Irodalmi vita: olvasóvá nevelnek, de nem alkotóvá

0
399
Illusztráció: Pexels

Az utóbbi hónapokban állandóan visszatérő téma a magyarországi médiában az irodalomoktatás, hogy mennyire idejétmúlt a tananyag, mennyire kéne a klasszikusokat kötelezőként megtartani, megérett-e a lecke a frissítésre. Pro és kontra érvek váltogatják egymást az anyaországi sajtóban, de vajon hogyan gondolkodik egy erdélyi magyar irodalomoktató, Térey-ösztöndíjas költő, és egyáltalán ugyanúgy lehet-e, kell-e tekinteni a kisebbségi magyar nyelv- és irodalom tanítására, mint a magyarországira?

Czilli Aranka-Ágota költő, több kötetes szerző, Térey-ösztöndíjas alkotó és kovásznai pedagógus, irodalmat oktat és művel egyszerre. Azt mondja: a klasszikusok olyan közös kincseink, amelyek az identitásunk részét képezik. Térben és generációk között egyaránt az a közös pont, kapocs, ami akár az összetartozásnak egyik legókockája lehet. Úgy véli: nem feltétlenül azzal van a baj, hogy tanítják, sokkal inkább a módszerek a bajosak.

Kreatív írásoktatás kéne az iskolákba is


„Kicsit olyan ez, mint amikor a gyerekkel valahogy meg kell etetni a spenótot. Pedig a gyermekek nagyrésze ki nem állhatja azt. Márpedig egy ilyen egészséges, tápanyagdús étel nélkül hogy lehet felnőni? És akkor itt jön az anyuka leleményessége, ötletessége (körítés, mese, játék, stb.), amivel emészthetővé válik ez az egész, és felnőttként már valahogy majdnem mindenki szereti a spenótot (és szülőként a spenótetetés fontosságát). Én olykor a klasszikus spenót mellé be-belopom rántott húsnak vagy nevezzük akármi finomnak a kortárs irodalmat, átírásokat, játékos kikacsintásokat. És akkor általában máris minden egy kicsit könnyebben megy” – magyarázza a tanárnő. Ugyanakkor Romániában annyiban árnyalódik a kérdés, hogy mennyiben kell mást és másként tanulnia magyar órán egy külhoni magyar diáknak az anyaországihoz képest, és vajon odakint jobban megengedhetik-e maguknak az újításokat. Czilli Aranka kiemeli: valamiért szeretünk azon zsörtölődni, hogy a szomszéd füve mindig zöldebb, de az újítások szempontjából egyáltalán nem látja azt, hogy az anyaországi oktatás jobban vagy másképp állna. Sőt, talán nálunk hamarabb, könnyebben beemelünk az irodalomtanításba, a vizsgaanyagba olyan szövegeket is, amik egészen frissek, frappánsak, ráadásul a diákok szájíze és humorérzéke szerint valók.

„Az én nagy szívfájdalmam az anyanyelv- és irodalomtanítás kapcsán sokkal inkább az, hogy az olvasóvá nevelés mellett teljesen elsatnyul például az alkotóvá nevelés. A gyermek, a diák tizenévesen a legfogékonyabb az irodalom iránt. Gondoljuk el, hányan írnak tizenévesen titokban verseket. Itt a titokban a kulcsszó. De hallottunk már olyanról, hogy valaki úgy sajátítja el például a lírai műfajokat a középiskolában, hogy maga is kénytelen kipróbálni mondjuk az óda-, elégia-, dal- vagy éppen epigrammaírás izgalmait? Tudtom szerint ez a gyakorlat sem a romániai, sem az anyaországi irodalomoktatásban nem népszerű. Pedig meggyőződésem, hogy így is lehetne értő irodalomolvasókat nevelni. Csokonai idejében, és előtte is ez bevett szokás és módszer volt. Most nevezhetnénk például kreatív írásnak is, mert igen népszerű ez a fogalom, csak teljesen kívül reked az iskolai oktatáson” – fogalmaz a pedagógus.

Nem a radikális újítás, hanem az egyensúly a megoldás

Ha viszont nem idegen tőlünk az újítás, máris adja magát a kérdés, hogy miféle modern művet kéne a diákok kezébe adni. Erős vitákat vált ki mind a mai napig, pedig már van olyan magyarországi iskola, ahol kötelező olvasmány a Harry Potter és hasonló, ún. young adult-oknak (fiatal felnőtteknek – szerk.) írt fantasztikus regénysorozatok, mondván: számos gyermek ezek útján szereti meg az olvasást. Czilli Aranka úgy látja, amit egyszer a gyermek magától olvas, azt felnőttként nem szabad figyelmen kívül hagyni. Elmondása szerint, magyartanári gyakorlata alatt számtalanszor megtörtént vele, hogy az ajánlott olvasmánylista összeállításakor kompromisszumot kötött a diákjaival, hogy 3:1 arányban ajánl ő nekik, és ők a tanárnőnek. Ha pedig a tanárnő elolvassa az általuk ajánlott könyvet, ők is átrágják magukat azon, amit az oktató kér. A kovásznai pedagógusnak például sok kedvenc könyve került ki ebből a kategóriából.

„Mondjuk van néhány traumám is, de becsülettel végigolvastam és túléltem azokat is (gondolok itt például A szürke ötven árnyalatára, vagy a Szent Johanna gimire). Én ajánlott irodalomként minden évben belopok az olvasási menüsorba olyan neveket, mint például Rick Riordan, Jane Teller, Frederik Backman, Anna Gavalda. Szívesen olvassák, és ha ráharaptak, megkedvelték az ízét, utána már jönnek és kérik az adott szerző újabb kötetét is. Szóval a titok valahogy szerintem mindig a kötelező klasszikus és a nem kötelező kortárs közötti egyensúly megtalálásában van. József Attilát idézve: >>Ez a mi munkánk, és nem is kevés<<”.