A Szentháromság: rend és bensőségesség

0
862
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
(Mt 28,16-20)

A kereszténység Istene egyszerre közeli és távoli Isten. A II. vatikáni zsinatot megelőző beszélgetésekben egy idős bíboros arra biztatta a zsinati atyákat: elsősorban Istenről beszéljenek. De Istenről beszélni nagyon nehéz. Vagy az antropomorf hasonlatok hálójába kerülünk és Istent teljesen úgy képzeljük el, mint önmagunkat, mint egy embert, vagy az Istenről való beszéd lehetetlenségébe ütközünk, és képtelenek leszünk egyetlen szót is kiejteni róla. Isten egyszerre közeli és távoli.

A zsinat beszélt Istenről, elég sokat. De a beszéd témájaként felbukkant egy másik tárgy is: az, amit az egyház mond Istenről, az, ami az Istenről való beszéd módja. Ezért manapság a teológiai értekezések közt téglavastagságúra nőttek az egyház mibenlétét firtató iratok, és pár oldalra szűkült le mindaz, amit keresztényként Istenről el tudunk vagy akarunk mondani.

Isten ragaszkodik saját titkához, saját önállóságához, saját szabadságához. A teljesen egyértelmű határt pedig a Szentháromság titka adja. Sosem leszünk képesek fölfogni Istenünket, sosem leszünk képesek rendelkezni fölötte.

A modern ember gondolkodásában a titok egyfajta határ, a tudás korlátja, rosszabb esetben maga a tudatlanság. Az ókori ember számára azonban a titok a világ nyitottságát jelentette, azt, hogy megismerésünk lépésről lépésre új dolgokba ütközik, újabb területekre ér, amelyeket föl kell fedezni, pontosabban amelyeket el kell mélyíteni. Isten titka lehet határ – és lehet mélység is.

A rejtőzködő Isten az ember és világa határaként jelenik meg. Az ateizmus egyik megnyilvánulása a saját értelmébe zárt ember: ott, ahol a határ van, ott, ahol nem reménykedhet abban, hogy tovább léphet értelmével, megáll, megdermed, lemond. Ettől kezdve Isten nem fogja érdekelni, mert szerinte nincs értelme a titokkal foglalkozni, az értelmet meghaladó dolgokat kutatni. Ez Isten távolságának egyik helytelen értelmezése, szemben a titkot elmélkedő, imádkozó ember alázatával.

A második viszonyulási lehetőség Istenhez a közelségének a túlhangsúlyozása. Isten közeli, bennem lakik, a lelkem mélyén rejtőzködik. Még Szent Ágoston képes volt egyensúlyban tartani ezt a gondolatot, amely mára átbillent egy modern ateizmus formájába. Az, hogy Isten bennem lakozik, azt jelenti – sokak szerint –, hogy titkos kapcsolatomat személyesen vele kell intéznem, személyes beszélgetésben kell maradnom vele, de az intézmény, amely közvetíti ezt az Istent, nem szólhat bele. Isten és én – a modern vallásosság egyik tévútja. Mi ebben a baj? Az istentapasztalat, a belső istenélmény kihangsúlyozásával a titok maga egy rendelkezésemre álló istenné alakul. Csak én tudhatom, mit mond Isten, csak én dönthetem el, hogy jó vagy rossz az irány, amely felé lelki életem halad az Isten és én kijelölte duóban. Az istentapasztalat mai kihangsúlyozása az egyéni vallásosság diadala: nem lehet meghatározni, bensőmbe, érzéseim hullámzásába csomagoltam, rejtettem el Istent, és oda nem érhet el senki-semmi.

A Szentháromság egyszerre egy – szerkezete, meghatározottsága van, de ugyanakkor több is: átláthatóság és közölhetőség van benne. A Szentháromság olyan imádatot kér tőlünk is, amelyben jelen van a rend, és jelen van a bensőségesség, valamint annak közölhetősége.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/22. számában