A mi hazánk a mennyben van, ahol ünnep vár ránk

Ferenc pápa utolsó katekézise az idős korról

0
300
Fotó: Vatican Media

A teremtés fájdalmai, a teremtmény története, mint a vajúdás misztériuma címmel tartotta meg Ferenc pápa az idős kor világának szentelt katekézissorozatának utolsó, tizennyolcadik elmélkedését a szerdai általános kihallgatás során. Személyes hangon arra biztatta kedves idős kortársait, hogy bár félelemmel állnak életük végén a kapu előtt, de tudják, hogy odaát az Úr vár rájuk, méghozzá egy ünneppel, mert az élet legjava, még hátravan számunkra!

A címben jelzett témához a katekézis kezdetén Szent Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből a természet vajúdásáról szóló ismert részt olvasták fel: „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,22−24).

Nemrég ünnepeltük Jézus Édesanyjának mennybevételét – kezdte katekézisét a pápa. Ez a misztérium megvilágítja a Mária sorsát formáló kegyelem beteljesedését, és megvilágítja a mi utunk rendeltetését is. Ez az úticél a mennyország. A mennybe fölvett Szűzanya e képével szeretném lezárni az idős korról szóló katekézissorozatomat. Nyugaton úgy szemléljük e képet, amint a Szűzanya dicsőséges fénybe burkolva mennybe vétetik, Keleten pedig fekve, alvásba szenderülten ábrázolják, körülötte az imádkozó apostolok, miközben a Feltámadott Úr kézbe veszi őt, mint egy kisgyermeket. A teológia mindig is eltöprengett e különleges „mennybevétel” és a halál kapcsolatáról, amit hittéttel nem határoz meg. A pápa szerint még fontosabb lenne ennek a misztériumnak a Fiú feltámadásával való kapcsolatát világosan kifejteni, amely mindannyiunk számára megnyitja a nemzedékek életének útját. Máriának a feltámadt Krisztussal való összekapcsolása nem egyszerűen csak az ember halálát követő természetes testi lebomlást haladja meg, hanem elővételezi Isten életének testi felvételét is. Sőt, elővételezi a föltámadásnak minket is érintő sorsát, hiszen a keresztény hit tanítása szerint a Föltámadott az „elsőszülött” a sok testvér között. Ő elsőként támadt fel, majd mi is sorra kerülünk, mert ez a mi sorsunk – hangsúlyozta a pápa.

Ugyanazon emberi lények maradunk a halál után is

Jézusnak Nikodémushoz intézett szava nyomán azt mondhatnánk, hogy ő egyfajta második születésről beszél (vö Jn 3,3−8). Ha az első a földi születés volt, akkor ez a második a mennybe való születés. Nem véletlen, hogy Pál apostol a katekézis elején felolvasott szövegben a szülés fájdalmairól beszél (vö. Róm 8,22). Ahogy születéskor kilépünk anyánk méhéből, de mindig ugyanazon emberi lények maradunk, akik az anyaméhben voltunk, éppúgy a halál után megszületünk a mennyben, az Isten terében, de mindig ugyanazok, akik ezen a földön jártunk. Mindez ahhoz hasonlóan, mint ami Jézussal történt, hiszen a Feltámadott mindig a Jézus, nem veszíti el emberi mivoltát, megélt életét, de még testi valóságát sem, mert enélkül már nem lenne ő maga, nem lenne Jézus: vagyis az ő megélt emberségével együtt.

A halál egy lépés a Jézussal való találkozás felé

A tanítványok tapasztalata révén ismerjük ezt, akiknek negyven napon át megjelent az Úr a feltámadása után. Megmutatja nekik a sebeket, amelyek megpecsételték áldozatát, de azok többé már nem a fájdalmasan elszenvedett megaláztatás csúf jelei, hanem mindvégig hűséges szeretetének kitörölhetetlen bizonyítékai. A feltámadt Jézus testével Isten szentháromságos bensőségességében él! Ebben persze nem veszti el emlékezetét, nem hagyja el saját történetét, nem oldja fel a kapcsolatait sem. Hiszen megígérte barátainak: „Amikor majd elmegyek, hogy helyet készítsek nektek – mert ő elment, hogy helyet készítsen nekünk, mindannyiunknak −, és amikor elmegyek és helyet készítek nektek, majd újra eljövök és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3). Ő pedig eljön, nemcsak az idők végén jön el mindenkiért, hanem minden alkalommal eljön mindenkiért közülünk. Eljön, hogy megkeressen minket, és hogy magával vigyen bennünket. Ilyen értelemben a halál egy lépés a Jézussal való találkozás felé, aki arra vár, hogy magával vigyen minket. A Feltámadt Úr Isten világában él, ahol mindenkinek van helye, ahol egy új föld formálódik, és épül a mennyei város, az ember végső otthona. Elképzelni sem tudjuk halandó testi mivoltunknak ezt az átváltozását, de biztosak vagyunk benne, hogy arcunk ott is felismerhető marad. Ez az átváltozás lehetővé teszi, hogy magasztos érzelmekkel, Isten teremtő cselekedete végtelen és boldog áradozásával vegyünk részt benne, saját személyes tapasztalatunkkal.

Nekünk, öregeknek fénnyé kell lennünk mások számára

Amikor Jézus Isten országáról beszél, azt menyegzős lakomaként írja le, ami egy ránk váró ünnep lesz, barátokkal együtt, mint a munka, amely tökéletessé teszi a házat, vagy mint a meglepetések, amelyek gazdagabbá teszik a magvetés után a termést. Ha komolyan vesszük az Isten országáról szóló evangéliumi szavakat, az arra az érzékelésre képesít minket, hogy élvezzük Isten cselekvő és alkotó szeretetét, illetve összhangba hoz minket a magvetésre szánt élet hallatlan rendelésével. Idős korunkban, kedves kortársaim – szólt a szentatya személyes hangon a vele egykorúakhoz – a mi idős korunkban az életnek sok olyan „fontos részlete” van, mint egy simogatás, egy mosoly, egy gesztus, a megbecsült munka, a váratlan meglepetés, vendégszerető vidámság, hűséges kötelék – melyek mind jelentősebbé válnak számunkra. Az élet alapvető dolgai, amelyek a búcsúzás pillanatában még drágábbak nekünk, végérvényesen világosak lesznek számunkra. Íme, az időskor bölcsessége a vajúdásunk helye, amely megvilágítja a gyermekek, fiatalok, felnőttek és az egész közösség életét. Nekünk, öregeknek másokért kell lennünk, fénnyé kell lennünk mások számára. Egész életünk úgy tűnik, mint egy mag, amelyet földbe kell vetni, hogy abból megszülethessen a virága és a gyümölcse. Aztán megszületik, a világ többi részével együtt. Nem vajúdás, nem is fájdalom nélkül, de megszületik (vö. Jn 16,21−23). És a feltámadt test élete százszor és ezerszer elevenebb lesz, mint ahogyan e földön megízleltük azt (vö. Mk 10,28−31).

Az élet legjava, még hátravan számunkra!

A feltámadt Úr, miközben az apostolokat várja a tó mellett, éppen − nem véletlenül − halat süt (vö. Jn 21,9), majd megkínálja őket. A törődő szeretetnek ez a gesztusa megérteti velünk, mi vár ránk, amikor átmegyünk a túlsó partra. Igen, kedves testvéreim, különösen ti, idősek, az élet legjava, még hátravan számunkra! Azt mondjátok, hogy öregek vagyunk, mit kell még nekünk látnunk? A legjobbat, mert az élet java még várat magára. Mi reméljük az életnek ezt a teljességét, amely mindannyiunkra vár, amikor az Úr hív. Az Úr Anyja és a mi Anyánk, aki megelőzött minket a Paradicsomban, adja meg nekünk a várakozás szorító érzését, hiszen ez nem egy érzéstelenített, elaltatott várakozás. Kérdezhetjük: „Mikor jön el az én Uram? Mikor mehetek hozzá?” Ez egy kis félelem, mert nem tudom, hogy ez az átmenet mit jelent, keresztül kell haladni egy ajtón, ami félelmet kelt, de mindig ott van az Úr keze, amely előre visz, és az ajtón átlépve ott lesz az ünnep. De, kedves kortársaim legyünk figyelmesek: Ő vár ránk! Először az átlépés, aztán az ünnep! – zárta az idős korról tartott tizennyolc részes katekézis sorozatát Ferenc pápa.

P. Vértesaljai László SJ, Vatican News