Radikális követés

0
177

EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből

Amikor egyszer egyedül imádkozott, csak tanítványai voltak ott vele, megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki.” Most hozzájuk fordult: „Hát ti?” Péter válaszolt: „Az Isten Fölkentje vagy.” Rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. „Mert – mondta – az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.”
Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.

Ezek az evangélium igéi.

Lk 9,18–24

Lukács evangéliumában a csodálatos kenyérszaporítást követő résznek két fő kérdése van: ki Jézus, és ki az ő tanítványa? Az első kérdésre Péter adja meg a választ: az Isten Krisztusa. Jézus nem árul zsákbamacskát, és megvillant valamit prófétai sorsából: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék… öljék… fel kell támadnia.” Az ószövetségi prófétáknak, akik tisztán és elkötelezetten éltek, szembe kellett nézniük az elutasítással. A társadalmi bűn struktúrája, az igazságtalanság rendszere sosem örvend, ha valaki felkavarja az állóvizet, és lerántja a leplet mindarról, ami tisztátalan. Nem bódult heroizmusról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy aki az igazság és Isten követésének útjára lép – legyen az az Úr Jézus vagy a 21. század embere –, vállalja, hogy ellenállással találkozik. Jézus ezzel tisztában van, mégsem hátrál meg. Mi az, ami őt hűségessé teszi vállalásában? Az, hogy van egy letisztult, dinamizáló víziója, hogy hirdesse annak örömhírét, hogy elközelgett az Isten országa. A Jézus által meghirdetett és megélt evangélium ragyogó és átütő erejű: maga köré gyűjti a törékenyeket, a perifériára szorultakat, és visszaadja nekik a reményt. Emellett irányt mutat, társakat hív maga mellé, hogy gyógyítsanak, vigasztaljanak és hirdessék az evangéliumot. Jézus körül egy tér születik, ami hiteles, őszinte, igazi kapcsolatokat hoz létre, és az embereket megajándékozza azzal, amire mindig is vágytak. Ez viszont botrányos sokak szemében, akiknek komfortos berendezkedését fenyegeti, és akik csak annak a gazdagságnak, rendszernek biztonságában bíznak, amit maguk építettek fel.

Ma az egyházban mennyire tudunk ennyire igazak és őszinték lenni Isten országának előmozdításában, hogy az megütközést váltson ki: hogy az igazságtalan struktúrákban csörömpöljön és disszonáns legyen? Vagy inkább belesimulunk abba, hogy megszerezzük a nekünk járó előnyöket, kompromisszumokat kössünk, és mellékesen hirdessük az örömhírt? Úgy tűnik, hogy ebben az Úr Jézus választásra késztet. Az én életemben mi az az örömhír, vízió, aminek ereje van, és amin keresztül megcsillan valami Isten országából? Mi ad vigaszt, mi hoz változást mások életébe, mi tanúskodik Isten szeretetéről? Amiért megéri felvenni a keresztet, mert közben tudom, hogy részt veszek az Úr Jézus szabadító, bilincseket széttörő küldetésében, ami a világot egyre istenillatúbb, szebb és jobb hellyé teszi? És hol vagyok megalkuvó, ahol inkább a régi biztonságaimhoz nyúlok vissza?

András Csaba SJ