Egyáltalán nem úgy néz ki, hogy az Isten elhagyott volna minket…

0
804

Egyik reggel Ferenc pápa szentmiséjén a gyermeket váró nőkért imádkoztunk. Eszembe is jutott néhány „közeli” kismama, majd miután előkészítettük – magyarul – a szentatya napi imaszándékos Twitter-üzenetét, át is küldtem nekik messengeren. „Jaj Marcsi, ez most nagyon telibe talált nálam, mert a napokban pont erre gondoltam” – írta vissza Kádár Hanga kolléganőm. Ez az anyák napja igazán rendhagyó számára: egyrészt az első, amikor már nem a gyermek szerepében, de még nem is teljesen az anya szerepében ünnepel, ráadásul a karantén kellős közepén, elsőszülöttjének jövetelére várakozva.

Milyen gondolatok, érzések mozognak most benned?

Nagyon vegyesek és erősek az érzelmek most bennem. Egyrészt folyton azt kérdezgetem magamtól, – ahogy legtitkosabb reményeim szerint más fiatal szülő is – hogy készen állok-e az anyaságra, készen állunk-e a férjemmel szülőknek lenni, jó szülők leszünk-e, elég érettnek érezzük-e magunkat ehhez az életre szóló, szünet nélküli „feladathoz”, a válasz pedig egyértelműen nem. Erre nem lehet felkészülni, hiszen azzal, hogy babafürdetéses oktatóvideókat nézeget az ember naphosszat, azzal nem tanul meg szülőnek lenni. Azzal nyugtatom magam, hogy ebbe az ember belenevelődik, a legfiatalabb családtaggal együtt kölcsönösen tanítjuk majd egymást, és ez a tanulási folyamat soha sem szűnik meg. Azzal a gondolattal készülök az anyaságra, hogy jó szülőnek lenni az állandó tanulásra és odafigyelésre való hajlandóságot jelenti. Valahol olvastam egy érdekes és sokatmondó megjegyzést: a szülőszobán három ember születik: a gyermek, anya és apa. Ugyanakkor nagy erőt ad az is, hogy hiszem, nem véletlenül most érkezik közénk a kicsi fiúnk, Valaki úgy gondolta, hogy erre számunkra most jött el a megfelelő pillanat.

A járvány miatti korlátozások kicsit nehezítettek a helyzetünkön, mert gyakorlatilag minden kórházban karantént, látogatási tilalmat vezettek be, így arról, hogy gyermekünk érkezésének az édesapja is tanúja legyen – amit nagyon szerettem volna – le kellett mondanunk. Érdekes viszont, hogy korábban nem tartottam magam elég erősnek ahhoz, hogy a szülés teljes folyamatát egyedül, családtag támogatása, jelenléte nélkül csináljam végig, erre éppen ebbe a helyzetbe kényszerültem. Talán éppen rácáfolni akar ezzel a Mindenható arra, hogy nem vagyok gyenge egyedül sem. Ugyanakkor – mint gondolom sok más kismamában is mostanság – felmerült bennem a kérdés, hogy miért éppen most jött ez a járvány, amikor első gyermekem megszületésére készülök, tapasztalatlan szülőjelöltként, miért kell neki nehéz időszakban megkezdeni az életet, milyen világba érkezik? Aztán elszégyellem magam egy-egy ilyen gondolat után és rájövök: egészséges vagyok, a kisbabám is az, a férjem is az, stabil körülmények között élünk, folyton van étel az asztalon, a csapban hideg-meleg víz, a kanapén ücsörögve jókora halom szeretet, miközben hány gyermek született háborús körülmények között és hányan születnek olyan környezetbe, ahol tízen élnek egy szobában, híg levest esznek napokig és eldobható pelenkát csak kirakatban látnak. Amikor rájövök, hogy amit magától értetődőnek látunk a mindennapokban valójában mekkora bőség, áldás és kiváltság, akkor elszégyellem magam, bocsánatot kérek, igyekszem megköszönni, és hirtelen meg is nyugszom. Nincs itt semmi gond, hiszen csomóan vagyunk, akik szeretjük egymást és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy az Isten elhagyott volna minket…

Mik a legnagyobb félelmeid kismamaként, ugyanakkor mi ad ebben az időszakban megnyugvást a lelkednek?

Talán nem félelem, de mindenképpen izgulok kicsit így, egyre közeledve a szülés felé, hogy minden rendben menjen, de legfőképpen, hogy amikor megérkezik közénk a fiúnk, azt halljam az orvostól, hogy minden rendben van, egészséges a baba. De azt hiszem, ez valahol természetes. Most csak erre tudok gondolni, közben azonban éppen a gyermekem érkezése körüli történések nyugtatnak meg, hiszen olyan időszakban fogant, amikor éppen, fizikailag és lelkileg is nagyon stresszes időszakot éltünk a férjemmel: költözés, cipekedés, mi lesz a munkával, milyen lesz az élet az új környezetben – a stresszre való érzékenységemet figyelembe véve kész csodának tartottam, amikor az orvos megerősítette a várandósságot. Aztán abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ha fiam lesz, Vajk István lesz a neve egyik fiatalon elhunyt, de ritka jó lelkű és hihetetlenül optimista gondolkodású nagybátyám után, aki májusban született. Hónapokkal később kiderült, hogy fiam lesz és májusra várható az érkezése. Nem sokkal ezután egy étteremben véletlenszerűen odajött hozzánk egy kolduló férfi, aki persze egyáltalán nem ismert minket, csak látta a gömbölyödő pocakot és megjegyezte: majd nevezzük el egy kedves elhunyt szerettünk után, például nagybácsi után. És még véletlenül sem nagyapát mondott. Hidegrázós, könnyes élmény volt, amire azt mondtam: na ez az, ami már túl sok lenne véletlennek…

Ugyanakkor bármennyire is nem a megszokottak a jelenlegi körülmények világszerte, kismamaként, azt hiszem bátran tekinthetünk úgy érkező gyermekeinkre, hogy éppen azért jönnek most, hogy ők legyenek az új világ, a remény, a magának mindig és mindenhol utat törő élet jelképei.

Közel egy évet dolgoztunk együtt a Verbum szerkesztőségében, te hivatásos újságíróként érkeztél közénk. Miért is választottad ezt a szakmát magadnak? Mit tartottál akkor és mit tartasz most a legvonzóbbnak az újságírásban?

Azt hiszem mindenki, aki valamilyen formában a médiában akar dolgozni, hisz egy bizonyos értékrendben, ami a sajátja és amiről azt hiszi, hogy jó, hogy ezt át kell adnia, valamilyen formában közvetítenie kell. Többek közt ez vezérelt engem is, hogy majd minden hírrel, tudósítással, véleménycikkel valamit át tudok adni abból, amit én jónak hiszek. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy vajmi keveset tudok a világról és bár az információ-átadása, szűrése továbbra is feladat ebben a szakmában, legalább annyira felelős feladata egy újságírónak a befogadás és alázat, a folytonos mérlegelés. A szubjektivitás soha nem kerülhető ki, hiszen senki nem tudja kiiktatni teljesen a véleményét, önmagát egy-egy téma kapcsán, csak igyekeznünk kell  úgy tálalni valamit, hogy azzal valóban adjunk, segítsünk eligazodni. A legfontosabbnak mindig azt tartottam, hogy bármilyen elvrendszer, ideológiai hozzáállás ernyője alatt is teszi mindezt az újságíró, azt ne azért tegye, mert azért fizetik, hanem őszinte meggyőződésből.

A szakma iránti szeretetet, alázatot tanították nekem kiváló emberek a korábbi munkahelyemen, a Vasárnapnál és romkatnál viszont olyan új ajándékot kaptam a hivatáson belül, ami megmutatta, mi is az, amit valójában én szeretek csinálni. Itt a lapnál és a honlapnál először is megértettem az egyházi sajtó szükségességét, és mivel itt már elsősorban szerkesztői munkával foglalkoztam a szülési szabadság előtt, rájöttem, hogy katartikus örömet tud okozni nekem egy szépen helyretett mondat, egy hatásosan lerövidített, sokatmondó cím, a játék a nyelvi trükköktől kiapadhatatlan gyönyörű magyar nyelvvel – sok ismerősöm ettől készül ki és inkább rohanna reggeltől-estig interjúkat készíteni, aminek köszönhetően én óriási, irigylésre méltó bátorságot és energiát látok bennük. Engem viszont az nyugtat meg, ha hirtelen az anyanyelvem lesz a főszereplő a munkámban. Mindez ráadásul olyan szövegeken keresztül történik, ami az ember igazán emberi és isteni oldalát igyekszik mutatni az olvasóknak.

Mi volt a legszebb és a legnehezebb ebben az itt töltött egy évben?

A legnehezebb az egyházi sajtó sajátosságaiba való beleszokás volt, hiszen külön ez a rétegsajtó egyelőre nem szerepel az egyetemi tananyagban, így mindent élesben kellett kifürkészni, megtanulni, és azt hiszem még nincs is vége ennek a folyamatnak. Viszont reformátusként hatalmas lehetőségnek látom mind a napig ezt a munkát, mert így ismerhettem meg az Istenhez viszonyulásnak egy másik formáját, amiről addig keveset tudtam. Mindkét nézőpontot látva egyértelműen gazdagabb az ember. Azt látva pedig, hogy sokak tévhite ellenére igenis vannak, akik az egyházi életről, lelki kérdésekről szeretnek és akarnak olvasni, nagy lendülettel fogtam neki a Vasárnapban pszichológiai, életmódbeli kérdésekkel foglalkozni. Nem tudom, mennyi hasznosítható, kézzel fogható értéket sikerült átadnom ennyi idő alatt, azt csak az olvasók tudják, de ha az élet is úgy hozza, majd szeretném folytatni. Mert ez lehet igazán hivatás.

Tavaly ilyenkor még javában készültünk a pápalátogatásra, és te szerkesztetted a napi Tudta-e? Facebook-bejegyzéseket Ferenc pápáról. Kíváncsi vagyok, mi volt az, ami megmaradt benned – reformátusként – vele kapcsolatban? Melyik volt a kedvenc ilyen bejegyzésed?

Valahol mindegyik a kedvencem kicsit, hiszen igyekeztem, igyekeztünk a legmegkapóbb és legsokatmondóbb információmorzsákat elhinteni róla, de ha nagyon muszáj választani, akkor inkább azokat emelném ki, amelyek a pápai öltözet, életmód megváltoztatásáról szólnak: az egyszerű fekete félcipő, az ékszerek minimalizálása, a tömegközlekedés használata – mindezek erős jelzések Ferenc pápa részéről mindenki irányába, hogy valahol egyikünk sem elég hálás azért, amink van és meg kell tanulnunk megelégedni, értékelni, megállni egy adott szinten, hálásabbnak lenni. S bár vannak olyan, elsősorban politikai kérdések, amelyekkel kapcsolatosan nagyon megosztja álláspontjával a globális közvéleményt, de nyíltan mer állást foglalni korábban tabutémának számító kérdésekben, mint az egyházon belüli pedofília, nemi identitás kérdése. Reformátusként úgy látom, hogy egy kivételes ember, akinek érdemes odafigyelni a szavára.

Különleges hobbid van, a szombatjaid java részét töltötted, töltöd ezzel – az ASMR-re gondolok… Dióhéjban: miről is szól ez a történet, és hogy találtál rá?

Az ASMR az Autonomous Sensory Meridian Response angol kifejezés rövidítése, ami nagyjából önkéntelen idegi válaszreakciót jelent. Ez egy nagyon érdekes műfaj a legnagyobb videómegosztón, a YouTube-on. Bár a jelenség kutatási háttere még igen hiányos, Erdélyben például a magyar internetezők körében csak mostanság kezd ismertté válni: olyan videókról van szó, amelyek mélyen ellazult állapotba segítik a nézőt. Nem hipnózisra kell gondolni, csak emlékezzünk vissza, hogy fodrásznál vagy amikor a tanító néni lassan forgatta a füzetünket, úgy ellazultunk, hogy úgy éreztük, bizsereg az agyunk és kellemesen megborzongtunk. Ezek a videók szerepjátékok: van, aki parókát tesz a kamerájára, amit fésülgetve virtuális fodrászszalonban érezhetjük magunkat, ugyanígy orvosi vizsgálatra, arcmasszázsra, különböző intézményekben történő regisztrációs folyamatokra találhatunk példát, nagyon széles a skála. Van, akit a suttogó hang, van, akit a kedves törődés, az érintés imitálása lazít el. Nem csodagyógyszer ez, de sokaknak segít, hogy könnyebben, pihentetőbben aludjanak, megnyugodjanak egy-egy stresszes nap után. Miután nekem sokat segítettek ezek a videók szorongásoldásban, pihenésben, egy idő után úgy éreztem, hogy nekem is adnom kellene valamit mindezért, így kezdtem el a BeHappy ASMR csatornát működtetni, ami most értelemszerűen szünetel, de nem véglegesen, hiszen annyi pozitív visszajelzést kaptam, hogy még mindig feldolgozom őket, hogy valóban segíthetek egy picikét is egy-egy nehéz nap után.

Háromszékiként ( csak a szójáték kedvéért) mi lesz az az első három dolog (és itt nem az alap gyereknevelési lépésekre gondolok), amire mindenképp szeretnéd majd megtanítani a fiadat?

Alázatra a nagyvilág és önmaga felé, hogy először kérdésekkel és érdeklődéssel, empátiával forduljon a saját és mások világa felé, majd csak a tudakozódás után állítson fel magában egy képet arról, hogy milyen is valaki. A mentális egészségre való fokozott odafigyelés fontosságára, hogy minden erősebb, fontosabb érzést fel tudjon dolgozni, mert csak egészséges lelkű gyermekből válhat stabil felnőtt. És arra, hogy ő magyar. Erdélyben. Székelyföldön. Azaz biztos hallani fog tőlem a bibliai Máté-féle alázatról, a lelki béke elsődlegességéről és az István, a király rockopera csíksomlyói előadásáról.