Örülök, hogy vissza tudtam horgonyozni a jó Istenbe

0
1689

Riára, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó lelki oldaláért felelős főszervezőre a találkozó egyik ebédje alatt figyeltem fel: az előző esti szentségimádásról beszélt lelkesen, hálásan, megérintődve. Azonnal úgy éreztem, érdemes „emberközelbe” hozni őt a Vasárnap és a romkat.ro olvasói számára.

Örömmel lendült mesélésbe, amikor arra kértem, mutatkozzék be:

Lázár Annamáriának hívnak, de Riának szólítanak, ebben a névben ismerek önmagamra. Tudnádfürdői vagyok, a szüleim azonban Lövétéről származnak, amely hagyományos székely falu, ahol nagyon erős a vallásos élet a mindennapokban is.  Ez meghatározta a mi családunkban is a szokások kialakulását. Vasárnap mindig jártunk templomba, magától értetődő volt a jó Istennel való találkozás legalább vasárnap. A belé vetett bizalom is meghatározó volt. Négyen vagyunk testvérek, és nem mindig álltunk jól anyagilag, néha nehéz volt, de soha nem estek kétségbe a szüleink. Belenőttem ebbe a bizalomba, hogy úgyis gondot visel ránk a jó Isten. Ez az alapérzés megmaradt bennem, és nagyon hálás vagyok szüleimnek azért, hogy ezt így továbbadták nekünk. Középiskolába a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumba jártam, ami szintén nagyon fontos volt az életemben. Abban az időszakban kezdtem el CSIT-re járni, és az is sokat segített a lelki fejlődésemben, de minden más programja a FIF-nek (Fiatalok a fiatalokért – Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség) támogatott abban, hogy egyre komolyabban gondoljam és mélyebben megéljem hitemet. Annak idején a gimnáziumban is alapítottunk egy ificsoportot, ami aztán öt-hat évig működött. A CSIT-en, a szentségimádáson jött az ötlet, hogy olyan sokan vagyunk az iskolánkból, miért ne találkozhatnánk egész évben. Így lett egy nagyon családias hangulatú közösség, ami nagyon szép emlék.

Kolozsvári egyetemi éveim alatt nagy ajándék volt, hogy az ottani barátnőim mindenféle felekezetből származtak: volt református, evangélikus, unitárius, baptista és görögkatolikus. Római katolikus én voltam egyedül. Azt éltük meg ott, hogy a különbözőségeken túl egy irányba haladunk, ugyanaz az Isten fontos számunkra, ugyanaz a szeretetparancs szerint viszonyulunk egymáshoz. Nagyon különleges egységélmény, közösség alakult ki, amit még most is hiányolok.

Az elmúlt évben sok új kihívás adódott életemben, különösen a tanítás terén. Új helyzet volt ez számomra, és így nehezebben ment a lelkiekre figyelés, annyira lekötött. Emiatt is vállaltam el a CSIT főszervezői szolgálatát, mert éreztem, hogy kell egy külső körülmény, ami segítsen, hogy figyeljek a lelkiekre is és kiegyensúlyozza a tanításra való készülésemet. Nagyon szépen alakult ez, úgy éreztem, hogy a jó Isten „visszaragadott”: „Gyere, ne felejts el, velem vagy, ketten menjünk az úton!” Ez a CSIT nekem személyesen is sokat adott. A jó Isten arra is figyel, hogy a szervezésen túl megkapjam azt, ami nekem most fontos.

Mi volt különösen fontos számodra az idei CSIT-ben?

A csütörtök esti szentségimádás nagyon mély volt. A jelenlétet veszítettem el az utóbbi időben, azt, hogy ott tudjak lenni a jó Istennel, közvetlen kapcsolatban, párbeszédben. Van, amikor úgy érzem, hogy kérdezek, és megkapom a válaszokat, vagy ő rámutat arra, hogy melyek azok a témák, amelyekkel foglalkoznom kell, kik azok az emberek, akikre jobban kell figyelnem. Általában imában érzem, hogy hol van az a fejlődési terület, amivel a következő időben kell kezdenem valamit. Erre nem tudtam figyelni az utóbbi időszakban és most örülök, hogy vissza tudtam horgonyozni a jó Istenbe. Ezt szeretném tanulni az elkövetkező időben, hogy legyen egy fix pont az életemben, amire, akire fókuszáljak.

Közben meg gondoskodsz arról, hogy mások is lelki táplálékot kapjanak itt, a találkozón…

Önzetlenül adni, szolgálni nagyon jó érzés. Érzem a vágyat arra, hogy továbbadjak valamit abból, amit én is kaptam, hiszen én is itt indultam el. Egyik szünetben odajött hozzám egy kicsi lány, aki először van CSIT-en, és elmesélte, hogy mennyi változás zajlott le benne itt, mennyivel jobban el tudja fogadni most magát. Nagy hála volt a szívemben, hisz ha csak egy emberben is elindul egy ilyen változás, akkor már érdemes volt.

Mi vonzott téged annak idején az első CSIT-edre?

Én egyből önkéntesnek jöttem. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy nem kellett nagy mélységeket bejárnom, hogy eljussak ide. V-VI. osztályban egy gyerektáborban voltam, amelyet ismerősök szerveztek. Azt nagyon megszerettem, és visszajártam oda csoportvezetőnek. Zomi atya (Veress Sándor), aki kerületi ifjúsági lelkész volt akkor, mondta, hogy örülne, ha eljönnék csoportvezetőnek a CSIT-re. Azt sem tudtam, hogy hová jövök, de jöttem. Akkor volt egy nagy wow-élményem, amikor kigyúlt a szívemben a láng, és annyira közel éreztem magam a jó Istenhez, hogy nem hittem, hogy lenne lehetetlen. Attól kezdve minden évem fontos pontja lett a CSIT. De most már nem hiszem, hogy jönnék, ha nem lennék szervező, mert azt is tapasztalom, hogy el kell tudni engedni, továbblépni egy következő fejlődési folyamatba. Ez a találkozó a fiatalabbaknak szól, az én diákjaim korcsportjának. Pihenni, kikapcsolódni, az önismeretben fejlődni én most először a Nézőpontra, a Keresztény Nyári Szabadegyetemre fogok menni. Úgy érzem, az szól az én korosztályomnak. A CSIT szervezése azonban az a fejlődési szint, amiben én is tudok növekedni. Ennek a feladatnak a vállalására az is motivált, hogy hátha lesznek a diákjaim között, akik látva, hogy ezt én is szervezem, eljönnek, és így össze tud kapcsolódni az, amit az iskolában és amit itt teszek.  

A lelki oldalért felelős szervezőként mit tartasz különösen fontosnak?

Arra törekedtünk, hogy minőségi legyen a lelki program. Adjuk meg a módját, hogy lássák a fiatalok, hogy ez nem egy langyos dolog, ahol elvagyunk, és van valami lelki program is, de egyébként arról szól, hogy focizzunk vagy táncoljunk egy jót. Egység volt a szervezőcsapatban arra vonatkozóan, hogy a hangsúly  a lelki programokon legyen. Nem véletlenül tartjuk a szentségimádást a csúcspontnak. Gellérttel, az adminisztratív oldalért felelős főszervező társammal, aki legalább annyira lelki ember, mint én, már az elején sokat beszélgettünk arról, hogy merre kellene haladjon a CSIT. Nagy volt az összhang köztünk arra vonatkozóan, hogy legyen mély a találkozó és a téma is gondolkodtassa el az embereket, még ha nem is tudják teljesen befogadni. Tudtuk, hogy az életszentségről, ami a harmadik nap témája volt, sok sztereotípia él a fiatalokban, de akartuk, hogy legyen kihívás is a találkozóban és értsék meg a fiatalok, hogy nem tökéletességről, hanem tökéletesedésről van szó, útról, folyamatról, amire lehet fiatalként törekedni, akár az iskolában is. Személyes példánkkal éljük az életszentséget, nem kell ehhez Teréz anyának lenni. Hangsúlyoztuk a csoportezetőknek is, hogy nem kell mindenkit ebbe a mélységbe lerángatni, nem kell lenyomni a témát a torkukon, hanem addig kell elvezetni őket, ameddig hagyják. Fontosnak tartjuk, hogy legyen tanítás, alkalom lelki beszélgetésre, szentségimádás, kiscsoport. Van egy lelki délután is tizenöt állomással: videóval, festegetéssel, szentírási résszel, versekkel, hogy mindenki meg tudja keresni, mire van szüksége, mi hangolja őt a jó Istenre.

A találkozó mottója: „Ami életre vezet”. Mi vezet téged személyesen életre?

A kapcsolat a jó Istennel, a Szentháromsággal. Amikor azt érzem, hogy bármit teszek, a jó Istennel tudok lenni, akkor a helyemen vagyok. Akkor tudok szabad, önfeledt, lelkes lenni. Akkor tudom, hogy ha nehézség is van, rendben vagyok. Ilyen élő kapcsolatra törekszem, nem felszínesre.

Nagyon fontos nekem a derű is. Ezt a magyartanárnőmtől tanultam. Mi, keresztények tudjuk, hogy hol a helyünk, hogy a jó Istenhez tartozunk, az ő gyermekei vagyunk, és az üdvösség felé tartunk. Ez hoz derűt, békét, nyugalmat, örömet.

A találkozó második és harmadik napjának témájáról – az örömről és az életszentségről – szóltál. Hogyan élted meg a találkozást, ami az első nap témájául választottatok?

Klasszikusan három részre szokták bontani ezt a témát: találkozás önmgammal, másokkal, a jó Istennel. Tetszik nekem az, hogy bármelyikben legyen előrelépés, a másik kettőt is vonzza magával és mélyíti. Ez a CSIT mindháromra alkalmat ad, és ez öröm számomra. Megélem, hogy testvérek vagyunk az Úrban, érzem a szeretetet és elfogadást, amelyek nem magától értetődőek máshol, olykor még barátaim körében sem. Itt tudom, hogy van egy közös alap, értékrend, nem a nulláról indulunk. A találkozás önmagammal most azt jelentette, hogy jó kis önismereti lecke volt számomra a főszervezőség. Meg kellett tanulnom félreállni. Minden feladatnak megvan a felelőse, és nem kell belekontárkodni mások munkájába. Nagyon nehéz és furcsa érzés ez. Megadni a tiszteletet és bízni abban, hogy aki elvállalt valamit, az intézi. Ez nekem nem megy: úgy érzem, ellenőriznem kell, rákérdezek százszor… Így találkoztam most a korlátaimmal, gyengeségeimmel. A jó Istennel legmélyebben a szentségimádás alatt találkoztam. A vele való párbeszéldben kaptam egy csomagot: „Tessék, Ria, ezzel foglalkozzál a következő hónapokban!”