Ismert, kedvelt katolikus köszönésünk: Dicsértessék a Jézus Krisztus! De hogy mondjuk helyesen, kell-e Jézus neve elé a határozott névelő? Név-e egyáltalán a Krisztus? Grammatika, nyelvhasználat kérdéseiről ír László István, aki teológiai tanulmányai mellett klasszikafilológiát is tanult, okleveles görög-latintanár amellett, hogy jelenleg egy máter és két filia lelki ellátását végzi plébánosként.
Nem tudom, ma úgy van-e, de amikor én voltam kolozsvári egyetemista, akkor szokás volt a filológusokról (bölcsészekről) megvetően, lenézően beszélni. Klasszika-filológusként fordítottunk pl. Platón szövegeket, de minket a nyelvi vonatkozások érdekeltek. Velünk szemben ott voltak a „filozófusok”, akik lesajnálták, hogy milyen igevonzatok és funkciók jelennek meg egy adott mondatban, mert őket a lét és az idea érdekelte… A bölcsészet nem érte el a természettudományok tudományos státusát, de attól még önálló tudomány, és jó lenne ezt tudomásul venni.
Jómagam nagyon hálás vagyok, hogy a latin grammatikán keresztül olyan személytől tanulhattam nyelvészetet, aki a nyelv mögött és azon keresztül egy egész világlátást adott át. Frieda Edelstein professzorasszony, sajnos, nem él, de éles logikája, igényes tudományossága, illetve a bölcsészettel szembeni méltósága nyomokban ott maradtak bennem. E két tapasztalat miatt (a tüske és a méltóság) vetemedtem arra, hogy egy látszólag jelentéktelen kérdés mentén én is elmondjam a véleményemet. Hangsúlyozom: véleményről van szó!
A kérdés, amely elindította a gondolkodásomat, a következő: hogyan mondjuk helyesen: Dicsértessék a Jézus Krisztus vagy Dicsértessék Jézus Krisztus? A két változat között egy határozott névelőnyi különbség van. Az elsőben megjelenik, a másodikban nem. Kérdés: melyik változat helyes? Miért?
Mielőtt az érvelésem lényegére térnék, szeretnék egy-két dolgot leszögezni. A nyelvészet beágyazott tudomány. Ez azt jelenti, hogy aki a nyelvészet tárgyát (skolasztika nyelvén: obiectum materiale) keresi, annak nem a nyelvet, hanem a beszédet kell megneveznie. A nyelv a rendszer, amely a beszélő fejében van, de amit sosem mond ki. A beszélő fejében levő szabályok leírhatóak, de ezek mindig egyfajta absztrakciót, elvonatkoztatást feltételeznek. A grammatikák a nyelvet próbálják leírni, a szabályrendszert, de kiindulópontjuk mindig a konkrét beszéd. Megmarad a kérdés, hogy vajon a nyelvi struktúrák velünk születettek-e, hogy mindenkiben ott rejtőzik egyfajta mag-szintaxis (vö. Chomsky, Jerry Fodor stb.) vagy a szabályokat egytől egyig a beszédből „szűrjük le” (Piaget, H. Putnam stb), de a lényeg mégis a beszéd marad. Ez az, ami adott, ez az, amit tanulmányozni lehet. Mármost a beszéd sok szempontból beágyazott valóság: a szociolingvisztika a nyelv és társadalom ölelkezését elemzi (pl. sztenderd nyelv, nyelvjárások, foglalkozásoknak megfelelő nyelvi sajátosságok vagy adott esetben a nemek szerinti beszédsajátosságokat stb.). A pszicholingvisztika a beszélő és a nyelv közti viszonyt vizsgálja (pl. a neurofiziológiai folyamatok és a hangalkotás, szóértés, asszociációk problémáit). Ez a két példa is mutatja, hogy a beszéd beágyazottsága miatt hogyan szabdalódik fel a nyelvészet tudástere különböző részekre.
Persze eddig talán senki sem gondolta, hogy az akadémiai tudományágak mellett, a hátsó ajtón befurakodott egy új területe a nyelvészetnek, amelyet theolingvisztikának neveznek. Pontosabban én illetem csupán ezzel a gúnynévvel, ugyanis ez a nyelvészeti ágazat azért jött létre, hogy a teológiából is, a nyelvészetből is gúnyt űzzön. A theolingvisztika a görög theosz (isten) és lingvisztika (nyelvészet) szavakból tevődik össze, de fent említett tudományos névrokonaival szemben nem tudomány, hanem egy új nyelvtan. Az a szerepe, hogy a teológiát hallgatókra és azokra, akik már rég befejezték tanulmányaikat, a frászt hozza mindig, ha beszélnek. Szemben a szociolingvisztikával, amely az elméleti (teoretikus) tudomány elveihez híven tanulmányozza a jelenséget, de nem szabályozza azt (a szociolingvisztika nem írja elő pl. azt, hogy a falusi embernek hogyan kell beszélni városi társával ellentétben, sem azt, hogy az orvosnak hogyan kell kötelező módon orvosiul beszélni), a theolingvisztika törvénykező, szabályozó instanciává lépett elő. Na, ha ez így van, el tudom fogadni. Elvégre az elméleti tudományok mellett, amelyek „szemlélik”, de nem szabályozzák a tanulmányozott jelenséget, léteznek ún. praktikus tudományok is, és ezeknek épp az a céljuk, hogy irányt mutassanak az emberi cselekedeteknek. Ilyen praktikus tudomány pl. az etika, amely a cselekedetek jó vagy rossz voltát hivatott tisztázni. Kiderült tehát, hogy a theolingvisztika nem elméleti, hanem gyakorlati tudományág. De itt megint van egy nagy baj. A praktikus tudományok ugyanis mindig egy jól meghatározott elméleti tudományra alapoznak – pontosabban nem mindegy, hogy az etika melyik fölérendelt tudományból fogja levezetni saját elveit. A hagyományos katolikus erkölcs pl. az emberi természetre alapozza saját elveit, ezért fontos, hogy azelőtt tisztázódjanak a katolikus keresztény értelemben felfogott embertani fogalmak. Mert nagyon nehezen lehetne az asztrofizikából vagy a nem euklidészi geometriából megmagyarázni azt, hogy miért elítélendő a hazugság. Ebben a megalapozásban rejlik a theolingvisztika ősbűne: mert jóllehet gyakorlati, szabályozó tudomány, sem a teológiát sem a nyelvészetet nem veszi komolyan. Alapja nem elméleti, hanem kényszerű, pontosabban önkényes. Kinek mi jut épp eszébe, abból vezeti le az adott szabályt.
Pórul járt katolikus köszöntésünk csupán egy példa arra, hogy hogyan esnek szavak, kifejezések, rituális formulák ennek a fránya theolingvisztikai katyvasznak áldozatául. Miért kezdte szúrni a szemét egyeseknek a határozott névelő Jézus neve előtt? A válaszom csupán egy halvány sejtésre alapul. A magyar nyelv erdélyi és anyaországi változatai távolodnak egymástól. A budapestiek a maguk nyelvjárását beszélik, és eszük ágában sincs görcsölni amiatt, hogy az erdélyiek épp máshogy beszélnek. Mivel mi itt Erdélyben kisebbségi sorsban vagyunk, talán erősebb a nyelvi érzékenységünk (ami messze nem jelenti, hogy a mi nyelvváltozatunk ne módosulna állandóan), és emiatt valamiért jobban ragaszkodunk egy nyelvtani szabályhoz, amely kimondja: tulajdonnevek előtt nem használunk határozott névelőt. Persze a határozott névelő használatának rendszere ennél sokkal bonyolultabb, de kisiskolásként ez a megfogalmazás elfogadható volt. Nos, hallva a „helytelennek” ítélt anyaországi változatokat (a Sanyi, az Irma stb), valakiben hirtelen megszületett a felismerés: hát Jézus Krisztus előtt sem szabadna megjelenjen a határozott névelő. Hamar le is vonta a következtetést, hogy a jó ideje használt formula, Dicsértessék a Jézus Krisztus, helytelen, mert így terjed az anyaországi „hibás” tendencia még a szakrális nyelvezetben is. A lényeg: tulajdon nevek előtt nem szabad használni határozott névelőt, és Jézus Krisztus tulajdon név, ergo: mi helyesen fogjuk mondani ezentúl, az a nélkül. Ennek az érvelésnek az a nagyszerűsége, hogy egyik előfeltevése sem igaz. Kezdjük talán a teológiai oldalon. Aki a krisztológiai szakirodalom mára kanonikus művét olvasta, Walter Kasper Jézus a Krisztus című könyvét, az mindjárt az első oldalon megtalálja a választ: Jézus Krisztus nem személynév, nem egy vezeték- és keresztnév összetétele, mint pl. Horvát Rozi, hanem egy hitvallás. Walter Kasper nem véletlenül adja a címet a két szó között egy határozott névelővel: Jézus a Krisztus – ebben épp a „név” hitvallás jellegét akarja hangsúlyozni. Azt mondani, hogy Jézus a Krisztus, megfelel annak a hitvallásnak, hogy Jézus a fölkent, Jézus a Messiás. Ilyen értelemben – túl azon, hogy a két szó közt megjelenik a határozott névelő – tarthatatlan az az elmélet, hogy Jézus Krisztus tulajdonnév.
A másik érv, miszerint a tulajdonnevek előtt nincs határozott névelő, természetesen nem igaz. Elég, ha azt mondom: a Kárpátok, a Madách Színház stb., rögtön világos mindenki előtt, hogy a magyar nyelv igenis megtűri a határozott névelőt a tulajdonnevek előtt. Igaz, vidékünkön ritkább a személynevek előtt használt névelő, de nem elképzelhetetlen. Beszélünk olyanról, hogy Mátyás az igazságos, majd ezt megfordíthatjuk: az igazságos Mátyás. Ez a jelzős szerkezet hasonlít már a Jézus Krisztus kifejezéshez (Jézus a Fölkent, a Fölkent Jézus). Természetesen a korrektség itt is megkívánja, hogy rámutassunk: a határozott névelő a melléknevet, és nem közvetlenül a főnevet előzi meg. A magyar nyelvtan azonban, bár redundánsnak tartja, de megengedi a határozott névelőt tulajdon személynevek előtt is (amint azt a gyakorlat Magyarországon évek óta szentesített). A névelőnek a szerepe ugyanis nem csupán arra korlátozódik, hogy az egyedet emelje ki egy csoportból (sok kutya – a kutya), hanem hogy az ismert-ismeretlen skálán elhelyezze (egy kutya – nem tudom, melyik – a kutya – jól ismerem). Amikor a tulajdon személynevek előtt megjelenik a határozott névelő, a redundancia a névelő kettős jelentése miatt válik magyarázhatóvá: a tulajdonnév már meghatározott (az általánosságból kiemelt), de a határozott névelővel a beszélő az ismertségét, az érzelmi közelségét is alá szeretné húzni. Nem minden személynév előtt használnak az anyaországiak sem határozott névelőt, csupán azok esetében, akiket jól ismernek, akik a beszélgetés réma-téma ritmusában az érzelmi kötődésen túl a már említett, a „tudod, kicsoda ő” kategóriájába tartoznak. Ő itt a Kovács tanár úr – ezt a mondatot akár egy erdélyi beszélő is helyesnek tarthatja, és ilyen esetben a Jézus Krisztust is.
A nyelvi szabályok nem előíró, hanem leíró jellegűek. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtankönyvek elméleti irányultságúak, csak az iskolákban szokásos kényszerű nyelvoktatás hiteti el a diákokkal, hogy valami azért helyes, mert a nyelvtankönyvben úgy van. A beszélők szokása, nyelvhasználata alakítja ki a szabályt, a szakkönyvek csupán lejegyzik azokat. És minden beszédmód helyes, amelyet az illető közösség ért és használ. A nyelvi szabályoknak téves értelmezése vezethetett az eddigi használat megkérdőjelezéséhez is. Valaki egy szabályt kiterjesztett erre az eddig jól működő köszönési formára, majd egyre többen kezdték átvenni. Véleményem szerint itt a hiperkorrekció jelenségével van dolgunk. Ez azt a gyakorlatot jelenti, amikor a nyelv helyességét valaki annyira védi (illetve annyira fél a „helytelen” beszéd miatt őt ért esetleges megszégyenítéstől), hogy olyan esetekre is kiterjeszti a szabályt, amelyekre az különben nem vonatkozik. Nagyon banális példa: a falusi nyelvhasználatban gyakran el-elmaradnak mássalhangzók a szó végéről: megyek a szobába, a szobába vagyok. Megtörténhet azonban, hogy valakit kijavítanak: nem a szobába vagyok, hanem a szobában. A hiperkorrekció esete akkor áll fenn, ha a továbbiakban a megyek a szobában formát fogja használni. Vagy ismeretes, hogy falun gyakran mondanak hónapot a holnap helyett. Amennyiben sikeresen töltik meg a szerencsétlen falusi beszélőt nyelvi görcsökkel, akkor esélyes, hogy a holnap bulcsú lesz nálunk hiperkorrekt mondatot fogja generálni. A hiperkorrektség a nyelvi görcsök, a sznobizmus és többnek látszani akarás szüleménye, nincs értelme szerintem theolingvisztikai szabályokkal tovább nyomorítani a beszélőket.
Egy másik megjegyzés is idekívánkozik. Ez a többi nyelvvel való összehasonlításból próbál meg érvelni a határozott névelő hiánya mellett. Mert ugye a németben sincs névelő: Gelobt sei Jesus Christus. Nos, ez az érvelés eléggé mellémegy. Abból a hamis előfeltevésből indul ki ugyanis, hogy a nyelvek szavak szintjén bi-univok kapcsolatban állnak egymással (minden szónak megfelel egy másik szó a célnyelvben, a szerkezet is tükröződik stb). Az általános nyelvészet ezt már az első leckéjében elmagyarázza, amikor a jelentés és érték fogalmakat megkülönbözteti a nyelvben. A német határozott névelő jelentése ugyanaz, mint a magyaré, de értéke nem. Megjelenhet ott, ahol a magyarban nem, és fordítva. Az olasz határozott névelő pl. nem jelenik meg a rokonsági viszonyt kifejező főnevek előtt, amennyiben a főnevet egy birtokos jelző is determinálja. Egyszerűbben: la mia madre az olaszban helytelen lenne, ugyanis csak mia madrét szabad mondani. Ezzel ellentétben a magyar az én anyám-ról beszél. Ergo: a bi-univok előfeltevés egyrészt rettentően naív, másrészt nem bizonyít és nem cáfol semmit. Mindenképp el kellene olvasni – ismét – azt a beszélgetést Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszorral, amely a Maszol-on jelent meg néhány éve (Nincs olyan, hogy magyar nyelv). Ha tehetném, az egész szöveget idemásolnám, hiszen a helyes-helytelen görcseitől próbálja fölszabadítani a beszélőket. De csak az elmés megjegyzését emelném ki, ahol a botcsinálta nyelvvédőket „ijedősöknek” nevezi. „A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el.”
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Keresztény Szó 2022/2. lapszámában
