EVANGÉLIUM
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki.
A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.”
A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett. (Lk 1,57-66.80)
A Szentírás világában a név sokszor meghatározta viselőjének küldetését is. A Keresztelő küldetése az volt, hogy „az Úr színe előtt járjon, az atyák szívét fiaik felé fordítsa, és az engedetleneket az igazak lelkületére vezesse”. Gondolkodtunk-e el azon, hogy milyen küldetést szánt nekünk az Úr? Vagy mit fogunk válaszolni, amikor majd megkérdezi tőlünk: Mi lett belőled gyermekem? Hiszen az Úr veled volt!
Táncos Levente-György dicsőszentmártoni plébános
