7+1 kérdés: Gombos Csaba válaszol

0
1176

Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Gombos Csaba kántor Csíkcsicsóban, négygyerekes édesapa. Teológiát tanult, idegenvezetőként dolgozott, sokfelé megfordult, ma letelepedett és megállapodott, kántori szolgálatát hivatástudattal végzi, igyekszik tudását sok területen hasznossá tenni környezetében, láthattuk a hobbiként folytatott tevékenységét, (a sok vatikáni és egyházi, vallásos vonatkozású bélyegből álló) bélyeggyűjteményéből nyílt kiállítását, hallhattuk erről szóló, sokféle tudást összesítő magyarázatát. Most a vesztegzárban zajló életéről mesél Bodó Mártának.

1. Mi jót hozott az életedbe a vesztegzár?

Zajlik az életem, online szentmisék (amit eléggé kedvelek, olyan szempontból, hogy a plébános, a diakónus és jómagam kántorként egész jó kis triót alkotunk éneklés szempontjából… A hívek nem intonálnak alá, nem húzzák az éneket, meg hasonló, zeneileg vájt fülűeknek való megjegyzések ezek). Kerti munka van bőséggel, mindennapra tennivaló, és közben álmodozom, gondolkodom.

Lelassulást. Gyerekeink 6 kilométerre járnak iskolába, reggelenként autózás, délben hazaszállítás, közben a kisebbet óvodába vinni, aztán plébániai iroda-szolgálat, ez a napirend. Évek alatt kialakult ennek a nagyon pontos mindennapi ritmusa. Ez most NINCS. Négy gyerekünk itthon (időnként eléggé zajosak), délelőttönként tanulás, feladatok megoldása (ebben nincs túl sok szerepem), zenei téren próbálom élvezetesebbé tenni Márton negyedik osztályos fiam trombita-gyakorlásait, kísérem zongorával, nem csak a klasszikus műveket.

2. Mi volt az idei húsvét legkiemelkedőbb momentuma számodra?

Volt már jó néhány nagyhét az életemben. A legelső tudatos nagyhét megélésem a ferences szerzetesi noviciátusom alatt volt, Barsi Balázs atya vezetésével. Aztán kolostori évek meghatározó nagyhetei következtek. Amiután eljöttem a kolostorból, helyi plébániaközösségemben segítettem főleg éneklés szempontjából, különösen emlékszem egy nagyszombat esti Exultet éneklésemre. Kántorként főleg a zenei részre kell készülni kórussal, scholával. Aminek nagyon örvendek, hogy sikerült az általam megélt, tanult és tapasztalt nagyhét „elemeket” az erdélyi liturgiában is megvalósítani. Az idei év teljesen rendhagyó volt. Nincs kórus, nincs schola, nincsenek hívek, nincs hangos orgonaszó… de volt minden más. Nagycsütörtök este terített asztal volt az oltárunk, hat tányér, hat szelet kenyér, hat pohár bor (természetesen a legjobb minőségű, és az ünnephez méltó misebor), gyertyák, ünnepi asztal, hogy a hívek hasonló terítéssel, jelképesen jobban be tudjanak kapcsolódni nagycsütörtök eseményeibe. Aki ezt megnézte, nem értette, ezért volt félreértés, kaptunk rendesen hideget-meleget… Nagypénteken tele voltam fájdalommal, üldözött egyházként éreztem magam, bezárkózva (plébániai szobában szolgálunk, mert így tudunk technikailag megfelelő közvetítést megoldani), ahogy hárman végezzük a szolgálatunkat. Nagyszombat este az ünneplés már beköltözött a szívemben. Eldöntöttük, hogy meglepjük a híveket, és hitük, reményük megerősítésében közbenjárunk úgy, hogy az Oltáriszentséggel körbejárjuk a községet. A hívek égő gyertyákkal kiálltak a kapuba, többen letérdepeltek, könnyeztek… Bevallom, hogy az ötvenperces „körmenet” alatt nagyon-nagyon sokszor elcsuklott a hangom, de sikerült végigénekelni húsvéti énekeinket, zengett a falu minden utcája. Húsvétvasárnap reggel az eledelszentelés is így történt, csak ezúttal másfél órát mentünk, ezt is végigénekeltem. A jó Isten adta az éneklés tehetségét, ő adja a hangot, semmi rekedtség stb.  Befejező mondatként erre a kérdésre válaszul így fogalmaznék: nagyon-nagyon szép ünnep volt, de ne legyen több ilyen.

3. Mit sajnálsz, hogy nem tettél meg a járvány „kitörése” előtt?

Keresztény emberként, gondolkodóként próbálom élni a mindennapjaimat, nincsen semmi, amit sajnálnék, hogy lemaradtam volna valamiről, nincs jelentősége ennek a kérdésnek az én életemben.

4. Mi a legutóbbi hála-morzsád?

Életben vagyunk és egészségesek.

5. Mitől félsz, amikor félsz?

A félelem mindenkit megérint, engem is. A legnagyobb kísértésem a szeretteim elvesztése. Nem tudom, hogy fel lehet-e erre készülni vagy sem. Úgy gondolom, hogy a saját halálomtól nem félek, de ez csak valószínű nagyzolás, mert a legkisebb szenvedéstől is félek. Egy fogorvos így fogalmazott egyszer: kedves Csaba, a maga fájdalom-küszöbe nulla. Hát ez vagyok én, legkisebb nátha is ágyba küld. Ez a valóság.

6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában ért?

Egy szeretetteljes ölelés a feleségemtől, és viszont! Kellenek ezek a pillanatok. Gyerekeim (Márton, Julcsi, Dorottya, Máté) nagyon tudnak kedveskedni, főleg a lányok, csak odajönnek, megölelnek, és elmondják elméjük egyszerűségével, de szívük végtelen gazdagságával: szeretlek, apa.

7. Mit vársz, mit szeretnél a járvány megszűnése után magadtól, a környezetedtől, a világtól?

Utazni szeretnék nagyon sokat a családommal, kettesben a párommal, és évente egy zarándokút. A jó Istentől azért kérem a hosszú élet kegyelmét, hogy láthassam a teremtett világot. Sajnos a karantén lejártával nagyon sok ember még nagyobb félelemben fog élni, nem tudom, mikor lesz ismét „normális” életvitel. A Szentföldre készülve féltünk a háborús viszonyoktól, Európában zarándokolva féltünk a migránsoktól, most, aki utazni akar vagy csak egyszerűen elmenni egy bevásárlóközpontba, annak minden ember „vírus-gyanús” lesz. Komoly küzdelem vár mindenkire, főleg pszichikailag. Nagyon igaz lesz az a mondás, hogy agyban dől el minden.

+1. Mit kérdeznél most a Feltámadottól, ha megjelenne előtted?

Nem kérdeznék miérteket, az biztos! Inkább hálát adnék neki, hogy megajándékozott élettel. Hogy most miért élek Csíkcsicsóban, miért van családom és nem vagyok szerzetes-pap, csendes életre készültem, erre „kaptam” négy gyereket és egy feleséget, értelmiségiként kezdtem (egyetem, fordítói-nyelvtanári munka), most meg a jó falusi levegőn kertészkedek, ültetek, kapálok, fát vágok, és sorolhatnám… Van ebben azért egy kontraszt, amit próbálok érzékeltetni… ezekre nincsen válasz, majd odaát! Ez eléggé sarkított jellemzés, mert hetente azért egy könyvet „elfogyasztok”, tartok előadásokat (vallásos tematikájú bélyegkiállításomon), idegenvezetést európai zarándokutakon, és a magas szintű sportoláshoz értelem szükségeltetik. Megvan tehát az egyensúly a fizikai és az értelmi munka szintjén. Egy mondatban a válaszom: a Feltámadottal találkozva szavam a hálaadás lenne, és csak egyetlen kérés: adjon erős hitet életem utolsó pillanatáig!

MEGOSZTÁS