7+1 kérdés: Gábor Csilla válaszol

0
1600
Székfoglaló beszéd • Fotó: MTA

Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Ma Gábor Csillát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, a kolozsvári Szociális Testvérek Társaságának tagját kérdezzük.

1. Mi jót hozott az életébe a vesztegzár?

Ott kezdem, hogy a kijárási korlátozás előtti nyüzsgőidőt, akarva-akaratlanul, az utolsó pillanatig kihasználtam: azon a keddi napon, amikor még a megszokott módon tehettük a dolgunkat, számomra az utolsó programpont délután 6-kor kezdődött, és valamikor 10 óra táján ért véget. A vesztegzár ezt a már-már önveszélyes pörgést állította le, és úgy szállhattam ki hirtelen a mókuskerékből, hogy nem esett bántódásom. Az itthonról végzett online oktatás keretet, rendszert ad a napjaimnak, és azt az elégtételt is, hogy nem maradnak el a napi tennivalók. És megadja valami új dolog, az internetes platformok használatának, funkcionálissá tételének örömét.

Mindezek mellett arra is jut időm, hogy lecsendesedjek, befele füleljek, ráérősebben készüljek a közelgő ünnepre, odafigyeljek korábban elhanyagolt kapcsolatokra. Tanulom a leegyszerűsödést, kiüresedést, megengedem magamnak, hogy fájjanak a helyzet adta komoly hiányok: eszményi lelkigyakorlatos létállapot. Megnéztem, sokadjára, A nagy csend című filmet, olyan volt (most is), mint egy tapintatosan vezetett imádság.

2. Mi egy mostani hétköznapja legkiemelkedőbb eseménye, pillanata?

Ünneppé teszi a hétköznapokat, hogy a sokat is szidott virtuális lehetőségeknek köszönhetően be tudok kapcsolódni a szentmise-közvetítésekbe. Érdekes, nem vágyom különleges helyszínekre: a jól ismert, otthonos alkalmakat keresem, ahol testvérekkel, ismerősökkel, barátokkal alkothatok közösséget az egyidejű jelenlétben. Ünnep, amikor édesanyámat meglátogatom – mindenki mással „kütyükapcsolatban” vagyok, jó tehát hozzá menvén valódi emberarcot látnom. Nem esemény, nem pillanat, inkább állapot: jobban figyelek annak részleteire, ami történik és arra, ahogyan érintenek a történések (ahhoz képest, hogy korábban gyakran úgy éreztem, csak keresztülloholok az életemen). És sajátságos örömforrás, amikor a virtuális téren is átjön egy-egy közös felismerés, mosoly, lényeges gondolat.

3. Mit sajnál, hogy nem tett meg a járvány „kitörése” előtt?

Nem is tudom, mit említsek, jópár sajnálnivalóm van… Mégis azt hiszem-remélem, semmit nem mulasztottam/veszítettem el visszahozhatatlanul. Kár, hogy nem néztem meg a Hegedűs a háztetőn-t, remélem, valamelyik májusi előadást már megtarthatják, és én is eljutok rá. De talán ennél is fontosabb most, hogy lezajlottak velem és körülöttem lényeges dolgok még a járvány előtt – hogy ezeket nem kellett lemondani vagy újratervezni, azért igencsak hálás vagyok.

4. Mi a legutóbbi hála-morzsája?

Hálás vagyok a magam és környezetem egészségéért, a sok napsütésért (szemmel látható: a tavasz, akárcsak a húsvét, a vírusmizériában sem marad el), hálás vagyok a meghitt, csendes pillanatokért… A jó légkörű tanórákért, bennük a színvonalas beszélgetésekért, a diákok érett hozzáállásáért a helyzethez… Az alternatív kegyelmi lehetőségekért… Az ismételt tapasztalatért, hogy nincs olyan kár, amiben valami haszon ne lenne.

5. Mitől fél, amikor fél?

Az elmúlt hetekben, azt hiszem, mindannyiunkkal keményen szembejött a törékenységünk, végességünk, az a tapasztalat, hogy bizony nem vagyunk szuverén urai a történéseknek. Az eszemmel ezt eddig is tudtam és elfogadtam, de ilyen hirtelen és élesben szembesülni vele: hát ez félelmetes volt. A bizonytalanság szokott eltölteni valamiféle titokzatos borzongással: mi lesz ennek az egésznek a vége, mi az, amit nem tudunk, vagy amit tudhatnánk, de nem kötik az orrunkra? Attól is félek olykor, hogy nem tanulunk ebből a leckéből. Tartok a mostani helyzet következményeitől, féltem azokat, akikre leginkább lesújt, akiket hosszú távon létbizonytalanságba sodor a válság.

Amúgy helyzeti kegyelemnek tartom – tehát ebben semmi személyes érdemem nincsen –, hogy az első ijedelem, mondhatnám, pánik után a kétség és a bizalom egymást váltogatja, s így ki is egyensúlyozza bennem.

6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában érte?

Egy szemináriumi beszélgetés: a szöveggel való bíbelődés a mostani helyzetről való reflexióhoz vezetett („milyen aktuális, akár ma is íródhatott volna”), és ez a reflexió egy igen árnyalt, mély, érzékeny közös szövegértést, emberi szinten pedig egymást-értést alakított ki. Utána felszabadultan, békésen sétáltam el többször is az áprilisi ragyogásban az utcasarokig és vissza.

7. Mit vár, mit szeretne a járvány megszűnése után magától, a környezetétől, a világtól?

Közhely, de ugyanazt, amit már annyian megfogalmaztak: hogy bár ne pont onnan akarnók folytatni, ahol néhány hete kényszerűen abbahagytuk. Más szavakkal: egy emberléptékűbb, értékekre fogékonyabb, együttérzőbb és természetszeretőbb világot, de legalább környezetet álmodom.

+1. Mit kérdezne most a jó Istentől, ha összefutnának – mondjuk lefelé menet – a lépcsőházban?

Ha összefutnánk?…  A nyakába borulnék, és azt mondanám: de jó, hogy itt vagy! Majd kisvártatva megkérdezném, de az is lehet, hogy örömömben elfelejteném megkérdezni: ugye, Uram, megmutatod mindennek az értelmét?

MEGOSZTÁS