Megszentelt figyelemre van szükség

0
796

Meg vagyok győződve róla, hogy prof. dr. BAGDY EMŐKÉT nem kell az olvasóknak bemutatni, számos rangos szakmai elismerése és az őt állandóan körülvevő közönségszeretet igazolja nemcsak kiemelkedő szakmaiságát, de elképesztően könnyen magával ragadó, hiteles karakterét is. Itt, a Romkaton is többször jelent már meg vele készült beszélgetés különböző lelki-pszichológiai témákban, de ezúttal nem egy izgalmas pszichológiai téma, hanem Bagdy Emőke, az ember, a nő, a feleség, az édesanya, a hívő lélek kerül előtérbe.

Vallásos családban nőtt fel, ami egyértelművé teszi, hogy volt és van kapcsolata az Istennel, de amellett, amit a szülőktől hallott, átvett, megtanult: személyesen mikor és hogyan találkozott Istennel?

Az én életemben nincs erős megtérés pillanat, sokkal inkább bizonyosságok vannak, amelyek mentén engem is terelt a gondviselés. Ilyen bizonyosság az én pszichológussá válásom is, ugyanis diákkoromban nem az emberi lélek gyógyításával akartam foglalkozni, sokáig az irodalom érdekelt intenzíven, aztán érettségi után gyógytornásznak tanultam. A képesítés megszerzése után tüdőbetegek rehabilitációs folyamatában dolgoztam, és lassacskán megtapasztaltam, hogy a lélek kiszellőztetése mennyivel megkönnyíti a teljes gyógyulást. Volt olyan beteg, aki fél tüdővel teljes életet tudott élni, egy másiknak viszont csak egy apró megbetegedett részt távolítottak el a fő légzőszervből, mégis állandóan azt érezte, hogy fuldoklik, mert nyomasztotta, fojtogatta valami. Ekkor jöttem rá, hogy az ember sikeres gyógyításához a test–lélek–szellem egészében kell gondolkodni és arra is, hogy pszichológiát szeretnék tanulni, hogy jobban megismerhessem a lélek működését. Egész életemben azt éreztem, hogy az Isten soha nem hagy cserben, nekem tehát nem pontszerű megtérés, hanem pozitív megerősítések jutottak. Ugyanakkor a gyakorlati hit a mindennapjaim része: amikor reggel felkelek és kinyitom a szemem, hálát adok az újabb napért. Templomba járó ember vagyok, mindennap beszélek Istennel, egyszerűen hozzátartozik a lelki komfortérzetemhez.

Egyszerre sikeres, elismert és közkedvelt klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és hívő ember. Hogyan fogalmazná meg: hol végződik a pszichológus szerepe, és hol kezdődik a keresztény imáé az ember életében?

A pasztorális pszichológia, pasztorális lelkigondozás során egyértelmű, hogy a segítő és a segített között van egy erős, közös szál: ugyanolyan vagy legalábbis nagyon hasonló hitben él mindkét fél. Az, hogy nincs lelki kérdésben világnézeti különbség, megkönnyítheti a közös munkát, ugyanakkor az ökumené híve is vagyok, hiszen ha mindketten Istent imádjuk, áldjuk, dicsérjük, dogmatikai eltérések nem feszíthetik szét a kapcsolatot, a segítés szándékát. A hit ugyanakkor elősegíti a felek közötti közös szálak megtalálását, amit nagyon fontosnak tartok a terápiás munkában. Illyefalván tartott mentálhigiénés kurzusokon tapasztaltam, hogy különböző segítő szakmából érkezettek vettek részt a továbbképzőn: orvosok, pszichológusok, különböző egészségügyi képesítéssel rendelkezők, tanárok, lelkipásztorok. Ahhoz, hogy egy terápia sikeresen működhessen, a kölcsönös tisztelet, az elfogadás elengedhetetlen, a másik sajátos világnézetének az elfogadása a kiindulópont. Ha a másik félnek még nem adatott meg az életében a jó Istennel való találkozás lehetősége, a magam szakmai segítő szándékával kell, hogy közeledjek feléje, ha viszont pasztorális lelkigondozást végzek, azzal egy közös érdeklődési vonalon kezdődő munkakapcsolatra hívom meg a klienst. Egy ilyen terápiás kapcsolatban nemcsak a terapeuta és a segítséget kérő van, hanem hárman vannak jelen: mindkét beszélgető fél hív, vár és elfogad egyfajta megerősítést az Istentől, mindketten imádkoznak, segítséget kérnek gyógyuláshoz és gyógyításhoz.

A szakember odaadja minden szakértelmét, a jó Isten pedig abban erősíti, vezeti, hogy úgy tudja segíteni a klienst, ahogy és amilyen formában annak a legnagyobb szüksége van rá. Hogy ne azt érezze, hogy ő az elesett, a bajba jutott, akire komoly tudását ráborítja a szakember, a tudós, hanem azt, hogy együtt bányásszuk ki, hogy az adott helyzetben mi ejti őt kétségbe, melyek a félelmei, milyen megoldásai, milyen saját erőforrásai vannak a megküzdéshez, hogy milyen erőket tudunk őbenne felfedezni, hogy saját magán tudjon majd segíteni, saját magát tudja feszültségéből kiszabadítani. Klinikai szakpszichológusként én ugyanakkor nem koncentrálhatok elsősorban a hitben talált közös szálra, nekem bizalommal kell nyitnom minden más elképzelés felé is, különben nem kapom meg azt a kiváltságos jogot, hogy a másik fél beavasson a lelki világába. A terápiára járónak a sajátos hitvilágát arra használhatom pszichológusként, hogy ő azt valódi önsegítő erőként tudja majd kiaknázni.

Egyik önnel készült interjúban hallgattam, hogy miközben éppen megszülettek az ikergyermekei, egyik felettese az egyetemről felkereste egy állásajánlattal, s miközben azt ecsetelte, hogy mennyire ügyes, hogy teljes figyelmét a gyermekeinek szenteli, addig azt is jelezte határozottan, hogy ha a felajánlott állást most nem fogadja el, később ne számítson hasonló lehetőségre. Egész pályafutására visszatekintve, hogy érzi: nőként hátránnyal indult a férfiakkal szemben, jobban meg kellett küzdeni a célokért, sikerekért?

Én valamiért nem a sikerre törekedtem. Idősként gondolkodom sokszor el azon, hogy hogyan is keveredtem én ebbe a helyzetbe, ami népszerűséget, közkedvelést hozott: valamiért, valahogyan fölemeltek engem az emberek, holott én soha nem akartam szándékosan fölkapaszkodni, olyan magaslaton lenni, ahogyan megszólítanak még az üzenetekben is, amik ugyan nagyon boldoggá tesznek, de nem szabad senkit túlidealizálni, hiszen előbb-utóbb bárki rájön, hogy én ugyanolyan vagyok, mint te, ő, bárki más. Még a tulajdon lányom is mondta már nekem, hogy ez álszerénység, pedig szívem mélyéből mondom, hogy nem a fokozatok minden áron való elérésére törekedtem, egyszerűen ez fakad fel belőlem: mindig szerettem tanulni, a tudás elérését tekintve mindig hajtott egyfajta nyughatatlanság és sokszor nemcsak tudásszomjból, hanem egy őszinte bizonytalanságból tanultam tovább mondván, hogy ezt nem tudom, nem ismerem elég jól, még jobban akarom tudni. Valahogy az élettől sokszor tálcán kaptam felkéréseket, amiket örömmel fogadtam el, bár sokszor nem volt könnyű szakpszichológusként dolgozni és mellette utazni, tanítani, ezek már komoly megküzdések voltak, de ezek mellett is mindig hajtott valami a továbbgondolásra, bővítésre, megújulásra. Minden lépés elvezetett oda, hogy aztán meglássam azt, ami a szakmai életem központi elve ma is, hogy nem a módszereken múlik a siker, hanem a személyiségen. A módszer egy tudást kínál, elengedhetetlen megtanulni a helyes lépéseket, mikor mit szabad és mit nem, de ennél fontosabb, hogy ki az az ember, aki tanul, milyen a személyisége, hiszen a terápiában a személyiségünk eleve munkaeszköz, azzal hatunk leginkább a kliensre: milyen lélek tárul fel a másik előtt a szemünkön keresztül, hiszen nem is oly régóta tudjuk bizonyítani, hogy a szemben tükörneuronok vannak, tehát a szem valóban a lélek tükre. Már egy kilenc órás újszülöttnek működik a tükörneuron-leolvasó rendszere. Azt viszont, hogy milyen rezdülésemmel, milyen mimikámmal váltok ki pozitív hatást a másikban, meg lehet és meg is kell tanulnia egy szakembernek. Nemcsak a módszerrel, hanem egész lényünkkel azt kell kifejeznünk a másiknak, hogy: itt vagyok, ne félj, nem vagy egyedül, megoldjuk a problémát, adom a tudásom legjavát.

Hosszú évtizedek munkája, tapasztalatai során minden bizonnyal ezerféle gyermeknevelési „trend” előnyeit és hátrányait látta, látja át. Napjainkban nincs könnyű dolga egy szülőnek, hiszen míg régen nem volt elegendő szakmai jó tanács, ma túlságosan is sokféle van, ami összezavarja az embert. Sokfelé lehet olvasni, hogy Bagdy Emőkének milyen közeli, jó kapcsolata van a gyermekeivel, unokáival, különösen a lányával. Tapasztalt szakemberként és édesanyaként mire figyelt oda leginkább a gyermekei nevelése során?

Amiben én hiszek, és amit tovább is adok, annak a kulcsszavai: szeretet, biztonság és szabályozás. Ahogy egy kis növekvő fát is minden jóval el kell látni, ugyanúgy meg kell adnunk a gyermeknek is mindazt, amire a cseperedéséhez szüksége van, de kívánd is meg tőle, hogy megtanulja, melyek az emberi viselkedés szabályai. A szeretettel történő szabályozás és kontroll nélkülözhetetlen az egészséges lelki növekedéshez, ha ugyanis teljes szabadságot adunk neki, nem fogja saját magától megtanulni az alapvető viselkedési normákat, hiszen egy kisgyermek segítség nélkül nem tud eligazodni a nagyvilágban, nem tudja mi a jó és a rossz. A finom határok megtanítása a felnőtt feladata, nem a gyermek autodidakta tevékenysége. Az ember a kényelem és a jóérzések erős vágyában könnyen kicsúszik a könnyebb, de nem feltétlenül helyes, bölcs utakra. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom a hitéleti nevelést. Pszichológusként semmiképpen sem célom a térítés, igazodom a kliens hitvilágához, de a gyermekeimnek átadtam a magam istenlátását.

Ebben a materialista világban elkövettünk egy súlyos hibát: a tudományok apoteózisa, győzelme után úgy tekintünk a tudósokra, mint akik megváltják a világot, azzal viszont már kevésbé foglalkozunk, hogy a tudomány hogyan tudja jól szolgálni az emberiséget, ugyanis az emberszolgáló tudomány az igaz. Túlságosan éles volt a papsággal való szembefordulás, hiszen így mindent ki akarunk pucolni az életünkből, ami hitéleti: szeretetet, emberséget, humanitást, a másik ember felé fordulást, ezek ugyanis már nem materiális, megfogható, mérhető, hanem minőségi értékeink. Az, hogy jó vagyok-e, segítek-e másokon, milyen az én erkölcsi rendszerem, hogyan viszonyulok másokhoz, lelki minőségek, nem tehetőek mérhető adatokká. Tehát lényegében a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is, amikor elkezdték a hitéletet a tudomány ellenében kárhoztatni, leskalpolták az emberi minőségeinket, értékeinkké az erkölcs helyett a megvásárolható dolgok, a pénz, az anyagiak váltak. Minden embernek van egy materiális tengelye, a megfogható testünk, de van minőségi tengelyünk is, ami az érzelmeinkről, lelkünkről szól: hogyan tudok szeretni, hogyan tudok magasabb emberi és spirituális magasságokhoz eljutni, ezek tesznek minket emberivé, és ezek mellőzését, már-már kiirtását látjuk. Összeomlottak a bevált etikai rendszereink. Ebben a nagyon eltárgyiasult világban az emberi kapcsolatainkkal is úgy bánunk, mint a tárgyainkkal: megvesszük, felhasználjuk, el- és kihasználjuk őket. Az életminőséghez szükségesek az etikai értékek, korlátok, hiszen egy elhatártalanodó világban élünk, amiben mindent és bármit mindenféle formában lehet tenni, mondani, ezért is fontos különösen, hogy a kisgyermek jól körülírható határokkal találkozzon, meg kell próbálnunk szeretettel megértetni vele, hogy nem ellene akarunk tenni valamit, hanem az ő minőségi épüléséért, növekedéséért, de ha ezt nem szeretettel, hanem erőszakosan tesszük, akkor elveszítjók a kapcsolatot a gyermekkel. Az is fontos, hogy mindkét szülő egyformán, egyetértően, egységesen és következetesen szabályozzon és szeressen, dédelgessen, a kisgyermek pedig úgy fogja látni a világot, mint ami a megtartó, biztonságot adó erőre és a növelő szeretetre épül. Optimális esetben ebben a szociális bölcsőben érezzük magunkat biztonságban, ide vágyunk haza, ide kötődünk, itt érezzük és tanuljuk meg az anyaföld, anyanyelv, az anya szeretetének értékét, minőségét.

Bár sajnos több idő nem adatott meg a férjével, de így is több mint negyvenévnyi közös házas év a kincse, kincsük, ez mai szemmel gyönyörű és csodálkozást kiváltó tény, hiszen napjainkban a válás túlságosan is gyakori. Nyilván az Önök házasságában is voltak nehézségek, mélységek, ennek ellenére kitartottak. Mi volt a titka ennek a sikeres házasságnak?

Ideális esetben a házasfelek szövetséget kötnek egymással. Szerintem a mi szövetségünk megtartóereje az volt, hogy abszolút nem merült fel, hogy mi elválunk egymástól, pedig nekünk is voltak komoly nézeteltéréseink, mint bárki másnak, volt részünk érzelmi eltávolodásban, de ennek a végét nem abban láttuk, hogy rögtön elválunk, mert éppen valamiben nem értünk egyet. Szerette és tisztelte bennem a férjem azt, hogy ilyen szorgalmasan dolgozom, hogy ilyen intenzitással élek, s míg én izgágább voltam, vagyok, ő nyugodtabb természetű volt. Amikor kiborultam valamin, nagy, erős, meleg kezét rátette az enyémre és mondta: nyugalom, minden rendbe jön. Amikor elvesztettem őt, mondogattam is, hogy a meleg kézfogása hiányzott a legjobban. Nekünk, a hangulatilag hullámzó, érzelmileg intenzívebb női lényünknek szüksége van erre a nyugodt erőre, én pedig ezt benne megkaptam.

Mélységesen tiszteltem benne azt, hogy nemcsak belgyógyász volt, nemcsak testet gyógyított, hanem a pszichoszomatikus gyógyászat híve volt, hitte és vallotta, hogy fizikai betegségeinket meghatározzák a belső történéseink. Szakmai meglátásainkban passzoltunk, és azokban a dolgokban, amikben nem értettünk egyet, végül úgyis megegyeztünk. Például, mikor egyetemi hallgatóként a lányom nagyon szeretett volna már elköltözni otthonról, felnőttes életet élni, de a férjem akkor hallani sem akart erről, viszont mivel többen laktak együtt, együtt jártak esti programokra is, azt mondtam, adjunk bizalmat neki, ez pedig hatalmas nevelőerő, kis idő után a férjem is belement. Átbeszéltük, megforgattuk a dolgokat. Volt, amikor pedig én engedtem inkább, így működtünk együtt negyvenhat éven át. Amikor megbetegedett, a lányunk nagyon sokat volt mellette, békében és szeretetben távozhatott ebből a világból. A nagy szívfájdalmam az volt akkor, hogy bár erős katolikus nevelést kapott a férjem gyermekként, felnőttként már elfordult az Úristentől, s bár elfogadta, hogy én templomba járok és a gyermekeinket is hitéletre nevelem, úgy ment el, hogy nem hitt. És ha már itt tartunk, talán az jelentett volna számomra válóokot, ha a gyermekeket nagyon az istenhit ellenében nevelte volna, de a lényeg, hogy nem ez történt.

Bagdy Emőke könyvei, előadásai, rádiós, tévés megszólalásai nyugalomszigetek a hullámzó, lenyugodni képtelen stressztengerben, ugyanakkor nyilván a professzor asszonynak is voltak megküzdései az életben, akár a házasságban is, ahogyan említette. Mi az az első dolog, amit egy nehezebb pillanatban tesz, hogyan kezd neki a mélypontokból való kijutáshoz?

Először fölnézek az égre, és azt mondom: én kevés vagyok ehhez, erőre van szükségem, és kérem ezt az erőt, a tudást, hogy mit tegyek, hogy ne érezzem magam abban a helyzetben annyira egyedül. A nehéz percekben a legjobb, ha a jó Istentől kérünk erőt, vagy megpróbálunk lelkiekben egy olyan személyt megidézni, aki nagyon sok jót tett velünk, ha él, a legjobb, ha megkeressük, ha már nem él, idézzük magunk elé, képzeletben társalogjunk vele: mit tanácsolna nekünk, ő mit tenne most. Mindez lenyugtatja az embert, és ebben a lecsöndesedő belső lelki állapotban jön egy megváltó ötlet. Nagy szorultságok idején még meg is álmodjuk, hogy mit tegyünk. Az biztos, hogy elhamarkodottan semmit sem érdemes eldönteni, mindig várni kell, hogy kitisztuljon a kép, lehűljön a feszültség. Az agyunkban a memória- és a szorongásközpont nagyon közel van egymáshoz, a sok szorongás ezért elbutító hatású, ahhoz tehát, hogy saját eszemnél legyek, mindenekelőtt le kell nyugodnom. Ezért jó megtanulni relaxálni, meditálni, imádkozni. Az első tehát, amit teszek, hogy elérem így vagy úgy ezt a nyugalmi állapotot, nem hozok hirtelen döntést.

Amikor pedig ott tartok, hogy így sem jutok dűlőre, már ötven éve van egy kollégám, barátom, akivel kölcsönösen egymás lelkének a gondozását vállaljuk szupervizorként. Nagyon fontos ugyanis tudatosítanunk, hogy egy-egy problémánál átélőként nem lehetünk egyszerre megfigyelők is, szükségünk van valakire, aki meghallgat. Nem minden helyzetben szükséges ehhez pszichológus, van, hogy elég csak egy megértő, meghallgató ember, akivel kölcsönös beszédterápiát folytatunk. Ilyen esetben ideálisan fél óra az enyém, félórányi idő a másiké. Ha van egy ilyen bizalmas ember a környezetünkben, vele akár hetente is meg lehet ezt ismételni; megkérjük, mondja el, mi minden történt vele az elmúlt héten, és aztán mi osztjuk meg a magunk mondandóját vele. Nem véletlenül tudunk olyan könnyen egymásnak panaszkodni, hiszen sokszor automatikusan érezzük a szükségét a ventilációnak, a lelki, pszichés szellőztetésnek, a gyógyító kommunikációnak. Viszont nagyon fontos, hogyha valóban segíteni akarunk a másiknak, ne adjunk tanácsot! Ha beválik, azért haragszik meg ránk az illető, mert okosabbnak gondol magánál, ha nem válik be, soha többé nem fordul hozzák tanácsért. Meghallgatással tudunk segíteni. Binswanger, a filozófus ezt a meghallgatást megszentelt figyelemnek nevezte. És óriási felelősség, bizalom, amikor valakivel leülök egy ilyen megszentelt pillanatban, és ő megnyitja előttem a lelkét, én pedig azt igyekszem adni neki, amire szüksége van, nem pedig a magam fejétől valamit rátukmálok.

Az izgő-mozgó életstílust többször is említettük a beszélgetésünk során, és aki kicsit is ismeri Bagdy Emőke életét, az biztosan nagyon kíváncsi arra, hogy hogyan lehet igazán jól beosztani az időt, életenergiát, hogy ennyi mindenre jusson belőle?

Én az életen végigsántikáló ember metaforájaként látom magam: hol a jobb lábammal lépek erősebben – ez a szakmám –, hol a ballal, utóbbi meg a családi életem. Hol a hivatás, hol a család felé billentem jobban, hol itt, hol ott voltam erőteljesebben jelen, és közben bűntudatom volt sokszor, mert éppen egyik oldalra adtam többet, másikra nem jutott éppen annyi figyelem. Sajnos mi, nők ebben a kultúrában, amiben élünk, így próbálunk egyensúlyozni a teljes erőt igénylő családanyai és ugyanannyi időt, energiát igénylő főállásunk között. Csak annyival több szociális megbecsültség és segítség kellene, hogy ne sántikáljuk végig beépített konfliktussal az egész életünket, hogy több megváltó egyensúlyban lehessen részünk.

A cikk megjelent a Vasárnap hetilap 36. és 37. számában.