A hetvenkedő Marton József tanár úrnak

1
2931

Aki ismeri tudja, hogy a hetvenkedő jelző a legkevésbé sem illik rá, mától mégis hetvenkedni kezdett. Legyen e pár sor tisztelgés a ma hetvenedik életévét töltő dr. Marton József nyugalmazott professzor úr előtt.

Már gyerekkoromban felfigyeltem arra, hogy némely név önmagában patinás, nagy jelentéstartalommal bír, tiszteletet parancsol számomra. Gyakorta gondolkodtam azon, vajha az én nevem ilyen lesz-e valaha? Az már bizonyos, hogy sok időnek kell eltelnie és sok munkát kíván, hogy egy név ilyen jelentőségteljes tartalmat nyerjen.

A ma hetvenéves Marton József tanár úrról elmondható, hogy az életéből sok idő eltelt. A hét évtized rendkívül sok munkát rejt. Számszerűségében is imponáló életművéből hadd emeljünk ki csupán néhány fontosabb momentumot. Öt évi plébániai lelkipásztori munka után öt évig a kántoriskolások tanára, spirituálisa és osztályfőnöke. Az utóbbi harmincöt évben a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanára. Mindeközben az általa alapított Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Levelező Tagozatán tanult katekéták katekétája, az ugyancsak általa alapított kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében működő Teológia Kar diákjainak tanára és több mandátumon keresztül a Kar dékánja, doktorátusvezetőként több mint harminc teológiai doktor doktorpapája, a gyulafehérvári székeskáptalannak emberemlékezet óta nagyprépostja.

Hogy a Szent István Tudományos Akadémia tagja és Fraknói-díjas egyháztörténelem professzorként avatott ismerője a patrológia mellett az egyetemes egyháztörténelemnek, hogy míves értelmezője a Gyulafehérvári Főegyházmegye történetének, de különösen boldogemlékű Márton Áron püspök életművének, talán említeni sem kellene, olyannyira magától értetődően összefonódik nevével, hiszen számtalan könyvet és publikációt jelentetett meg.

Ez a szédületes életmű nyilván tiszteletet kelt. Nekem most mégis – amikor a hetven éves Tanár Úrra gondolok – nem ez, hanem egyszerűbb, hétköznapibb történetek jutnak eszembe. Egy harminchét év előtti egyszerű történet ötlik fel. A kántoriskola 1983. évi farsangi előadásán két édesanya is részt vett. A püspöki palota ódon folyosóján a Tanár Úrral összetalálkozva – ahogy ez lenni szokott – mindjárt fiaik viselt dolgai, tanulmányi előmenetele iránt érdeklődtek. A Tanár Úr néhány általánosságot mondott, majd térült-fordult és az egyik édesanyát félrevonva – hogy ne bántsa a másikat – külön dicsérte meg ennek fiát, mert tapintatosan tudta, hogy az eltérő értékeléssel fájdalmat okozna.

A másik egy hét év előtti egyszerű történet. Amikor az édesanyám temetésén többen nem tudtak vagy nem is mertek részt venni, kész volt vállalni a szertartás vezetését, mert tapintatosan tudta, hogy ahol nagy a szükség, ott kell a segítség.

Kedves Tanár Úr, hetvenedik születésnapod alkalmából – sok volt és jelenlegi tanítványodnak a jókívánságát is tolmácsolva – kívánok a jó Istentől erőt, egészséget, hogy továbbra is nagyszerű és egyszerű dolgokat egyaránt megvalósíthass. Ad multos annos!

Holló László

1 HOZZÁSZÓLÁS