A szamáron közlekedő békekirály

Virágvasárnap

0
1039
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

A főpapok korán reggel tanácsot tartottak a vénekkel, az írástudókkal és az egész főtanáccsal, majd Jézust megkötözve elvezették, és átadták Pilátusnak. Pilátus megkérdezte őt: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus ezt válaszolta: „Te mondod.” – A főpapok sok vádat hoztak fel ellene. Pilátus újra megkérdezte: „Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak téged!” De Jézus nem válaszolt többé semmit, és Pilátus csodálkozott ezen. Az ünnep alkalmával Pilátus mindig elbocsátott nekik egyet a rabok közül, akit kértek. Volt a börtönben egy Barabás nevű rab. A lázadókkal együtt tartóztatták le, akik egy zendüléskor gyilkosságot követtek el. A tömeg felvonult tehát, és kérte Pilátustól azt, amit mindig megtett nekik. Pilátus megkérdezte: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát engedjem szabadon nektek?” Tudta ugyanis, hogy a főpapok csak irigységből adták őt a kezére. Ám a főpapok felbujtották a tömeget, hogy inkább Barabás szabadon bocsátását kérjék. Pilátus ismét megkérdezte: „És mit tegyek azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának neveztek?” Azok ezt kiáltották: „Feszítsd őt keresztre!” Pilátus folytatta: „De hát mi rosszat tett?” Erre azok még hangosabban kiáltozták: „Feszítsd őt keresztre” Ekkor Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, azután átadta nekik, hogy keresztre feszítsék.

A katonák bevezették őt a helytartóság udvarába, és összehívták az egész csapatot. Bíborruhába öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvöz légy, zsidók királya!” A fejét nádszállal verték, leköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a bíborruhát, és ráadták saját ruháját. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék.

Egy arra járó embert, cirenei Simont, Alexander és Rúfusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyahely a neve.

Mirhával kevert bort adtak inni neki, de ő nem fogadta el. Felfeszítették a keresztre, azután megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy kinek mi jusson. Három óra volt, amikor keresztre feszítették. Felirat is volt a kereszten, amelyre elítélésének okát írták: A zsidók királya. Vele együtt két rablót is fölfeszítettek, az egyiket jobb felől, a másikat balról. Így beteljesedett az Írás: A gonoszok közé sorolták.

Akik arra jártak, káromolták, a fejüket csóválták, és mondogatták: „Te, aki lerontod a templomot, és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg magadat, szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen gúnyolták őt a főpapok is az írástudókkal együtt: „Másokat megmentett, de önmagát nem tudja megmenteni? A Messiás, Izrael királya szálljon most le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” Azok is gyalázták őt, akiket vele együtt fölfeszítettek.

Amikor hat óra lett, nagy sötétség borult az egész földre, egészen a kilencedik óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Élói, Élói, lámmá szábaktáni?” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Amikor néhányan az ott állók közül meghallották ezt, így szóltak: „Íme, Illést hívja.” Valaki odafutott, ecetbe mártott egy szivacsot, nádszálra tűzte, inni adott neki, és ezt mondta: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy levegye őt?!” Jézus pedig hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét. (Most térdre borulunk, és egy keveset csendben időzünk.) Ekkor a templom függönye kettéhasadt, fölülről egészen az aljáig. A százados, aki ott állt Jézus előtt, és látta, hogyan lehelte ki a lelkét, így szólt: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” Asszonyok is álltak ott: távolról figyelték, hogy mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja, és Szalóme. Rajtuk kívül voltak ott még többen is, akik vele együtt jöttek fel Jeruzsálembe.

A készület napja volt, azaz a szombat előtti nap. Amikor beesteledett, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Magához rendelte a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megtudta ezt, Józsefnek adta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, azután levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és egy sziklába vájt sírboltba temette. A sír bejárata elé követ hengerített. Mária Magdolna és Mária, József anyja pedig megfigyelték, hogy hova temette. (Mk 15,1-39)

A barkaágak megáldásánál felolvasott evangélium évről évre Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának körülményeit ecseteli. Bár nem ez az első alkalom, amikor Jézus Jeruzsálembe megy, mégis a szenvedését megelőző alkalommal mintha vonakodna bevonulni a városba. Két tanítványt küld előre, hogy a szemközti faluból egy szamárcsikót hozzanak el. Azt is lelkükre köti, hogy ha valaki megkérdezné, miért oldják el a szamárcsikót, mondják, az Úrnak szüksége van rá. Az evangéliumokban ritkán, talán sosem fordul elő, hogy Jézus önmagát Úrnak nevezze, és arról beszéljen, hogy szüksége van valamire. De talán nem is annyira saját magára gondol.

Az Úrnak szüksége van rá – jelentheti azt, hogy Jézusnak szüksége van rá (azaz a tanítványok uruk számára oldják el a szamarat), de azt is, hogy a szamár urának szüksége van arra, hogy elvegyék tőle a megkötött állatot. Jézus, aki szabadítóként érkezik, aki a bűn és a halál kötelékeit jött megoldani, azt üzeni: nem a megkötés, nem a rabság vezet a szabadság felé, hanem az eloldás. Sőt: a szamár viszi majd be őt Jeruzsálembe, ahol mindenkiért vérét ontja. Ha eloldják a szamarat, megszabadul mindenki. Mert elsősorban azoknak van szükségük szabadulásra, akik maguk is megkötnek. Akik a bilincsekben látják a saját szabadulásuk eszközét. Jézus úgy vonul be a városba, mint aki a bilincsben sínylődőket is, de a bilincsbe verőket is egy magasabb szintű szabadságra hívja.

Mégis, ha Jézusnak van szüksége rá, miért éppen a szamárcsikóra? A nép királyként köszönti Jézust, hozsannázik, ruhákat terít elébe, pálmaágakat lobogtat. Ezzel fejezi ki, hogy a királyi jelvények sokaságával szeretné teleaggatni Jézust. Arra lenne igénye, hogy egy erős jellem, egy hatalmas uralkodó, a nagy vezér vonuljon fel Jeruzsálem utcáin, hogy a puszta jelenléte is rettentse el a megszálló hatalmat. Jézus maga azonban másképpen érti saját érkezését: Zakariás próféta jövendölése visszhangzik lelkében, amikor a béke és alázat királyaként nem harci szekerekkel, nem a véres csatákat idéző lovak kíséretében vonul be a városba, hanem szamárcsikó hátán. Zakariás így jövendölt róla: Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. (Zak, 9, 9.)

Jézus királyi uralmának gyökerei máshol keresendők. Megtartja méltóságát, de ez a méltóság nem a hatalmi jelképek mentén akarja lenyűgözni a sokaságot. Jóval szelídebb, de annál sokkal fontosabb. A szamárcsikó olyan kell legyen, amelyen ember még nem ült. A királynak kijár, hogy ő lehessen az első mindenben. A szamárcsikó jellemzője (amelyen ember még nem ült) emlékeztet bennünket Jézus leendő sírjára. Ez is olyan, amelybe még senkit sem temettek. A királynak itt is első rang jár ki. Ő az első, akinek sírjában a test nem indul oszlásnak, hanem a megdicsőülés ereje veszi hatalmába. A szamáron közlekedő békekirály hatalma épp ott lesz egyértelművé, ahol mindenki más föladná a reményt. A halálban is győztes király az első, akinek sírja nem temetkezési hely, hanem a feltámadás jele.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/ 13. számában.