Örök értékek – korszerű életszentség

0
415

Salkaházi Sára élettörténete és abból kibontakozó egyénisége szétoszlatja az életszentségről kialakult téveszmék zömét. A szent ugyanis mindenekelőtt normális ember, aki meghallotta a mindannyiunkhoz intézett, életszentségre szóló meghívást, és a saját élethivatásának megfelelően válaszolt is rá. Isten kegyelméből és az ő tervei szerint ez a válasz napvilágra került, így név szerint kiemeltetik a mindenszentek közösségében.

Szentek legyetek!

Az életrajzok akaratlanul is a rendkívüliséget és a komolyságot hangsúlyozzák, de mielőtt ezekben túlságosan elmélyednénk, érdemes megszólaltatni legalább egy anekdotát is, mert ez a műfaj a természetességet helyezi előtérbe. Az őt még ismerő testvérek szívesen meséltek róla kedves, vidám történeteket.

Az ebédlő előtti táblán minden nap valamilyen szentírási idézet vagy bölcs mondás várta a testvéreket. Egyik alkalommal a következő feliratot olvashatták: Szentek legyetek! Sára szinte észrevétlen gyorsasággal letörölt egy betűt: Szentek, egyetek! Aznap az ebéd alatti szilenciumot elég nehéz volt a testvéreknek megtartaniuk… Nem véletlen, hogy humora, talpraesett természetessége emlékezetes maradt az őt ismerők számára.

Egész életpályája azt is tanúsítja ugyanakkor, hogy e humorosan módosított felszólítás eredetijét mégis mennyire komolyan vette. A szentnekszületettség csak hiedelem, gyakori klisé a középkori hagiográfiában, de a ma emberét nem lehet már ezzel áltatni… Sára életrajzában is találunk ilyen tendenciákat, sokkal szembetűnőbb viszont ennél az a tisztán követhető folyamat, amely lépésről lépésre, küzdelmek árán vezette őt el a teljes odaadásig.

Mit (nem) jelent tehát az életszentség?

Sok költő azért nem igazán jó költő, amiért sok szerzetes nem szent: sohasem jutnak el addig, hogy önmagukat éljék. Sohasem akarnak pont az a bizonyos költő vagy szerzetes lenni, akinek Isten szánta őket […] Reménytelen fáradozásokban arra használják szellemüket és testüket, hogy másvalakinek a költeményeit írják és másnak a szentségét éljék. (Thomas Merton, Találkozás Istennel)

A szent sohasem másolat, a saját megismételhetetlen életét éli, Istennek róla való eredeti gondolatát valósítja meg, és nem egy tőle idegen eszményképet. Sára messzemenően elkerülte ezt a buktatót. Naplójában jegyzi meg: Tegnap úgy eszembe jutott, hogy nekem nincs egyetlen egy szentem sem, aki különösképpen közel állana hozzám. Krisztus a mindenem. Így legyen! (1930. máj. 3.)

Följegyzései arról tanúskodnak, hogy bár a világot figyelmesen és értő elmével fölmérve járta életútját, teljes mértékben a saját küzdelmeit vívta, a saját örömeit élte.

Olvassuk most el egyik korai, még belépése előtti újságírói jegyzetét. Élményszerűségével és szimbolikus nyelvezetével különösen ható, szerzőjét mégis eláruló mű ez: olyan emberi értékeket mutat föl, amelyekre bátran alapozhatott a kegyelem.

Kinyitom…

A cím – rányílni tudás a mindennapi realitásra. A megjelenített élmény a megjelenítés szépségén keresztül ünneppé emel egy hétköznapi eseményt. A szent megszentel minden szépséget (Merton). Ezt a megszentelt szépséget, amit fiatal íróként megjelenített, fogadalmas élete során Istenhez és felebarátaihoz fűződő kapcsolataiban élte meg. Erre a szépségre törekedett – de ez már a későbbiekben a spirituális (belső) szépséget is jelentette. Életszentségének útja valójában hosszas küzdelem az örök értékekért, az örök szépségért.

Oly boldog vagyok, hogy látok!

Meglepően hangozhat, de alapvető örök emberi érték és isteni ajándék a látás képessége. Akik csak néznek, de nem látnak, azok a Szentírás szerint vakok az isteni igazságok megértésére. Sára életútja intenzív belső látásról tanúskodik – és ez nem csak a művészi hajlamával függ össze. Sokkal inkább az életére, a társadalom életére való rálátást jelenti. A szociális testvér egyik fontos hivatása-küldetése Isten szemével látni és láttatni minden külső-belső eseményt… Ez a látás idézi elő benne a megtérést a hétköznapi langyos kereszténységből az életszentségre. Megtérése összefügg a hivatására való rátalálással. Nála ez nem volt gyors és egyértelmű: a látás-hallás – Isten akaratának elfogadása – hosszan tartott. Mintegy tíz év a keresés időszaka, ami együtt járt az önmagával való küzdelem vállalásával. A belépés után, sőt fogadalmas éveiben is, gyakran könyörög az állandó megtérés kegyelméért: Krisztusom, te uralkodjál bennem, rontsd le kicsinységem szűk falait, hogy tudjak nagylelkű, nagyszívű, mindenkit szerető és mindent elnéző lenni. Az állandó szívbeli megtérés fontos eleme a Szent Benedek regulájára épülő szociális testvéri lelkiségnek: a közösség volt az igazi helye ennek a megtérésnek, a testvéri közösség adta a legtöbb alkalmat hibáinak és erényeinek a tudatosítására, szolgálatának megélésére. A látásra.

… csak szerelmes szíve, mint a hűség jele, marad ott.

Sokszor volt alkalma Sárának átélni azt, amit a tűz lángjaiból szétfoszló rigóállú királynak… Az ő személyéből, egyéniségéből vértanúsága pillanatára már valóban csak annyi maradt meg, ami a hűség jelének számított: egészen sajátos szeretetkapcsolata Istennel – a Krisztus-jegyesség tudatosan megélt valósága.

A szeretetből vállalt akarategység, a hűség gyakori motívum naplójában. A szeretet mindig ott tette próbára, ahol a leggyengébb volt. De Sára élte a szociális testvérek ún. pozitív lelkiségét: a szerzetesi fogadalom nemcsak azt tartalmazza, hogy mit nem tesz a szerzetes, hanem azt is hangsúlyozza, amit élnie kell. Szolgálatkészségének, önmagával vívott harcainak ez a rendkívül erős szeretet a mozgatója. Naplójában az idő előrehaladtával egyre gyakrabban fordul elő az akarom, elhatározom… vagyis az igazi, a hiteles szeretet igéje. Le akarja küzdeni lobbanékony, heves természetét, akar nemet mondani a különféle kísértéseknek, akarja azt tenni, amivel elöljárói megbízzák, még akkor is, ha kedve, sőt sokszor igazságérzete ellen van.

…és csodálatos, az árnyharcosok között mégis a legkisebb győz.

A népmesék igazságteremtő, világrendet helyreállító univerzuma mindannyiunk számára ismerős. A teremtett világ – a társadalom – nem hasonlíthat egy torzóban maradt alkotáshoz: ez a gondolat sarkallja Sárát is állandó szolgálatra. A mozgalmas életre való hajlamát a szociális munka szolgálatába állítja. Egykor – íróként – a munkástéma kezdte vonzani, a részvét motiválta, amit irántuk, az elnyomott, háttérbe szorított emberek iránt érzett. Később ez a részvét tudatos cselekvéssel egészült ki. Az igazságot személyes életében és a társadalomban egyaránt egyik legfontosabb értéknek tartotta. Alapszabály, hogy nincs életszentség igazságra törekvés nélkül. Nincs béke, nincs keresztény értékrendre épülő társadalom igazságosság nélkül: tanítás, lányklubok szervezése, karitászmunka s minden, amivel csak foglalkozott, ennek az igazságosságnak az előmozdítását szolgálta. Olykor emberfeletti erőfeszítésekkel tett eleget a feladatainak. Közben amolyan szent irigységgel olvasgatta Avilai Teréz írásait. Tudta, hogy egyáltalán nem az ilyen fajta kontemplációra teremtetett. Alkatánál és elhivatottságánál fogva nem élhette meg a karmeliták sajátos Isten-közelségét. ő egy másfajta Isten-közelségben, az élettevékenység elragadtatásában élt, ami – és erre természetesen ő maga is rájött – nem kevesebb, csak egyszerűen más hivatás: Délután ötig tizenhat körzettanulmányt csináltam meg. Rettenetes helyeken voltunk. Ilyen nagy nyomort még nem láttam. Igen, a szegénység az még elviselhető, és nem távolít el Istentől, de a nyomor megöli a testet és a lelket. Szegény, szegény emberek!… egy szociális testvér fáklya. Bevilágítani az utat az embereknek, amelyen az Úristenhez juthatnak. Égnem kell!! – hogy mégis a legkisebb győzhessen.

Újra leülök a kályha elé…

Az alázat… arról szól, hogy ismerni kell a kályhabeli tűz természetét. A fény ugyanis itt a földön még nem örök. Csak megfelelő időben lobban fel, és csak addig láthat az ember, amíg tart a fa, amíg ég a tűz… egy újabb napot kell várni a látás legközelebbi lehetőségéig. Ehhez a visszatéréshez van szükség az alázatra. Istenről és önmagamról való, az igazságnak megfelelő tudásra, és az annak megfelelő magatartásra. Merton szerint az alázat az, ami leginkább megkülönbözteti a szentet a többi embertől. Ám ennek is nagyon sok hamis formája és gyakorlata létezik. A múltban – de ma sem ritka felfogás – sokszor összetévesztették az értékek, a tehetség tagadásával. De nem alázatosság erőltetni azt, ami nem vagyunk (Merton). Sára tudatában volt talentumainak, és sikerült elkerülnie a hamis alázat csapdáját. Nem volt ez mindig könnyű: szükség volt a mérlegelésre, a józanságra: „Felteszem a kérdést: fontos-e az én irodalmi működésem? Szeretném kimondani a nemet, hogy kedvezzek írói lustaságomnak. Pedig tudom, hogy tehetséges vagyok – ebben nincs kevélység: a tehetséget Tőled kaptam, Istenem! Sáfárkodnom kell tehát. Dolgozni akarok, e szándékomra kérem a jó Isten áldását. […] Ma különös dolog történt. Elővettem kész regényemet, és elolvastam. És különösen hatott rám. Nagyon tetszett! Hirtelen becsomagoltam és elküldtem a Vigíliának.”

Egészséges öntudatú fiatal szerzetesnő sorai ezek, aki belépése előtt a felvidéki irodalmi élet centrumában élt, a Kazinczy Társaság tagja, majd titkára volt, Babits is felfigyelt tehetségére.

A szerzetesség, az alázatosság útja nem kívánta tőle ezeknek az értékeknek a tagadását – hanem éppen ennek megszentelését –, természetesen mégis engedelmesen, fogadalmait elébe helyezve az írói karrier bármilyen kísértésének: alázata az itt és mosthoz való alkalmazkodásban állt. A jól értelmezett eredetiségben: hősi alázatosság kell ahhoz, hogy önmagunk legyünk, és csak az az egyén vagy művész, akit Isten bennünk életre hívott (Merton).

Farmati Anna SSS
(Megjelent a Keresztény Szó 2007. májusi számában, fotók: salkahazisara.com.)

Salkaházi Sára

KINYITOM

a kályhaajtót és mint gyermekkoromban sokszor, sötét szobában a tűz elé ülök. Különös, nagy, misztikus, gyorsan mozgó árnyak rajzolódnak a falra. És elnézem az árnyak táncát, próbálok olvasni bennük, mint azelőtt tudtam, színes gyermeki fantáziával.
És olyan boldog vagyok, hogy látok! Látom azt, amit rég láttam. Látom a nagy tapsifüles nyuszit, amint jóízűen harapdálja a káposztalevelet, látom a huncut kutyát, amint megkergeti a fekete cicát, látok madárfészket, amelyben apró madárfiókák tátogatják a csőrüket.
Lobban a láng és változik a kép. Egy ugrással még messzebb megyek. Vissza egészen a mesékig. Látom a válogatós királykisasszonyt, amint lekicsinylően mosolyogva néz a rigóállú királyra, aki pedig graciózus mozdulattal nyújtja feléje a kezét, a királykisasszonyt vállat vonva fordul el, és szegény rigóállú király, búsan emelkedik, szélesedik, foszlik szét, csak szerelmes szíve, mint a hűség jele marad ott.
Kint erősen fúj a szél és a láng gyorsan lobog. Vad harcosok bukkannak fel, hevesen esnek egymásnak, tépik, rázzák egymást és csodálatos, az árnyharcosok között mégis a legkisebb győz. Lám, a nagyobbik hogy behúzza a vállát, hogy hajítja el a fegyvert, ni, most még térdre is esik, majd tova fut és a kisebb milyen büszkén áll és mindig több győztes árny jön, már egész sereget alkotnak és nem akar szűnni gyülekezésük, már ellepik a szoba falát egészen – és… végül teljes sötétben ülök. Kialudt a tűz!
De holnap újra leülök a kályha elé és továbbálmodom a félbemaradt mesét!

Esti Újság 1920. november 18.