Ártatlanok

0
420
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket. (Mk 16,15-20)

Jézus félve hagyja a világban övéit. Tudja, hogy nagy megpróbáltatások várnak rájuk, mert a világ gyűlölni fogja őket. A keresztény embert ezerféle szál köti a szenvedéshez, a világban tapasztalható rosszhoz. De Krisztus követői tudják, hogy nekik egy megromlott világban is az ártatlanság és tisztaság kovászainak kell lenniük.

Világunk ismeri a szenvedést, csak épp nem tud mit kezdeni vele. Kialudt a bűntudat a lélekből. Manapság senki sem érzi felelősnek magát egy sor gonoszságért, ami pedig valamilyen szinten kötődik az életéhez. A mai szülők szentül meg vannak győződve, hogy csupán akkor lehet növekedni és akkor lehet egészséges önbizalmat adni a gyereknek, ha az sosem találkozik a bűntudattal. Jó esetben kis monstrumokat nevelgetnek. De lehet, hogy nem. A bűntudattól féltve óvott gyerek azonban felnő – és annyi értelemmel csak rendelkezik, hogy megértse: nem teljesen ártatlan. Rengeteg szenvedés, rengeteg elrettentő esemény veszi körül. És ezekre magyarázatot kell adnia. Erre hamar megjelenik az ún. ártatlan áldozat egyenlete: elszenvedni a rosszat nem jelent mást, mint áldozat lenni. A rossz sosem jelenhet meg a maga mindent behálózó szövetében, hanem csakis úgy, hogy vannak a gonosz elkövetők és vannak az ártatlan elszenvedők. Az áldozatok. A rossz mára nem egy erkölcsi kategória, hanem pusztán fiziológiai: tehetsz bármit, csak az ne okozzon fájdalmat a másiknak. Nem az erkölcsi törvény szabja meg, mi a jó és mi a rossz, hanem az, hogy a másik beleegyezett vagy sem. Csak akkor lesz elítélendő a cselekedet, ha a másik nem egyezett bele vagy jogilag nem képes a beleegyezését adni. A lélekből kiműtött felettes én többé nem diktál törvényt: a másiktól kell megkérdezni, szabad-e, jó-e ezt tenni. Nos, ebből a helyzetből táplálkozik napjainkban az áldozat-ideológia. Mindenki áldozat, aki nem adta beleegyezését a másik cselekedetéhez. És manapság megéri áldozatnak lenni. Mivel érezzük azt, hogy bűnösek vagyunk, de a bűn, az erkölcs nagyjából nem létezik, az áldozat szerepébe menekülünk.

Az áldozat, szintén a keresztény tanítás szerint, általában ártatlan. Ezért csupán áldozati státusunkban vagyunk képesek megélni azt az ártatlanságot, amit jobb esetben a jóvátétel, a bocsánatkérés, a bűnösségünk elismerése, a feloldozás adhatna meg. Nem arról van szó, hogy ne lennének ártatlan áldozatok. Igen sokan vannak. De sok esetben kibújik a szög a zsákból, és látszik, hogy az önmagát áldozatnak feltüntető személy inkább magára ölti ezt a szerepet, hogy tetszeleghessen az ártatlanság köntösében. Minden sírás mögött ott dolgozik a bosszúállás. A rosszat nem legyőzni akarjuk, nem megszüntetni, hanem megbosszulni. A bűnt nem megvallani, megbocsátani, a semmiségébe visszaküldeni szeretnénk, hanem palástolni, és hamar az áldozat álarcában tündökölni. Pedig milyen jó lenne végre fölfedezni a tiszta sírást, a bűnök ömlő árját, a megbocsátás örömét…

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/20. számában.