A világot a közbenjáró ima láncolata viszi előre

0
696
Fotó: Vatican News

Az imádságról tartott 19. katekézisében Ferenc pápa szerdán délelőtt a közbenjáró imádság jellegét és szerepét elemezte, Pál apostol buzdítása alapján: „Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát” (Ef 6,18-20).

Aki imádkozik, soha nem hagyja maga mögött a világot. Ha az ima nem fogadja be az emberiség örömeit és fájdalmait, reményeit és félelmeit, akkor csak egy „díszítő”, felületes, kedélyeskedő tevékenység marad. Mindnyájunknak szüksége van bensőségességre, hogy elvonuljunk egy helyre, az Istenkapcsolat ápolására szánt időre, de ez nem menekülés a világtól. Az imádságban Isten a kezébe vesz minket, megáld, megtör és szétoszt – hasonlította a pápa az imát az Eucharisztiához. Minden keresztény hivatása, hogy megtört és kiosztott kenyérré váljon Isten kezében, egészen konkrétan. Azok a férfiak és nők, akik a magányt és a csendet keresik, nem a zavartalanságot óhajtják, hanem jobban szeretnék meghallani az Isten hangját. Néha a szobájuk titkába lépnek, ahogy maga Jézus ajánlja (Mt 6,6). Ám bárhol is legyenek, kitárják a szívük ajtaját azokért, akik imádkoznak, noha nem tudnak erről, s akik bár nem imádkoznak, de belül egy elfojtott kiáltást hordoznak, akik hibáztak és elvétették az életüket. Mi vagyunk az ő hangjuk – tette hozzá a pápa.   

Az imádkozó ajtaján bárki kopogtathat, benne együttérző szívre talál, imádságában senkit nem zár ki. A magányban elszakadunk mindentől és mindenkitől, hogy mindent és mindenkit megtaláljunk az Istenben. Így az imádkozó az egész világért könyörög, vállára véve a fájdalmakat és a bűnöket. Mindenkiért és mindenért imádkozik, mintha „Isten antennája” lenne, és a szíve ajtaján bekopogó minden szegényben, aki elvesztette a dolgok értelmét, Krisztus arcát látja. „A közbenjárás, a másokért való kérés Ábrahámtól kezdve az Isten irgalmasságához hasonlóvá vált szív sajátja. Az Egyház idejében a keresztény közbenjárás részesedik Krisztus közbenjárásában: a szentek közösségének kifejezése. A közbenjárásban, aki imádkozik, »nem a maga javát keresi, hanem a másokét« (Fil 2,4), olyannyira, hogy még azokért is imádkozik, akik neki rosszat tesznek” (KEK 2635). Ez az ima lényege, hogy összhangban legyünk Isten irgalmasságával.                            

Az imádkozónak az ember a szívügye, egyszerűen az ember. A gyűlölet, a közömbösség érzésével nem lehet imádkozni. Aki nem szereti a testvérét, nem imádkozik komolyan. Az egyházban azok, akik ismerik a másik szomorúságát vagy örömét, mélyebbre nyúlnak, mint azok, akik a „legnagyobb rendszereket” vizsgálják. Ennélfogva minden imádságban jelen van az emberiről szerzett tapasztalat, mert az embereket, bármennyire is hibáznak, soha nem szabad elutasítani vagy elvetni – hangsúlyozta a pápa.  Amikor a Szentélektől indított személy imádkozik a bűnösökért, nem válogat, nem ítélkezik. Értük is imádkozik. A farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd ma is élő és időszerű (vö Lk 18,9-14), nem vagyunk jobbak senkinél, testvérek vagyunk a törékenység, a szenvedés közösségében, hiszen bűnösök vagyunk. Ezért ezzel az imával fordulhatunk az Istenhez. „Uram, előtted egy élő sem igaz” (Zsolt 143,2), mindnyájan adósok vagyunk, akiknek függőben levő ügyeik vannak. Előtted senki sem bűn nélkül való. Uram, légy irgalmas velünk!              

A világ a közbenjáró imádkozók e láncolata révén halad előre, akik leginkább ismeretlenek, de nem az Isten előtt! Sok ismeretlen keresztény az üldözések idején képes volt megismételni az Úr szavait: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek” (Lk 23,34). A jó pásztor hűséges marad saját népe bűnei előtt, továbbra is azok atyja, akik eltávolodtak tőle és elhagyták őt. Kitart a pásztor szolgálatában azok iránt is, akik őt keze bepiszkolására vezetik; nem zárja be szívét azok előtt, akik talán szenvedést okoztak neki.     

Az egyház minden tagjának küldetése, hogy imájában másokért közbenjárjon. Különösen mindenkinek kötelessége a felelősség: a szülőknek, a pedagógusoknak, a felszentelt szolgáknak, a közösség elöljáróinak… Ábrahámhoz és Mózeshez hasonlóan néha Isten előtt is meg kell „védeniük” a rájuk bízottakat. A valóságban arról van szó, hogy Isten szemével és szívével, legyőzhetetlen együttérzésével és gyengédségével tekintsünk rájuk. Mindannyian ugyanazon fa levelei vagyunk: minden elszakadás emlékeztet minket arra a mély Istenfélő lelkületre, amelyet egymás iránt kell táplálnunk imádságunkban – zárta katekézisét Ferenc pápa.

Forrás: Vatican News

MEGOSZTÁS