Sátán hamis istenképétől, ami szerint az Isten nem akarja az ember boldogságát. Az ördögtől megszállott tudja, hogy Jézus Isten, de ez nem viszi őt arra, hogy higgyen benne. Azt kérdezi ugyanis: „Azért jöttél, hogy elpusztíts engem?”

Az Úr a javunkat akarja!

Sokan, köztük a keresztények is úgy tartják, hogy Jézus az Isten Fia, de abban már kételkednek, hogy ő a boldogságunkat akarná, sőt, némelyek attól tartanak, hogy ha komolyan vesszük a javaslatát, akkor az tönkreteszi az életünket, leforrázza vágyainkat és legerősebb törekvéseinket. Ezek a gondolatok néha belénk kukucskálnak, azt sugallva, hogy Isten túl sokat kér tőlünk, mert hiszen félünk, hogy Isten túl sokat kér, hogy nem is szeret igazán minket. A pápa visszautalt a megkülönböztetés téma első katekézisére, melynek során leszögezte, hogy az Úrral való találkozás jele az öröm. Amikor imádkozom, az Úrral találkozom, és ez boldoggá tesz. Ő mindannyiunkat örömtelivé tesz, ami egy szép dolog. Ellenben a szomorúság vagy a félelem az Istentől való távolság jelei. Ezért mondja Jézus a gazdag ifjúnak: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat” (Mt 19,17).

Jézus tiszteletben tartja a szabadságunkat

Sajnos azt az ifjút némely dolog akadályozta szíve vágya megvalósításában, hogy kövesse a „jó mestert”. Egy, a maga érdekeit néző fiatal vállalkozó volt, aki kezdeményezte a találkozást Jézussal, de nagyon megosztott volt érzelmeiben, hiszen a gazdagság túl fontos volt számára. Jézus nem kényszeríti őt döntésre, de a szöveg megjegyzi, hogy az ifjú „szomorúan” távozott Jézustól. Aki eltávolodik az Úrtól, soha nem elégedett, álljon bár rendelkezésére megannyi gazdagság és lehetőség. Jézus nem kényszerít a követésére sohasem. Nagy szívvel tudatja velünk az akaratát, de szabadon hagy minket. Az a legszebb dolog, amikor hozzá imádkozunk, hogy meghagyja a szabadságunkat. Ellenben, amikor eltávolodunk az Úrtól, szomorúak maradunk, valami rossz érzéssel a szívünkben.

Az érzelmi imában fokozatosan felismerjük a közös természetet

Nem könnyű megkülönböztetni azt, ami bennünk történik, mert a látszat csal, de az Istennel való közvetlen kapcsolat szépen fel tudja oldani a kétségeket és a félelmeket, így életünk egyre fogékonyabbá válik az ő „szelíd fénye” iránt – utalt Ferenc pápa Szent John Henry Newman szép kifejezésére. A szentek visszfénytől ragyognak és világuk egyszerű gesztusaival jelzik Isten szeretetteli jelenlétét, amely a lehetetlent lehetővé teszi. Azt mondják, hogy az a házaspár, mely hosszú ideig élt együtt és szerették egymást, végül egymáshoz hasonlókká lesznek. Valami hasonló mondható el az érzelmi imáról is: fokozatosan, de hatékonyan tesz képessé bennünket a közös természet felismerésére, ami lényünk mélyéből fakad. Az imádság nem annyira szavak mondásából áll, hanem a szív megnyitásából Jézus felé, Jézushoz közeledést jelent, akit beengednünk a szívünkbe, ahol ő megérezteti velünk a jelenlétét. Ott pedig meg tudjuk különböztetni, hogy mikor van jelen Jézus az ő gondolataival, és mikor vagyunk jelen mi a gondolatainkkal, melyek sokszor távol vannak attól, amit Jézus akar.

Folytassuk bátran a bizalmas, baráti imát, amikor a szívünkkel köszöntjük az Urat

A pápa azt ajánlotta, hogy kérjük az Úrral való baráti kapcsolat kegyelmét, ahogy azt Loyolai Szent Ignác ajánlja a Lelkigyakorlatok című könyvében. Ennek kapcsán a szentatya felidézte egy idős szerzetes testvérrel való ismeretségét, aki egy kollégium portása volt. Amikor csak tehette, belépett a közeli kápolnába és az oltár felé fordulva csak azt mondta: „Ciao! Szia!”, mert annyira közel volt Jézus. Nem kellett szajkózás, csak ennyi: „Szia, én közel vagyok hozzád, és te is közel állsz hozzám”. Ezt a kapcsolatot kell az imában megteremtenünk, a közelséget, az érzelmi közelséget, testvérként, a közelséget Jézushoz. Tehát egy mosoly, egy egyszerű gesztus, nem pedig szavak, melyek nem jutnak el a szívhez. Jézushoz barátként beszéljünk, ahogy a barátok egymás közt teszik. Kegyelem ez, amit kérnünk kell egymás számára, hogy Jézust barátunknak tekintsük, aki a legnagyobb barátunk, a hűséges barátunk, aki nem zsarol és főként soha nem hagy el minket, még akkor sem, ha mi eltávolodunk tőle. Ő mindig ott marad a szív kapujában. Amikor pedig azt mondjuk, hogy „Nem, én nem akarok tudni rólad semmit”, ő akkor is csendben ott marad, kéznél van, szívközelben, mert ő mindig hűséges. Ferenc pápa katekézise végén azt kérte, hogy folytassuk bátran ezt a bizalmas „Szia” imát, amikor a szívünkkel köszöntjük őt, mondjuk a szeretet imáját, a közelség imáját, kevés szóval, de gesztusokkal és jó cselekedetekkel.

Vértesaljai László SJ, Vatican News