Ma parasztnak lenni értelmiségi feladat

0
5062
Fotók: Bányász Anna, Bányász Emerencia

„Szívesen látnálak abban a közegben, ahonnan életenergiám forrásozik, a Tejbányában. Életem egészét a család és kérődző munkatársaim alkotják… no meg időnként a vertikális köldökzsinór, ha annak »nedűit« épp emészteni tudom…” – válaszolta interjút kérő üzenetemre Bányász József. Sajnos a látogatás Gyergyóújfaluba egyelőre csak virtuálisan történhetett meg. Utolsó személyes találkozásunk pedig jó néhány évvel ezelőtt volt, amikor ő még a Caritas vidékfejlesztési ágazatának igazgatójaként dolgozott.

Hogyan vezetett az utad a „Tejbányához”?

Mózes Attila egyik könyvének címe jut eszembe: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket… Gazdálkodó családban születtem, ha úgy tetszik, parasztivadék vagyok és ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjem azt, hogy tulajdonképpen ez az én elemem, Isten arra teremtett engem, hogy gazdálkodó emberként próbáljam művelni a természetet, építeni Isten országát azzal, hogy megkeresem a harmóniát,azzal a lételemmel, amelyből vétettünk. Gyergyó vidékén a szarvasmarhatartás a gazdaember megélhetési alapja, a szántóföld itt a növénytermesztésre kevésbé jó. Ezen az úton kaptam meg azt a hivatást, küldetést, amit misszióként élek meg így, a 21. század hajnalán, hogy parasztnak, gazdálkodó embernek lenni Székelyföldön tulajdonképpen a Paradicsom visszaépítési munkája. Nagyon hosszú vargabetűkkel szemináriumon, szociális szolgáltatásokon, szociális munkán és vidékfejlesztési szolgáltatásokon át, más területeket érintve elérkeztem oda, hogy meg mertem tenni ezt a lépést, hogy rátegyem istenigazából az eke szarvára a kezem. Balázs Ferenc jut eszembe, ő a ’30-as években Mészkőn, Aranyosszéken vidékfejlesztőként A rög alatt művében így írta: „Odabújtam a rög alá, hadd lám: kikelek-e? Lesz-e rajtam virág? Termek-e gyümölcsöt?” Én most itt vagyok, a rög alatt, gondozom azt a magot, hogy majd gyümölcsöt teremjen. Nagyon röviden ez az út, ez az a mozgató erő, ami engem gazdálkodóvá tett, tudatos döntéssel, beleállva abba az örökségbe, amit édesapám és az ő szülei, nagyszülei nem tudom hány nemzedékre visszamenően megálmodtak, ezt a szálat vettem fel és a magam olvasatában viszem tovább, szeretném továbbadni a következő nemzedékeknek is.

Árvíz, megélhetés és misszió – mondanál picit többet ezekről a kulcsszavakról?

Az árvíz tulajdonképpen azt jelenti, hogy helyzet van. Mára már a Székelyföldön a gazdálkodó életforma, a paraszti társadalom, a paraszti család – úgy mint a Magyarországon vagy Európában is – agrárvállalkozássá, agráriparrá változott. A mezőgazdaság azonban tulajdonképpen az életet jelenti. Gazdálkodás és élet egy és ugyanaz, és azt nem a rentabilitás, a piacgazdaság ismérvei szerint szervezzük vagy rendezzük, hanem gazdálkodni tulajdonképpen azt jelenti: a jó Isten munkatársa vagyok. Az agrikultúra az életet és a kultúrát is együtt jelentette, kultúrateremtő életforma volt, mert a gazdaembernek túl azon, hogy napi megélhetését fizikai munkával megteremtette, még ideje és energiája volt arra, hogy pihenés helyett verbunkoljon, népi táncot csiszoljon, beszélgetés közben meséket alkosson, népdalkincset szüljön meg, de a népi építészet, fafaragások, a homlokzat ornamentika, a székelykapuk is mind-mind a paraszttársadalom melléktermékei voltak amellett, hogy a gazdálkodó magas hozzáadott értékkel élelmiszert állított elő, megművelte a kultúrtájat. Ma azonban jönnek a tőkések, beruháznak és a természetet nem társként, partnerként állítják egy körforgásos gazdálkodási formába, hanem tőkeként kezelik és kizsákmányolják. Nálam a természet partner, jó barát, társ, és az ember a társat nem kizsákmányolni szokta, hanem együttműködik vele. Úgy dolgozunk az állatokkal, hogy nekik is jó teljen, nekem is. Mindaddig, amíg utánuk, belőlük élek, kutyakötelességem számukra is biztosítani a természetük szerinti optimális életfeltételeket. Ha a jó Isten teremtett világának felelős művelői vagyunk, akkor az élet szentség, és úgy kell a természethez fordulni, mint a szentséghez, fel kell ismernünk benne Isten arcát, Isten kezének a művét, ha az nyers állapotban jelenik is meg. Mivel Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, az a dolgunk, hogy ezt a teremtés művét továbbvigyük, szebbé tegyük. Teilhard de Chardinnek a gondolata jut eszembe: hogy megistenítsük az anyagot és az élő világot egyaránt.

Ehhez kötődik úgy hiszem, a misszió kulcsszó…

Én papnak készültem valamikor gyermekkoromban, de aztán rájöttem, hogy túl meredek az én egyszerű lelkemnek. Én a természetben vélem felfedezni mindazt, ami a teremtő Isten műveit jeleníti meg, és ezt kell továbbvigyem, nemesítsem, szebbé tegyem. A gazdálkodó ember egyenes úton jár a munkájával Isten országa felé. A misszió pedig annak továbbadását jelenti, hogy ez olyan tapasztalat és öröm, ami túlmutat a parasztromantikán. A mai világban az emberek egyfajta rokonszenvvel, romantikus érzésekkel fordulnak a paraszti életformához, de nem vállalnak részt belőle, vagy csak megkóstolják, de nem teszik rá az életüket, mert azért ennek vannak sűrűbb vonatkozásai is a hétköznapokban, a mindennapokban, vannak nehézségei.

A fizikai munka, a következetesség, a kötöttség, az állatok ösztönvilágának a megértése, dekódolása, odasimítása a hétköznapokhoz, hogy együttműködés legyen állat-ember kapcsolatban, ezek az élet sűrűjében elég sok feszültséggel járnak. Nagy Lászlónak a „káromkodásból katedrálist” gondolata jut eszembe, ami egy más kontextusban fogant, de nekünk is az a dolgunk. A verbunk a paraszt életében tulajdonképpen szublimált feszültséglevezetés volt… Most például, a harmincegynéhány fokos melegben az istállóban páradús levegő, sok a légy, a tehén négyszáz kilós testével sugározza a meleget, de meg kell fejni, élvezni kell ezt a folyamatot, és ha feszültség van, azt a tehén nem úgy értékeli, hogy odasimul, hanem  ideges lesz, és ezzel úgy kell tudnunk bánni, hogy tényleg jó legyen mindenkinek.

A rentabilitás helyett egyfajta ellenkulcsszó lehet a megélhetés. Mennyire lehet megélni ebből a hivatásból?

A megélhetés hozadék, járulék. Ha valaki hozzám jön, annak általában elmondom, hogy én nem sajtot készítek pénzért, nem ez az én végtermékem, ami a megélhetésemet is biztosítja, hanem egyfajta életformát, életfilozófiát próbálok: a parasztéletformát a 21. század olvasatában megélni, megjeleníteni, ez az én termékem. Hátha valaki kedvet kap. Misszió – ezt úgy megélni, hogy a fiatal ne egy trágyaszagú, büdös istállót lásson, hanem olyan életet, ami a természettel együtt van, és visszatükrözi Isten arcát – ez az én termékem. Világos, hogy én is pénzből élek, meg kell hogy finanszírozzam a hétköznapokat, a villanyáramot ki kell fizetni, takarmányt is kell időközönként venni, és minden költség pénzzel váltható ki. Nálam a sajt biztosítja az életet. A parasztember ne nyersanyagot termeljen az élelmiszeripar számára, hanem magas hozzáadott értékű végterméket, és akkor egy családi léptékű kisgazdaság is tudja biztosítani az élethez szükséges pénzügyi, anyagi hátteret!

Ha nyersanyagot termelünk az iparnak, akkor tulajdonképpen a feldolgozóipar, illetve a kereskedelem az, ami a haszonnak legalább 80 százalékát elveszi, és a 20 százalék tényleg nem elég a megélhetéshez. Ezért van annyi panasz, akkora exodus a mezőgazdaságból. Igaz, hogy ez a magasabb hozzáadott értékű végtermék igényesebb hozzáállást igényel, kicsivel több beruházást, nem annyira pénzben, hanem energiában és szellemi tőkében, de végül is én azt mondom, hogy a 21. század hajnalán parasztnak lenni értelmiségi feladat, csak értelmiségi attitűddel szabad ma már vállalni azt az életformát, ami a gazdálkodás körül mozog. Mert túl azon, hogy tényleg tárgyi tudás kell a föld megműveléséhez vagy az állatok gondozásához, azért nem árt egy kis etológiát ismerni a szarvasmarhák viselkedésével kapcsolatosan. Nagy-nagy felelősség gazdálkodni, mert állatot kínozni azért, hogy pénzt keresek, égbekiáltó bűn.

Megkérlek, mutasd be a Tejbányát…

A Tejbánya név tulajdonképpen a lányom ötlete volt, egyrészt a Bányász név hozott inspirációt számára, de ugyanakkor mi a tejből próbáljuk kibányászni mindazt az értéket, ami egy hosszan érlelt kézműves sajtban van… Egy francia sajtguru azt mondta, hogy „a sajt tulajdonképpen a tej elrugaszkodása a halhatatlanság irányába”. Mi ezen az úton segítjük a tejet. A kézműves sajt nyers tejből készül. Kilenc munkatársam van, akik a tejet adják, én kényeztetem őket, hogy a lehető legjobb minőségű tej legyen, megpróbálok számukra olyan életfeltételeket biztosítani, hogy jó teljék nekik, túl azon, hogy a fiziológiai szükségletüket – tiszta víz, étel, levegő – biztosítom, azért szociális igényeiknek is próbálok egy kicsit eleget tenni, vakargatom, simogatom, ha kell, kérik, szeretik. Mindeniküknek személyisége van, kialakult egy rangsor a csordában; világos, hogy kiharcolni, hogy én legyek az úr a házban, de ha analógiát használok, akkor ez szolgáló vezetés, nem diktátor szerepet töltök be ebbe: figyelem őket, megpróbálok eleget tenni, de nem mindig sikerül higgadtnak lenni az ő reakciójukra. Olykor felemelem a hangomat is, de hát ki vagyok én, hogy mindig tudjam uralni a helyzetet vagy a legjobb énemet jelenítsem meg, úgyhogy vannak feszültségek is ebben a folyamatban, kapcsolatban, de azért érdekes állatokkal együtt élni, együtt gondolkodni. Egy brahmani gondolat jut mindig eszembe, amikor róluk beszélek: „A jó Isten a kövekben alszik, a növényekben lélegzik, az állatokban álmodik és az emberben ébred föl”. Nekem, parasztnak az a dolgom, hogy Isten álmát őrizzem a szarvasmarha munkatársaimban, mert hogyha fel talál ébredni és szembesül az emberekkel, akkor nem biztos, hogy jól fogunk járni.

A Csíki-medencében a parasztudvart életnek nevezték, ott nemcsak állatok vannak, hanem  veteményeskert, gyümölcsfák, virágok is. Olyan élettér, ami a Paradicsomot jeleníti meg. Van egy kicsi kézműves műhely is, rézüsttel, meg érlelő pince is. Falun is meg kellene jeleníteni a gazdálkodás kulturális oldalát is. Ezért építettünk egy kultúrcsűrt is, Jákob lajtorjájának hívom, ahol az ég és a föld összeköthető.

Nálunk nyitott az udvar. Ha valaki meg akarja tanulni a sajtkészítést, akkor végigcsinálhatja a folyamatot a tejtermeléstől a fejésen át egészen a sajtérleléséig. Nagyon sok ember megfordul az udvarunkon, én mindig azt mondom, hogy ha valaki sajtot akar tőlünk vásárolni kénytelen egyszer engem meghallgatni arról, hogy miért történik mindez, hogy mitől sajt a sajt, mert mi adósok vagyunk a szüleink nemzedékének. Ők minket kitaníttattak, volt egy tendencia, hogy tanulni és elmenni faluról, és ettől gyakorlatilag megürült a falu. Azok az álmok pedig a székelyföldi vidéket és kultúrtáját azzá tették, ami konzerv formájában maradt meg csak. A műkedvelők még művelik színpadon, koreografálják, de a teremtő közeg nincs meg, és kopik ez a hagyomány. Jó lenne a teremtő közeget ma, a 21. század olvasatában úgy megjeleníteni, hogy újra kultúrát tudjon teremteni. Én nem csinálnám, ha nem hinnék ebben, de nem gyarapodnak a gazdálkodni akaró értelmiségiek Székelyföldön. A parasztromantika adott, vannak, akik bele is kóstolnak, vannak például informatikus gazdálkodók, akik programozással pénzt keresnek, mellesleg meg egy kis veteménnyel vagy néhány kecskével gazdálkodnak, de ez annál sokkal sűrűbb, amikor ezzel a megélhetést is biztosítani kell. Anna lányom szerint nálunk a vírus sem húzta keresztül a Szénafes(z)tet, és igaz, hogy a szénabetakarítás a poros izzadság mellett az ünnep hangulatát is idézni tudja.

Kik segítik munkádat, „kérődző munkatársadon” túl?

Három generációs család él az udvaron. Apósom és anyósom is kiveszik a munkából a részüket. Nyolcvanon túli apósom bíbelődik a borjakkal, és végzi az istálló rendben tartását. Anyósom pedig a konyhában vajat köpül, ha sajttal kell kiszolgálni a vásárlókat, abba is besegít, főz, gondoskodik az udvar szépségéről. Anna lányom idén végzett fotó szakot Budapesten, a MOME főiskolán, ő a művészet oldaláról közelíti meg az egész gazdálkodást. Nagyon intenzív Instagram-életet él, és ott mindazt, amit az ő sajátos fókuszán keresztül rögzíteni tud az egész folyamatból,  sokkal hatékonyabban népszerűsíti az ő korosztályában, mint én. De a mindennapi munkából is kiveszi a részét. Nemrég tett fel Instagramra egy selfie-t egy talicska ganéval, és hozomány kulcsszóval jelölte be. Nem akárki büszkélkedhet 80 tonna biomasszával, ami gyakorlatilag a körforgásos gazdálkodás egyik kulcseleme. András mezőgazdasági mérnök, ő is nemrég végzett, pillanatnyilag Budapesten dolgozik egy hi-tech mezőgazdaságban, de a szemlélet, amit itthon magába szívott, a természetközeli mezőgazdaság ott van szíve mélyén, és haza akar jönni. Most is itthon van, vakációban amikor haza tud jönni, kiveszi a részét az egész munkából. Ő minden munkafázist tud csinálni, nagyon jó ráérzéssel fordul az állatokhoz, jól kommunikál velük, úgyhogy megvan benne mindaz, ami szükséges, hogy jó gazdaember legyen. Világos, hogy egy huszonéves fiatalembernek a nagyvároshoz képest ingerszegény a falusi környezet. A kultúrcsűr házigazdája, ötletadója és álmodója, továbbvivője a feleségem, Emerencia. Ő a művészet eszközeivel egy kicsit a terápia, életre nevelés, egészségnevelés tematikáját próbálja behozni ebbe az udvarba. Itt az elméletet meg is lehet tapasztalni, ugyanakkor megtanulhatóak a gazdálkodás műhelytitkai.

Mesélj még picit ennek az életformának a gyümölcseiről!

Áldozat nélkül nincs sikerélmény. Ahhoz, hogy az ember le tudja aratni a munkájának a gyümölcsét, meg tudja kóstolni a 10-15 hónapon át érlelt sajtot, rá kell hogy dolgozzon, a sült galamb igazán nem okoz sikerélményt. Minden igazi boldogság, öröm áldozat, következetes munka után jelenik meg. Erre ígéretet is kaptunk, hogy arcunk verítékével fogjuk megteremteni a magunk boldogságát. Megtapasztalni például azt, hogy az az öt-tíz állat, aki amikor bekerült a gazdaságomba két lábbal rúgott el fejőszékestől maga mellől és alig tudtam összeszedni magamat, hogy vissza tudjak menni, ma gyakorlatilag szinte kéri, hogy fejjem meg, bíbelődjek vele, adjak enni, odaáll, odatartja a nyakát a lánchoz, amivel megakasztom, amíg fejek, és megbízik bennem, mindez olyan öröm, amit nem lehet emberi szavakkal leírni. Közelebb visz a nyers természethez, és hogyha igaz, hogy a parasztember a jó Isten munkatársa, akkor tulajdonképpen Isten felé is ez az út vezet. Eléggé göröngyös, keskeny ez az út, de gyakorlatilag itt lehet megművelni a teremtett világot olyan szinten, hogy örömét lássa benne a jó Isten.

A másik igazi örömforrás a visszajelzések. Az én missziós felületem a Facebook, mert nincs más fórum, ahol meg tudok nyilvánulni, de mivel eléggé grafomán vagyok, írok naponta 10-15 posztot, két-három mondatos gondolatot a pillanatnyilag megélt tapasztalatok  lecsapódásaként, és biztató, hogy ezt az emberek megnézik és visszajeleznek rá. Tulajdonképpen az igazi örömforrás az, amikor meg tudod osztani az örömödet, mert ez nem önmagáért van. Ha én csak magamért gazdálkodnék, akkor sokkal egyszerűbb eszközökkel, technikákkal, szolgákkal lehetne pénzt keresni, de így, hogy az életnek a sűrűjét is megpróbálom a hétköznapokban megélni, valahogy autentikusabban tudok róla beszélni, és visszahat rám, engem is sarkall, sőt fejleszt, mentálhigiénés eszköz is.

Ott is vagyunk annál, amit te vertikális köldökzsinórnak nevezel, és aminek a jelenléte minden egyes válaszodban érződött… Akarsz-e erről még valamit mondani?

Kerestem  azokat a kapaszkodókat, amelyek valamilyen szinten, megnyugtató módon visszacsatolnak a teremtő Istenhez, de onnan nem kapok jelzéseket. A misztikusok azt mondják, hogy ez a lélek sötét éjszakája, hétlépcsős hegy… de engem nem nyugtat meg. Elvárnám azt, hogy a munkává fordított imádság  kapjon megerősítést a jó Istentől, hogy igen, jó úton járok, de ő elég rég visszavonult tőlem. Az a fajta nyugalom, ami a hit ajándékaként tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt biztonságot adott, teljesen eltűnt. Kapaszkodok én a vertikális köldökzsinórba, illetve szeretnék kapaszkodni belé, de eléggé egyoldalúak az én gesztusaim. Világos, hogy nem adom fel, vissza-visszatérek. Egy ókeresztény graduáléban Péter ezt mondja: „Elvesztettem Uram a mennyország kulcsait, segíts, hogy megtaláljam”. Ezzel az imával szoktam a tehenek vékonyához odabújni a hideg téli reggeleken, lassan, mantraként mormolom magamban, de nem rezonált még vissza. Lehet, hogy ennek így kell lennie, nem vagyok ettől elkeseredve.  Az „érted haragszom és nem ellened” szellemében állítom, hogy az egyháznak a 21. században kicsit másképp kellene megjelenítenie az evangéliumot, az istenképet. Ezt nem egy paraszt kell hogy verbalizálja, de ha senki nem teszi, a kövek fognak megszólalni.

Lehet, hogy a vágyott nyugalom helyett éppen ezt az alkotó nyugtalanságot, a szenvedély nyugtalanságát kapod?

Erre a kérdésre nincs semmiképp megnyugtató válaszom. Leonardo Boff kísér engem ezen az úton, őt olvasgatom németül, mert magyarul sajnos nincs, félig lefordítottam egy könyvét, de hát nincs időm… Benedek Elek mondta, hogy „csak az lehet teljes ember, akinek nem nehéz a kasza és könnyű a toll”. Ez mindaddig igaz, amíg a toll oldaláról kaszálgatsz egy kicsit és azt hiszed, hogy tudsz kaszálni, de amikor a kasza, tehát a fizikai munka biztosítja a megélhetésedet, akkor a toll esik ki a kezedből. Én akkor tudom kézbe venni a könyvet, amikor végzek a mindennapi munkával. Ezt a munkát igazán közösségben lehetne végezni. Régebb a paraszti társadalomban volt egy kiterjedt nagy család, ami ma nincs…

És a kaláka…

Vagy akár a szövetkezetek, 3-4 család. Ezt a munkát együtt végezni sokkal izgalmasabb volna, ehhez azonban alázat kell. Az alázat az erős intelligencia, kudarctűrő képesség a jutalma. Szürkülő hajszálam arányában szaporodnak a megválaszolatlan kérdéseim…

Van-e még valamit, amit szeretnél az olvasók lelkére kötni?

A csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum alapítója, Lázár Csilla mondta, hogy ha Áron püspököt két szóval akarnánk jellemezni, akkor az az igényesség és egyszerűség lenne. Ha ezt megtanuljuk, akkor tudjuk  talán az élet legkomplexebb kérdéseinek is a kulcsát.  Ahogy Szentgyörgyi Albert mondta: Legyünk mértéktartóak, és merjünk nagyokat álmodni! Mást nem tudok üzenni. Jöjjenek a Tejbányába, kóstolják meg az élet ízét, ami jó még akkor is, ha az izzadtság sós mellékízt ad neki, de hát a sónak is megvan a szerepe ebben a folyamatban!

De még mennyire! Köszönöm!

(Az interjú rövid, nyomtatott változata megjelent a Vasárnap hetilap július 12-ei számában.)