Az örökkévalóság a mi menedékünk – 40 éve ezen a napon hunyt el Márton Áron

1
1217
Ezt a fényképet Lőrincz Ernő, akkor V. éves papnövendék készítette.

1980. januárjában, 84. évében járva, ötödször adta be lemondását a Szentszéknek, amit végül II. János Pál pápa 1980. április 2-i hatállyal, hosszú évek után elfogadott. Márton Áron ekkor már hat éve volt rákos beteg. 1980. május 15-én megírta utolsó körlevelét. Ebben írja: „Az örökkévalóság a mi menedékünk”. Ebben a hitben élte életét, megingathatatlan hűséggel. Ebben az utolsó körlevelében emlékeztet a legelső körlevelére, amit még 1939. márciusában írt, s melyben írja: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk.” Tudta, hogy csak közösségben maradhatunk meg.

Élete utolsó heteiben ereje rohamosan gyengült, fájdalmai gyakoribbak lettek. Gondozója, Kacsó Júlia, a Szociális Testvérek Társasága nővére szeptember 21-én látta, hogy aznap valamivel jobb erőben van, ezért jelezte neki, hogy a papnövendékek látni szeretnék. Márton Áron is várta a találkozást. Az itt megosztott felvétel akkor készült, ez a róla készült legutolsó fényképfelvétel, három másikkal együtt. Ezután folyamatosan romlott az állapota. Kacsó Júlia, aki megírta Márton Áron utolsó időszakára vonatkozó emlékeit, leírja, hogy az utolsó héten többször is megkérdezte: „Mikor indulunk haza?” Az utolsó héten imádság közben gyakran ismételte: „Atyám, ó jöjj, segíts szenvedni”, s azt is, hogy „Engedd, hogy tied legyek”. Egyszer azt mondta: „Nagy pártfogónk ő!” A kérdésre, hogy ki, azt válaszolta, hogy Szent József. Sokszor mereven nézett egy pontot, a kérdésre, hogy kit lát, említette a testvéreket, majd hozzátette: „Igen, ő van ott.” A kérdésre, hogy ki, ismét Szent Józsefet említette. Úgy tűnik, ekkor már nyílott előtte a mennyország.

Humorérzékét az utolsó héten se veszítette el. Ott volt az orvos, aki megtudta, hogy Márton Áron nem hajlandó bevenni a tudatát módosító gyógyszereket, és ezért Kacsó Júliát vonta kérdőre. Ő elmondta Márton Áronnak, hogy az orvos összeszidta őt ezért, erre az évődő humorra mindig hajlamos Márton Áron mondta: „Nem baj, nem árt az magának.”

Az utolsó nap reggelén bement hozzá közeli munkatársa, Huber József (aki a mellékelt képen Márton Áron mögött látható), erősítette őt az utolsó órán. Márton Áron ekkor is a távolba szegezte tekintetét, mint az előző napokban többször: „távolba szegezett tekintete egyre homályosult, lélegzete egyre ritkult, míg 3/4 9-kor egészen megszűnt. HAZATÉRT” – olvashatjuk gondozója beszámolóját. Jakab Antal, aki utóda a püspöki székben és szintén nagy terhet vállalva közvetlen segítsége a legnehezebb időkben, ezt írta a gyászjelentésben: „Negyvenegy éven át, pihenést nem ismerve, megrokkant egészséggel is, a teljes kimerülésig kitartva vezette egyházmegyénket”.

Püspöki jelmondatában vallotta, hogy nem vonakodik a munkától, a szenvedéstől – kitartott ebben a végkimerülésig. Márton Áron koporsójának érintése különleges hatású volt! Halálának első évfordulóján, 1981. szeptember 29-én szentelte püspökké Jakab Antal Bálint Lajost, aki hosszú ideig Márton Áron szülőfalujának, Csíkszentdomokosnak a plébánosa volt. Ezt mondta Bálint Lajos ezen a napon: „Ma van a boldog emlékű Márton Áron püspök úr halálának első évfordulója. Úgy érzem, nem kegyeletsértés ezen események találkozása, mert a püspökszentelés nem egyértelműen örömünnep, hanem eljegyzés a kereszttel. Márton Áron püspök úr halálnapja pedig nem egyértelműen gyásznap, hanem reményünk szerint natalícia, azaz mennyei születésnap. Mert az életszentség, ha Istennel való egyesülést jelent, Isten gondolataival, szándékaival, érzéseivel való azonosulást, akkor az ismert kortársak között kevesen voltak, akik az életszentséget jobban megvalósították volna, mint Ő.”

Virt László