Négygyermekes édesapa, egyházzenész, kántor-karnagy, orgonista és tanár, kulcsszavakban Potyó István. Kolozsváron szolgál és tanít, de az útja Brassóból indul, ahol a zene, a közösség és az egyházi szolgálat már korán összeszőtte az életét. Közösségről, vezetésről, elköteleződésről és hullámvölgyekről, a megszólaló hang mögötti csendről beszélgettem Potyó István kántor-karnaggyal, miközben kirajzolódott egy nagyon emberi kérdés is: hogyan marad meg valaki jelen a sok szerep között, és mi az, ami végül igazán számít?
Ki Potyó István?
Ha most belegondolok, elsőként azt mondanám: apa. Főleg este érződik ez igazán, amikor mindenkinek jut valami feladat, valamit össze kell szedni, valamit el kell rendezni, és a napnak úgy kell lezárulnia, hogy mindenki oda kerüljön, ahová kell – lehetőleg anélkül, hogy túl sokszor felemelnénk a hangunkat.
Közben pedig olyan ember vagyok, akinek ha éppen nincs is konkrét dolga, rögtön eszébe jut még három másik, amin gondolkodni kellene: hogyan kéne megoldani, mit kellene megszervezni, merre kellene továbbvinni. Több párhuzamos pálya fut egyszerre az életemben, és mindig akad valami újabb feladat.
Mik azok a területek most az életében, amelyek a legtöbb energiát igénylik?
Az egyik ilyen nyilván a kórus élete. Vannak különösen intenzív időszakok, nagyobb ünnepek, események körül, amikor sokkal több szervezést igényel minden. Aki valaha akár csak kisebb közösséget próbált koordinálni, tudja, mennyire szerteágazó tud lenni ez a munka. Közben ott van az MMA-ösztöndíjhoz kapcsolódó kutatási tervem is. Mivel azt csak három-négy havonta kérik számon, hajlamos vagyok néha félretenni, és inkább „hegy alatt abrakolni”, de eddig mindig sikerült valamit előre léptetni ezen a téren is. Az egyetemi munka ebből a szempontból szerencsés helyzet számomra, mert főként gyakorlati órákat tartok. Ha kizárólag elméleti kurzusaim lennének, valószínűleg nem tudnám ilyen formában csinálni. A gyakorlat mégis más ritmust ad: persze ott is szó van elméletről, de közvetlenebb, élőbb kapcsolat alakul ki a diákokkal.
Ha visszanézel a brassói gyerekkorodra: mik voltak azok a dolgok, események, emberek, ami/akik a leginkább meghatározták az utadat?
Mindenképpen a plébánia élete. Az nagyon meghatározó közeg volt számomra, és a mai napig sokakkal tartom onnan a kapcsolatot, a plébániai csapatban ismertem meg Erikát, a feleségemet is. Tulajdonképpen nagyon sok minden innen indult. Amikor én harmadikos voltam, az akkori káplán keresett valakit egy karácsonyi összeállításhoz, amit az ifjúsági csapat készített. Szükségük volt egy kis pásztorfiúra, aki tud furulyázni, így kerültem bele ebbe a közösségbe.
Ezekből az élményekből rengeteget vittem tovább. Például negyedikes koromban velük jutottam el Rékásra, Temes megyébe. Családoknál laktunk, és az egésznek volt valami egészen különleges hangulata. Máig emlékszem rá, hogy egy régi busszal érkeztünk meg éjfél után, és mégis vártak bennünket. Zenekarral, dobbal, zenével fogadtak. Az egész világnak volt egy nagyon sajátos, meleg atmoszférája, amit az ember gyerekként mélyen magába szív.
Brassóban töltötted a gyerekkorod, de szüleid Csíkból származnak. Ezek a gyökerek hogyan voltak jelen az életedben?
Mindig jelen voltak, ezt egy állandó mozgásban éltem meg. Édesapám például annak idején mindig augusztusban kapta kia szabadságát, és ez gyakorlatilag egy hónapot jelentett. Ilyenkor, nagyjából negyediktől nyolcadik osztályig, amíg megengedték, hogy ne menjek, mindig Csíkban, Domokoson töltöttünk körülbelül egy hónapot. Ez nagyon jó tapasztalat volt. Gyerekként teljesen más világba csöppentem a betonvárosi környezetből. Fiúként ez különösen erős élmény volt: szabadság, biciklizés, csavargás, ahogy akkoriban ez természetes velejárója volt a nyaraknak.
Persze volt benne hiányérzet is, mert a brassói barátaim is hiányoztak. Később, amikor nagyobb lettem, már könnyebb volt, mert Domokoson is kialakultak kapcsolatok, voltak ott is haverok, akik vártak, és akikkel lehetett együtt lenni, biciklizni, együtt felnőni.
Utólag visszanézve azt is látom, hogy ez a két világ folyamatosan formált. És azt is, hogy nem mindig voltam könnyű gyerek. Sok butaságot csináltam, ezt őszintén ki lehet mondani. A szüleim mégis kitartottak mellettem, amiért ma különösen hálás vagyok, mert biztosan rengeteg bosszúságot okozhattam nekik.
Hogy kerültél közel a zenéhez a családban? Más is zenélt, vagy te voltál az első zenész?
A nővérem hat évvel idősebb, ő járt ilyen „népsuliba”, és már korán volt valamilyen zenei kötődése a családban. Amikor én kezdtem az első osztályt, volt egy mindenki által ismert kedves tanító néni, zenész is egyben, aki zeneovit tartott. Ő vette észre, hogy lenne bennem affinitás a zenére és tanácsolta szüleimnek a zongorát mit hangszer.
Akkoriban még létezett az a lehetőség, hogy külsős diákként is be lehetett járni a zeneiskolába. Az általános iskola mellett heti négy órám volt a zeneiskolában: két zongora- és két elméletóra, a régi szerzetesház épületében.
Az első két évben egy kevésbé megfelelő tanárnőhöz kerültem, de később egy magyarajkú máramarosi származású elmélet tanárnőnek köszönhetően egy másik tanárnő vett át, aki nagyon komolyan és szigoruan vette a tanítást. Talán túl komolyan is, akkoriban gyerekként, fiúként kifejezetten féltem tőle. Nála kaptam életem első négyesét is zongorából. Mégis, utólag azt érzem, hogy ez kellett nekem: ő rakott rendet bennem szakmailag, nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki.
Zongorát nyolcadikig tanultam. Utána viszont már csak Sepsiszentgyörgyön lett volna lehetőség zenei líceumba menni magyar nyelven, és akkor ez nem tűnt jó döntésnek, a szüleim sem egyeztek bele igazán. Közben nekem Brassóban nagyon erős baráti köröm alakult ki a magyar iskolások között. Egy matek–magyar táborban ismertem meg őket, és onnantól szorosan összetartott a társaság. Ők mind az Áprilyba készültek, és én is oda akartam menni, mert szerettem a matematikát is, felvételiztem is, és bejutottam az informatika osztályba. Ott egy nagyon jó, vagány társaságba kerültem, és utólag azt érzem, ez egy nagyon szerencsés fordulat volt. Ez a baráti szövetség mai napig tart, keresztszülei vagyunk gyermekeinknek, lehetőség szerint találkozunk és tartjuk a kapcsolatot.
A reál osztály után zenei egyetemet folytattál.
Igen, számomra ez akkorra már elég egyértelmű irány volt. Tizenegyedik környékén, amikor az embernek egy kicsit „kinyílik a csipája”, kezdett körvonalazódni, hogy merre is tovább. Nagyon nehezen mentek nekem a reál tantárgyak és emiatt sem találtam helyem ezen a pályán.
Az érettségi után pár nappal Németországban, Aachenben felvételiztem az egyházzene tanszékre, ahova fel is vettek nulladik szemeszterre. Zeneileg nem voltam messze az ottani szinttől, viszont kántorként teljesen más világ volt. Már maga a szolgálat is más koncepció szerint működik, például az előjátékok, az improvizáció, a liturgikus gondolkodásmód is eltérő. Ezt ott nagyon másképp tanítják és várják el. Ennek ellenére elfogadtak, és így bekerülhettem a nulladik szemeszterbe, ahol már fel lehetett készülni arra, hogy később teljes értékűen kezdjem az egyetemet. Ott láttam először igazán, milyen egy ilyen intézmény: például hét orgona volt az egyetemen, különböző termekben, és mindenki kétmanuálos hangszereken gyakorolt, amikor csak akart. Nagyon szerettem volna ott kezdeni, de ehhez ösztöndíjra lett volna szükség. Végül úgy alakult, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy a sors vagy a gondviselés így hozta, hogy nem mentem külföldre. Lehet, hogy a szüleim meg tudták volna oldani nagy erőfeszítéssel is, ha nagyon ragaszkodom hozzá, de én is úgy voltam vele, hogy itthon is el tudom kezdeni az utat. Így végül a brassói zeneegyetemen kezdtem meg a tanulmányaimat.
Hogy került képbe a kántorság?
Tizedikes voltam, amikor a plébániánk kórusába muzsikáló barátom, Gyulafehérváron kántorvizsgázott. Addig persze nagyjából tudtam, kik a városban a kántorok, de ez nem igazán foglalkoztatott, mert akkoriban inkább az ifjúsági kórussal voltam elfoglalva, ahol a harmadikos korom óta tevékenykedtem és a furulyás pásztorfiúból a karvezető lettem.
Valahogy ekkor megfogalmazódott meg bennem, hogy ez a hangzásvilág, a kántori szolgálat, orgonajáték érdekel. Nem volt egy hirtelen döntés, inkább egy lassú közeledés. Meghatározó volt számomra a belvárosi kántor, Farkas Áron példája, hozzáállása, bátorítása. Abban, ahogy ő viszonyult az egyházzenei szolgálathoz volt valami, ami megfogott: kreativitás, szabadság, egy kicsit másfajta zenei jelenlét. Közelebb kerültem hozzá, a családjához is, az orgonához is kaptam kulcsot, gyakorlatilag bármikor felmehettem gyakorolni. Ez volt az indíték: láttam egy közeli példát, egy barátot, és az egész elkezdett élővé válni, igazi mentorom volt. És volt bennem annyi elszántság is, hogy egy éven keresztül szinte minden nap szentmisére az iskolánk melletti belvárosi templomba, megfigyeltem és eltanultam, hogyan végzi ezt a csodálatos szakmát, lassan, lépésről lépésre, echte inas és mester folyamataként.
Hogyan emlékszel vissza a kántorvizsgára?
Nagyon megszerettem a kántorkodást, az éneklést, ezért tizenegyedikes koromban úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a vizsgával. Szüleim tudta nélkül készültem és mentem el vizsgázni Gyulafehérvárra.
Zeneileg rendben is voltam, abban nem éreztem különösebb gondot. A nehezebb rész inkább a hittan és a vallásismeret volt, mert sokkal alaposabb felkészültséget vártak, én pedig akkor még nem voltam azon a szinten, mint a teológiai líceumban lévők. A vizsga után elég csalódott voltam, és bár a vizsga sikeres volt, a diplomát nem kaphattam meg, csak utólag rá egy évre. Inkább úgy éltem meg, mint egy kellemetlen, nehéz élményt, ami megmaradt bennem.
Később mégis elkezdtek hívni különböző helyekre kántorizálni. Emlékszem például az első önálló szolgálatomra, ami úgy jött össze, hogy egy alkalommal letelt a gyakorlási idő és a mise kezdődött, a kántor ne érkezett meg: éppen Urunk mennybemenetelének ünnepén. Gyorsan előkerestem az introitust, és elénekeltem, viszont a hozzá tartozó zsoltárt elfelejtettem, megijedtem, hogy mi okozza a nagy csendet. Valamit nem csináltam jól? De amint kiderült, csak annyi történt, hogy az antifona túl rövid volt ahhoz, hogy a pap az ambóhoz érjen. Érettségi után, 2002 őszén hívott meg P. Domokos OFM a brassói ferencesekhez, ahol nem sokkal utána el is kezdtem a kántori szolgálatot.
Hogy kerültél végül mégis Kolozsvárra?
2004 nyarán történt az egész, elég váratlanul. Az akkori kolozsvári főesperes, Czirják Árpád prelátus úr (Vízi Zakariás plébánossal) éppen Négyfaluban járt, barátját látogatta meg, és szóba hozta, hogy kántort keres Kolozsvárra, mert az addigi kántor jelezte, hogy távozik. Gajdó Zoltán atya jelezte, hogy ő ismer valakit, akit ajánlana. Ekkor hívtak fel, hogy ki tudnék-e menni a négyfalusi plébániára beszélgetni. Tulajdonképpen ott helyben alakult ki egyfajta „interjúhelyzet” (talán ekkor beszéltem először és utoljára izgulás nélkül a prelátus úrral). Elmondta, hogy mit szeretne, hogyan képzeli el a munkát, milyen feladatok lennének. A beszélgetés végén pedig feltette a kérdést: igen vagy nem?
Én akkor még a másodév végén jártam, éppen vizsgaidőszak előtt, úgyhogy azt mondtam, szükségem lenne egy kis időre, hogy átgondoljam. Először egy hetet kértem, aztán végül öt napban egyeztünk meg. Hétfőn beszéltünk, megfontolás után, pénteken pozitív választ adtam. Sok idő nem volt rágódni: ,,Holnap akkor találkozunk!” 2004. június 27-én, Szent László napján volt az első szolgálati napom a főtéri templomban.
Hogy alakult ez így az évek során? Hogyan lett egy fiatal zenészből kántor karnagy?
Kezdetben nyilván nem vettek komolyan, és ezt egyáltalán nem is tartom problémának, húsz éves voltam, tapasztalat nélkül egy nagy múltú városban. Senkit nem ismertem, de ez nem igazán befolyásolta az elvárásokat: változatos repertoár, folyamatos jelenlét, vasárnapról vasárnapra kórusszolgálat. Lassan-lassan kezdtem emberekre találni, olyanokra, akik nyitottak voltak, akikre lehetett számítani, igaz barátokra. Emlékszem, volt, aki azt mondta: „Szólj, hívj, én jövök. Persze nem mindenki marad hosszú távon, sok mindent kellett újraszervezni. Ahhoz, hogy egy kórus valóban működjön, kell egy stabil mag, legalább 10–15 ember, akikkel valódi kapcsolat alakul ki. És ezen túl még egy tágabb kör is, akiket meg lehet szólítani, ha szükség van rájuk. Ebben nagy ajándék Kolozsvár, sok jó zenész van, sok nyitott ember, akik értékelik, amit csinálunk. Én ezért nagyon hálás vagyok, ezeknek a lelkeknek.
Tehát minden projekt mögött egy közösség áll. Nem tartasz attól, hogy ez egyszer megbillen?
De igen, mindig bennem van egyfajta félelem, szorongás ezzel kapcsolatban. Egy kórus élete nem állandó: vannak hullámvölgyek és felfelé ívelő időszakok. Azt gondolom, egy kórusnak is megvan a maga szinuszgörbéje, hogy az emberek változnak, valaki kiesik, akár életkor, akár más ok miatt, és ezeket nem könnyű pótolni.
Persze biztos vannak, akik ezt másképp, talán jobban tudják csinálni, nálam tapasztaltabb szakemberek. De azt érzem, hogy az egyik kulcs az egyensúly. Fontos, hogy legyen közösség, legyenek közös alkalmak, de közben maradjon tér az egyéni életre is, együtt vagyunk, de nem állandó jelleggel. Vannak eseményeink, közös pontjaink, de nem kizárólag ez határozza meg az életünket, és talán épp ettől tud hosszabb távon működni.
Mi motivál téged abban, hogy embereket gyűjts a zene köré?
Alapvetően az, hogy minél szebben és jobban megszólaltassunk egy-egy művet, örömet szerezzünk előadóknak és hallgatóknak egyaránt. Hogy ezek a darabok ne csak létezzenek, hanem minél több ember megismerje őket, megtanulja, és időt, energiát fektessen beléjük. Az igazi kihívás nem is feltétlenül az, hogy embert találjunk, hanem az, hogy elkötelezett embert találjunk. Mégis, valahogy mindig sikerült összeszervezni egy csapatot. Engem az is folyamatosan motivál, hogy új dolgokat próbáljunk ki, új műveket, stílusokat. Sokszor egészen spontán módon: találok egy művet, és azt mondom, próbáljuk ki, tanuljuk meg. Persze ismétlünk is, és azt is látom, hogy sok darabot alaposabban ki lehetne dolgozni. Talán a változatosság az egyik jellegzetességünk, sokféle művet éneklünk, folyamatosan bővül a repertoár.
A zene és a hit szorosan összekapcsolódik az életedben. Hogyan formálta a személyes hited a világhoz való viszonyulásod?
Ha az emberekhez való viszonyulás felől közelítem meg, akkor talán azt mondanám, hogy engem mindig az érdekelt, mi az, ami túlmutat a hangokon, és valahogy a lelket is megérinti. Amikor egy akkord lezárul, és még utána is marad egy kis rezgés, visszhang. Az a tisztaság, puritás, ami ott megszületik, számomra nagyon fontos. Olyan, mintha amit az ember „kiküld magából”, az nem tűnne el, hanem vissza is érkezne lélekemelő áldással. Így érzem a templomi zenét is, nemcsak én szólok a térhez, hanem a tér is visszaszól hozzám.
El tudnád képzelni a hited nélkül a zenét?
Nem igazán. Nem érzem magam otthon másfajta közegben, ebben a világban érzem igazán a helyemen magam, a világi kóruszenében sem érzem otthonosan magam. Közben mindig próbálok vigyázni arra is, hogy a zene ne váljon öncélúvá, maradjon meg az egyensúly. Fontos számomra, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem az együttest önmagáért. Törekedni kell a minőségre, arra, hogy legyen munka és áldozat abban, amit csinálunk, mert az által is válik megbecsülté előadónak és hallgatónak egyaránt.
Tanárként is tevékenykedsz. A zenei képzésen túl mi az a szemlélet vagy érték, amit mindenképpen szeretnél továbbadni a diákoknak?
Jó látni, hogy az egy-egy évfolyamban miként más, együtt és egyénileg, megtapasztalni az érdeklődést és akaratot a muzsika iránt. Bár köztünk már több mint húsz év korkülönbség van, mégis működik ez a kapcsolat. Minden évfolyamnak más a dinamikája, de most különösen hálás vagyok, hogy ilyen ügyes fiatalokkal dolgozhatok.
Azt látom, hogy sokszor nagyon feszülten közelítenek a zenéhez. Küzdenek vele, próbálják megfejteni, és közben elvész valami lényeges. Én azt szeretném, hogy ne a feszültség legyen az első élményük, hanem a kifejezés szépsége, hogy megtapasztalják a művészet örömét. Nem akarok nagy filozófiákat átadni. Inkább csak azt, hogy találják meg a muzsika szépségét, és tudjanak örülni annak, amit a zene adni tud. Szerintem erre a kórus az egyik legszebb forma. Amikor emberek együtt megszólaltatnak valamit, és közösen hoznak létre egy hangzást, abban van valami különleges élmény.
Négy lány édesapja vagy. Mit jelent számodra a család?
A zene, a projektek, a fellépések mind elszállnak, elmúlnak, de ők maradnak. Sok szó esett most a zenéről, a művekről, a szolgálatról, de végső soron mégis a család az, ami igazán megmarad. Ők öten. Persze ez nem valami idealizált, képeslapszerű világ. Nem úgy élünk, ahogy azt kívülről sokan elképzelik. Nálunk is van hangoskodás, feszültség, könnyek, bizonytalanság. Aggodalom is van bőven, hogy mi lesz, amikor nagyobbak lesznek, hogyan alakul majd az életük. Ezek mind ott vannak bennünk szülőként.
És közben mégis óriási hála van bennem. Az, hogy a Fennvaló megáldott a négy gyönyörű gyermekkel, hogy ezt Erika úgy vállalta, hogy közel vannak egymáshoz időben, (nincs két év különbség a lurkók között), számomra egészen különleges dolog. Igazán nagy próbatétellel még nem kellett szembenéznünk. A hétköznapi nehézségek, betegségek, fáradtság, kisebb gondok részei az életnek. Az ember ilyenkor egyszerűen megy tovább. Hogy mi történik majd akkor, ha egyszer valóban komolyabb nehézség érkezik, azt nem tudom. De addig is próbálunk jelen lenni egymás számára ebben a sokszor zajos, fárasztó, de nagyon valóságos családi életben.
Mennyire volt fontos neked, vagy Erikának is, hogy zenei nevelésben részesítsétek a lányokat? Ez magától értetődő volt?
Nem volt teljesen magától értetődő, de én nagyon szerettem volna. Azt érzem, hogy a zene rengeteg mindent megnyitott számomra az életben. Egyfajta világnyelvnek tartom, akkor is tud kapcsolódást teremteni, ha az emberek nem beszélik egymás nyelvét. Ezért fontos volt nekem, hogy a lányok is találkozzanak ezzel a világgal. Tulajdonképpen beleszülettek ebbe a közegbe. Nálunk teljesen természetes, hogy éneklés szól a háttérben, vagy hogy játék közben szolmizálnak, esetleg a rajzasztal körül énekelnek valamit, vagy hogy végigénekelnek egy hosszú autós utazást.
Tanítás, kutatás, kórusvezetés, család. Hogyan lehet ezeket úgy összehangolni, hogy ne menjenek egymás rovására?
Az igazság az, hogy néha azért mégis egymás rovására mennek. Az ember közben megtanul bizonyos dolgokat hatékonyabban csinálni. Vannak feladatok, amelyekhez már nem kell ugyanannyi energia, mint régebben, mert kialakul egy rutin, egy tapasztalat. Hálás vagyok a bizalomért, amit a plébánia részéről kapok. Megvan az a rugalmasság, hogy magam osszam be, mikor hogyan végzem el a munkát. Ez rengeteget jelent, mert ha állandóan az idő „ellenőrzése” körül forogna minden, az rengeteg energiát emésztene fel.
Mit tud az egyházzene ma adni egy olyan világnak, ami csak zajos és rohan?
A zene képes megszólítani az ember lelkét. Ez talán nagyon tág megfogalmazásnak hangzik, de szándékosan mondom így. A Szent Cecília-kórusban más vallásúak énekelnek, ezt a potenciált felhasználva próbáljuk evangelizációra használni, ha éppen arra kell, vagy jobbá tenni a társadalmunkat, vagy egyszerűen mosolyt csalni a hétköznapokba.
Mit érzel akkor, amikor jól szól valami, és motivál téged abban, hogy ezt még csináld?
Számomra az a legfontosabb pillanat, amikor látom, hogy mások is megtapasztalják ugyanazt az érzést. Egy szólamon belül énekelve az ember mást hall és mást él meg, mint amikor az egész egyszer csak összeáll. Nyilván karmesterként én hallom a legtöbbet az egészből, mert ott állok elöl, és minden szólam egyszerre érkezik hozzám. De van egy pillanat, amikor az egész közösség ugyanarra a hullámra kerül: amikor együtt lélegzik a zene, együtt épül fel a feszültség, és együtt csendesedik el. Talán ez a hálaélmény.
Mi az, ami ennyi szerep és feladat mellett mégis a legnagyobb örömet adja az életedben?
Amikor a gyermekeimet hallom énekelni, muzsikálni, amikor felismernek dallamokat, reagálnak a zenére, ezek nagyon mély örömök számomra.
Ha beszélhetnél a fiatalabb önmagaddal, mit mondanál neki a hivatásról, a kitartásról, az életről vagy a zenéről?
Azt hiszem, nem nagyon változtatnék semmin. Minden tapasztalat épített valamit bennem, még a nehézségek is. Inkább csak annyit mondanék neki: minden rendben lesz.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/19. és 2026/20. számaiban.
