Én akkor nem tudtam, hogy az Úr az…

0
6176

Szívből jövő nevetés és könnyek, mélység és könnyedség – talán ezzel a két szópárral tudom leginkább jellemezni az András Anna-Máriával folytatott beszélgetésünket, amelynek első részében arról a folyamatról mesél, ahogyan lépésről lépésre elfogadta, elfogadták férjével együtt, hogy „kisebbik” fiúk, Csaba szerzetes pap lett. Anyasága mellett azonban beszél a daganatos betegek körében végzett önkéntes tevékenységéről, lelkigondozói képzésről, örömmel végzett kenyérkereső munkájáról, valamint unokájáról is.

De hadd kezdjük az elején… Ki ez az Ani, aki most itt ül?

Ez a legnehezebb kérdés… Aktuális helyzetemből indulok ki: ugyanis aki ma vagyok, nem az voltam öt évvel ezelőtt, és valószínűleg nem az leszek öt év múlva. A legerősebb bennem az, hogy édesanya vagyok. Nagyon remélem, hogy szabadon támogató édesanya, vagy legalábbis ez az elmúlt éveim legnagyobb törekvése. Ugyanakkor a munkáját is szívesen, örömmel végző nő, aki nem szenved a munkahelyén sem, bár megvannak a nehézségei. Továbbá nagyon fontos nekem a nagymamaságom. Ez nagyon erős dolog az életemben, mert egy halmozottan sérült lányunokám van a nagyfiaméknál. Összefoglalva: feleség vagyok, édesanya, dolgozó nő, nagymama és a saját utamat folyamatosan kereső nő, aki újra meg újra definiálja, hogy mi a feladata.

Gondolom, a papszentelés és a primícia hatása alatt vagy még alig néhány nappal a nagy ünnepségek után… Kezdjük hát itt!

A papszentelés előtti héten a férjemmel átbeszéltük az elmúlt tizenhárom évet, és ennek gyümölcseit egy-egy levélben meg is fogalmaztuk Csabinak útravalóként. Amíg megírtuk neki az elbocsátó levelünket, addig megtörtént bennünk is az újraélése annak, hogy milyen nehéz volt ez az út és milyen sokat hozott.

Nem hagyományosan vallásos, imádkozó családból lett Csabi szerzetespap. Jártunk ugyan mi is templomba, de szinte látszatkeresztényeknek mondanám magunkat. Azonban ez sem teljesen igaz, mert hittük, hogy van Isten, de én inkább azért jártam templomba, hogy a haragjától megmentsem magam. Nem imádkoztuk ki a Csabi hivatását…

Ő, amikor nincs jól, dadog. Volt egy hónapunk, amikor egyre nehezebben beszélt, így egyik este a teraszon megkérdeztem: „Nem azért dadogsz-e, mert pap akarsz lenni?” Mai napig sem tudom, honnan jött ez nekem, de utólag nagyon megerősítette a hitemet, hogy ráéreztem. Én magamtól gondolni sem akartam ilyesmit, mert úgy volt, hogy orvos lesz. Ő akkor azt válaszolta: „Lehet”. Engem bántott, mert úgy tűnt, hogy nem volt elég őszinte, és kerestem, hogy mit csináltunk rosszul, hogy nem merte elmondani, de később átbeszéltük és kiderült, hogy akkor még önmagának sem mondta ki. Megegyeztünk abban, hogy legyen, ami akar, de ezt iskolakezdésig – két hónap volt még addig – mondja meg. Nem örültem ennek a választásnak. Tizenéven át mondtam neki, hogy az álmait élje meg és legyen bátor, de amikor szót fogadott, nagyon rosszulesett, mert addig azt hittem, hogy az ő álmai egybeesnek az enyémekkel. Rávetítettem az én álmaimat, ő egy ideig válaszolt erre, és így össszevegyültek az álmok… De most büszke vagyok rá, hogy ő fel merte vállalni az álmát. Az aztán már az én dolgom volt, hogy mit kezdek ezzel. Nehéz volt elfogadni, de a törekvés megvolt bennem, mert az anyai szeretet mindent felülírt. Nagyon fontos volt az, hogy őt támogassuk még akkor is, ha mi ezt megszenvedtük. Aztán alakultak bennünk a dolgok, és én azt hittem, hogy jó felé tartunk, de visszatekintve látom, hogy szükségünk volt erre a tizenhárom évre. Ötödéves korára elértem oda, hogy na jó, hát legyen pap, végül is nem rossz dolog az, és képzeld, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit fogok felvenni a primíciájára, és milyen jó buli lesz, mert azt akartam, hogy hozzuk ki a legjobbat belőle a magunk számára. A szabadéven azonban két útja között beugrott, és közölte, hogy szerzetes lesz: jezsuita. Én nem tudtam, hogy kik a jezsuiták… Így aztán megint összeomlott minden, amit felépítettünk, és kezdtünk tudakolózni, hogy kik a jezsuiták. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy erőt adott, hogy azt mondjam, amit kellett mondanom neki: igen, menjen. De az ismeretlentől való félelem nagyon megnyilvánult a testemben is: két héten át félig ülve aludtam, mert fulladtam meg. Amikor a novíciátusba indult, mi elkísértük Udvarhelyen a buszállomásra, és annyit tudtunk, hogy elment Budapestre, de nem tudtuk, hova. Volt ugyan egy cím, de tudtuk, hogy oda nem mehetünk, hanem majd ő jelentkezik kézzel írt levélben. Az első év nagyon nehéz volt, de akkor kezdtem észrevenni a jó Isten támogatását. Kerestem, hogy mi az, hogy jezsuita. Kezdetben ez nagyon sötét volt számomra, és sok olyan információt is kaptam, amelyek nem segítettek. Miközben ezen vergődtem, valaki átküldött egy linket egy ösztöndíjról egy háromalkalmas budapesti képzésre. Bejelentkeztem, és amikor leküldték a részleteket, kiderült, hogy a képzés a jezsuitáknál, a Párbeszéd Házában volt. Ezt élő jelként éltem meg. Nem találkoztam Csabival, de az, hogy odamehettem és szétnézhettem, és úgy éreztem, hogy a szélére valahová én is odaférek, sokat jelentett. Addig csak Jakabos Barnabást ismertem a jezsuiták közül, és az segített nem halni bele a helyzetbe, hogy ő elég jó formának tűnt.

Később adódott a lehetőség, hogy lelkigondozói képzésen vegyek részt, ahol az önismeret és az egész folyamat sokat segített. Én nem Istent kerestem, hanem Csabit akartam megérteni, azt, hogy ő mit keres. Ahhoz, hogy megértsem, a nyomában kellett szimatolnom, közel kellett mennem Istenhez, mert úgy gondoltam, egyébként soha nem találom meg vele a közös nyelvet. Most a szentelés előtti levelemben azt írtam összegzésként Csabinak: „Én téged megszültelek és felneveltelek, te cserébe nekem ajándékba adtad Istent.”

Nagyon megszenvedtem, nem volt könnyű, de megérte: közös nyelvünk van, értjük egymást, és sokat segített abban is, hogy a másik gyerekemet is az ő helyzetét is megértsem.

Ki az az Isten, akit Csaba neked cserébe adott?

Nagylelkű. Abból a szigorú könyvelőből, aki megmérte vasárnap, hogy ott vagyok-e a szentmisén, és ott lebegett a fenyegetése, nagylelkűvé vált számomra. Néha tartok attól, hogy esetleg kicsit túlmodernizáltam az én Istenemet: lehet, hogy ő nem úgy gondolja, mint én, de én úgy hiszem, hogy ő sok mindent megenged, elnéz nekem. Ahogyan a sérült unokám a szüleivel, és velünk lehet olyan, amilyen ő, Isten számára én is lehetek olyan, amilyen vagyok. Úgy gondolom, hogy neki nem baj például az, hogy egyedül nem tudok végigmondani egy rózsafüzért; a templomban nyilván bekapcsolódom és olykor érzem a megnyugtató hatását, néha azonban türelmetlen vagyok.

Megajándékozó is Ő. Amikor nagyon nehéz volt Csabi nélkül, egyszer a templomban egy belső hang azt mondta: „Ne sírj, mert meg foglak ajándékozni.” Én ezt számontartottam, mint egy gyermek, és most, a hétvégén fedeztem fel a második ajándékot. Az első az volt, amikor meglátogattuk Csabit Rómában. Addig mi nem jártunk Magyarországon kívül külföldön, és az volt a második repülőutunk. Attól a pillanattól, hogy eldöntöttük, hogy megyünk, határozottan éreztem, hogy ez az Ő ajándéka, és elejétől végéig nagyon szépen csomagolt ajándékként éltük meg azt az öt napot együtt.

Hogyan élted meg most ezt a második ajándékot: a papszentelést és primíciát?

Olyan volt, mintha ringispilre ültünk volna fel: forogtunk körbe, de közben sikoltoztunk és élveztük is. Most, hogy leszálltam, érzem, hogy elszédültem, nem tudom, merre kell fordulni, de ezt az időt hatalmas ajándékként éltem meg. Voltak, akik mondták: „Milyen erős nő vagy, nem sírtál”, de nekem nem volt sírnivalóm, sírásügyben már elvégeztem, amit kellett. Ünnepeltük Csabit, és megmondom őszintén, megünnepeltem magunkat is, azt, hogy honnan hová jutottunk. És meg tudtam ünnepelni a másik fiamat is a menyemmel, a kicsi unokámmal, aki szépen végigülte a két és fél órás szertartást kis kutyáit téve-véve, és a primícián felajánláskor kivitte az anyukájával a kis asztalterítőt az oltárhoz, és odaadta Csabinak anélkül, hogy földhöz vágta volna azelőtt. Úgy gondolom, hogy ez a jó Isten ajándéka volt azért, mert igyekeztünk meghallani, hogy mi az Ő szándéka velünk.

A szentelés hónapja Mária-hónap volt. Beiratkoztam egy online lelkigyakorlatra, és átgondoltam a vele való kapcsolatomat is. Rácsodálkoztam közös női sorunkra, és éreztem, hogy nagyon tudok empatizálni vele, amikor elképzelem őt a kereszt alatt.

Melyik volt a számodra a legszebb pillanata ennek a kétnapos ünnepségsorozatnak?

A legmeghatóbb az volt, amikor Csabi a földre borult: a teljes önátadás. Akkor előttem végigpörgött az egész élete, életünk, kicsit korától kezdve. Korábban én csak egy papszentelésen voltam, amikor első teológiai éve végén érte mentünk. Akkor, amikor láttam, hogy a szentelendők leborulnak a földre, mondtam Jocónak: „Amikor Csabi is ide kerül majd, én úgy benyugtatózom magam, hogy a legyek a szemgolyómon járkálhatnak, mert másként nem fogom kibírni.” De most nem kellett a nyugtató. Bennem is megszületett közben valami, és néha vágy is van bennem az effajta odaadásra. A földre nem borulok le, mert fájnak a térdeim, és nem biztos, hogy fel tudok állni, de lelkileg picit meg lehet irigyelni azt, hogy „itt van mindenem és odaadom”.

Nem hallottam még prédikálni Csabit, és nem is akartam ezzel nyomást gyakorolni rá, viszont a szentelés végén rácsodálkoztam, hogy milyen szépen, szabadon, egyszerűen tudott beszélni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy nem szedett manírokat magára, hogy ugyanaz a gyermekem, aki mindig is volt. A noviciátus elején attól féltem, hogy elfelejt minket. Én is megdöbbentem, amikor egy önismereti hétvégén kimondtam, hogy ez volt a félelmem. De erről szó sincs, akkor sem, ha két hónapig nem beszélgetünk. Most már megvan a bizonyosság: annyira hordozzuk egymást a szívünkben, hogy nem kell félni.

Tizenhárom éven át dolgoztál tudatosan „kisebbik fiad” döntésének elfogadásán. Ez a folyamat kihatott életed más területeire is…

Igen… Ennek az időszaknak a közepén született az unokánk a nagyobbik fiaméknál, extrém koraszülöttként, huszonhat hétre. Kétséges volt, hogy megél-e, és nem lehetett tudni, hogy fog-e járni, látni, hallani; rengeteg probléma volt. A fiam és a menyem padlón voltak. Azt gondolom, ha nem lett volna az előzmény Csabival, és nem találtam volna meg a jó Istenben a saját erőmet, valamint nem lett volna az az érzésem, hogy „igen, a padlón vagyunk, ismerős terep, de fel lehet állni”, akkor nem biztos, hogy ennyire rövid idő alatt megszületett volna bennem az elfogadás és tudnék támogatóan mögöttük lenni. Egy ilyen történetbe nagyon bele lehet gabalyodni azáltal például, hogy elkezdem átvenni az ő szerepeiket. Az, hogy volt már szenvedés- és felemelkedéstapasztalatom, nagyon sokat segített és segít ma is abban, hogy mellettük legyek. A jezsuitáktól megtanultam a jelenlétet. Ebben az unokám a legjobb fejlesztő: annak ellenére, hogy a szülők mindenfelé hordozzák és hála Istennek van fejlődés, neki százszázalékos jelenlétre van szüksége. Ő kifújja az én elvárásaim lufijait, őt nem tudtuk megmérgezni azzal, hogy most így vagy úgy kell viselkedni. A gesztusaival visszautasít minden arra irányuló kezdeményezést, hogy gyorsabban megjavítsuk őt, mint ahogyan ő tud fejlődni. A leginkább az támogatja, ha azt tudom sugározni: „Itt vagyok, veled vagyok, jelen vagyok, lehetsz.”

Gondolom, ez a jelenlét sokat segít a daganatos betegek kísérésében is. Hogyan kaptad ezt a hívást?

Egy kolléganőm mellrákos volt. Hála Istennek kigyógyult belőle, de ez olyan betegség, amely az ember egész életére kihat. Én a kolléganőmnek akartam segíteni, mégpedig úgy, hogy összeszervezem a betegeket egymással és a pszichológussal, kapcsolatba hozom a Caritasszal, ahol akkor már önkéntes voltam, és megkeressük a helyet, így megteremtve a közös teherviselés kereteit. Én nem akartam csoportot magamnak… Az ötleteimet általában két-három nap alatt leintem magamban, de ez nem hagyott békén. Pénteken jutott eszembe, és hétfőig lázban égtem, hatalmas lelkesedés volt bennem. Én akkor még nem tudtam, hogy az Úr az…  Hétfőn körberohantam, és mindenki fellelkesedett; összeállt a csapat. A pszichológus azonban, aki elvállalta a csoportot, arra kért, hogy én is maradjak, mert nem akart egyedül lenni. Ő azonban egy év múlva férjhez ment és babát várt. Nekem meg más vezetőt kellett keresnem, és addig is továbbvinnem a csoportot. Ez többször megismétlődött. A kilenc és fél év alatt hét vezetőtársam volt, mert sorra mindenki elment gyereknevelésire. Ebben a csoportban egyfelől életeket veszítettünk, másfelől meg egymás után születtek az életek: összesen hat-hét baba. Ha előre gondoltam volna, hogy az én dolgom lesz ez a csoport, soha nem kezdtem volna el. De Isten szárnyakat adott a lelkembe, és a kilenc és fél év alatt egyetlen olyan tapasztalatom sem volt, hogy a meghívott orvosok, lelkészek, szerzetesek közül valaki nemet mondott volna, amikor segítségét kértem. Mindig, mindenki egyből, szívesen, bérmentve jött. Ez Isten nélkül nem lehetséges.

Közben lelkigondozói képzést is végeztél…

A képzésre azért iratkoztam be a daganatos csoport elindulása után három-négy évvel, hogy tudást szerezzek. A lelkigondozói képzés legnagyobb hozadéka azonban mégis az volt, amire nem számítottam: engem formált. Ez pedig kihat a hétköznapjaimra és a segítő beszélgetésekre is, hiszen bár az önsegítő csoportot leadtam, ez nem jelenti azt, hogy nem mondok igent, amikor betegek vagy mások megkeresnek. Azt tapasztalom, hogy bárkivel dolgozom is az, amit a fejemben összegyűjtöttem, számomra hasznos, hogy legyen eszközöm, amit előkaphatok a kalapból, ha elakadunk, de leginkább az számít, hogy én miként tudok ott lenni, különválasztani, nem rávetíteni és kitalálni, hanem meghallgatni. Én jó nagy tanácsadó voltam, tudni véltem a gyógyírt mások problémáira, de minél többet képződöm – most elkezdtem a lelki kísérői képzést is –, egyre inkább a meghallgatást tanulom; persze nem passzívan, hanem megteremtve a teret, ahol valaki kimondhatja azt, ami foglalkoztatja, és segítve is őt a kimondásban. És erre szükségem van a férjemmel, a gyerekeimmel, a kollégáimmal való kapcsolatban is.

Amikor a daganatos betegek csoportjában egy kétnapos tábor során bejelentettem, hogy eljövök, az egyik legrégebbi csoporttárstól egy olyan visszajelzést kaptam, amelyet még csak mindig próbálok elhinni. Azt mondta, sokat gondolkodott azon, hogy mit vittem én be a csoportba, ami miatt ő minden két hétben oda akart jönni. Azt gondolta, ha ezt megfejti, nagyobb esély van arra, hogy továbbmegy a csoport. Arra jött rá, hogy én soha nem egyedül ültem be közéjük, hanem mindig ott volt velem Jézus. Én soha nem beszéltem róla, de ő meglátta, hogy nem az én erőm volt a központban. Kiépítettem magamban egy ráhagyatkozást, ami miatt meg tudtam hallgatni őket, az elesettek mellé tudtam állni, vagy ami miatt el tudtam viselni, hogy valaki, akit szerettem, meghal, és azt ne személyes kudarcnak éljen meg, mint az elején, amikor felelősséget éreztem azért, hogy nem tudtam megmenteni. Segített, hogy tudjak mellette lenni, ha arra vágyik, hogy beszéljünk a meghalásról, vagy azt is el tudjam fogadni, ha arról nem velem kell beszélnie, illetve egyáltalán nem akar beszélni róla. Ezt önerőből nem lehet. Egyedül nem bírtam volna kibírni a kereszteket. A képzésen átengedtem magamon az anyagot, kinyitottam magam, hogy menjen át rajtam, és az akadjon fel bennem, ami az enyém. Azt gondolom, az Úr még tovább akar formálni engem, vannak még szándékai, tervei velem. Most úgy érzem, állok elébe, de van, amikor azt mondom: most már elég, hagyjon békémet. Én már imádkoztam úgy is életemben: „Kérlek, Uram, több ötletet ne adj nekem! Nem bírom már, add másnak!”

A kenyérkereső munkádról is azt mondod: szereted.

Ebben az segít, hogy pontosan tudom, miért járok dolgozni. Egyrészt a megélhetés miatt, hisz számomra nagyon fontos az anyagi biztonság. Továbbá fontos nekem, hogy jó közösség legyen.

Hivatalnok vagyok a postán, egy kis munkaközösség irodavezetője. Nagyon jó közösségben dolgozom. Sok nehézséggel küzdünk, mert központosított, személytelen hivatal a posta, ahol nincs nagy lehetőség a dolgok alakítására. Nagy kihívást látok abban, hogy ne égjünk ki ezen a munkahelyen. A mi dolgunk, hogy ne hagyjuk kinyiffantani magunkat, ami azt is jelenti – furcsán hangzik, tudom –, hogy nem szállunk szembe, mert az értelmetlen, de tehetetlennek sem érezzük magunkat. Felfogjuk a realitást, hogy nagyon sok minden hiányzik a dolgunk normálisan elvégzéséhez, de nekünk annyira fontos, hogy ne égjünk ki és jól érezzük magunkat, hogy ezért még „belépődíjat” is készek vagyunk fizetni. Például ha egy faluban megbetegszik a postás, amikor éppen nincs szolgálati autó, és a saját autó benzinpénzét nem számolják el, hanem azt kérik, hogy menjünk busszal, de buszjárat csak reggel meg este van, akkor összefogunk, összedobjuk a kétlejeket, és sorra bevetjük a saját kocsinkat, elmegyünk, kihordjuk a leveleket. Kívülről lúzereknek nézhetünk ki, mert a munkahelyre nem kellene visszavinni pénzt, de én sikerélménynek könyvelem el, hogy meg tudjuk beszélni, és nem egymásra acsarkodunk, és senki sem hányódik valahol egy faluban a buszra várva, hanem összefogunk. A munkaközösséghez és a jó hangulathoz képest a befektetés csak aprópénz és csak pénz, amit megkerestünk. Huszonöt éve vagyok ott, a gyermekeinket is együtt neveltük fel, ismerjük egymás történeteit. Én nem dolgozom közvetlenül a kliensekkel, de azért hozzám is térnek be emberek. Fontos számomra, hogy ha át is csap az ár a fejem fölött, akkor is próbáljak meg a nehéz emberekkel is kedves lenni és megérteni őket, valamint azt, hogy az előítéletek, az általánosítások, nevezgetések nem rólam szólnak. Igyekszem megőrizni a nyugalmat, nem visszatámadni, hanem valahogy megértetni, hogy amire nincs lehetőségem, abban nem tudok segíteni akkor sem, ha a következő két órában ott őrjöng valaki.

Lelkesít a munkám, de ha lehetőségem lesz elmenni majd kedvezmenyes nyugdíjba, el fogok menni, mert szeretnék több időt tölteni a családommal. Úton van a második unoka, és szeretném támogatni őket. A halálos ágyamnál pedig majd nem a postaminiszter fog ott állni, hanem a gyermekeim…

Mit szeretnél a lelkére kötni az olvasónak?

Érdemes nem beszűkíteni a komfortzónánkat. A kísértést én is gyakran érzem, mert elfáradok. A munkám lelkesít, de fáradtan térek haza; várom az unokámat, de amikor három óra múlva hazaviszik, „az Öreggel” széthullunk itt ketten, a két ágy tetején… Erős a kísértés arra, hogy elbújjak, mondván: „Ó, ötvenöt éves vagyok, a férjem pedig hatvan, már megengedhetjük magunknak, hogy ne csináljunk semmi újat.” A bezárkózás kevésbé fárasztó, de azzal lényegében az élet értelmétől zárjuk el magunkat. Érdemes kicsit jobban elfáradni, belemenni olyan helyzetekbe is, amelyektől kicsit összeszorul a gyomrom… Lehet százezer ráncom, de amit meg tudok tenni, azt tegyem meg, és inkább picit többet, mint kevesebbet. Mert az egyre kevesebbe jól bele lehet savanyodni, aztán jön a vádaskodás, hogy vajon miért nem nyitják rám az ajtót… A gyermekeink is akkor jönnek szívesen, ha itt jó életszag van és nem kívánkoznának ide, ha csak siránkoznánk, hogy nincs elég pénz, és hol itt, hol ott fáj, meg milyen borzasztó a világ. Ne öregítsük meg magunkat időnap előtt!

(A beszélgetés – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. június 20-ai és 27-ei számában jelent meg.)