Konfliktus a párkapcsolatban: mit nyerhetünk és mit veszíthetünk?

0
350
Konfliktusok alkalmával olykor előjön belőlünk az "állat"...

Sokan ismerik a viccet, amelyben malacka egy szép szombati napon elindul a medvéhez, hogy kölcsönkérje annak porszívóját. Malacka a hosszú út alatt gondolkodik és magában dünnyög: „Nagyon kellene a porszívó, de vajon kölcsönadja a medve? Valószínűleg ő is ma akar porszívózni. De ha nem is akar porszívózni, lehet, mégsem adja kölcsön. Miért is adná kölcsön? Olyan fura néha ez a medve, biztosan nem fogja ideadni nekem.” Ezeket a gondolatokat addig forgatja magában, hogy a medvéhez való becsöngetés és ajtónyílás után csak annyit mond: „Szervusz, medve, és fújd fel a porszívódat!”

A konfliktus egy feszültséghelyzet, amelyben a felek úgy gondolják, hogy valamilyen érdek- vagy értékellentétben állnak. A fenti példából láthatjuk, hogy nem is szükséges pontosan ismernem a másik fél álláspontját, a fejemben már generálhatok ellenségességérzést. Egy házastársi példára lefordítva: A feleség nagyon szeretné, ha a férje főzné meg a vacsorát vagy a vasárnapi ebédet. Számos elméletet gyárthat a fejében, hogy a férj ezt miért nem csinálná meg: „Biztosan inkább a tévét nézné, nem is tartja férfias dolognak a főzést, inkább az internetet bújja”. És soha nem mondja ki, hogy mit szeretne, csak magában duzzog és kelletlenül főz. Eközben a férj a televízió vagy a számítógép előtt – amit pótcselekvésként végez – szintén gondolkodik: „Olyan jó recepteket nézegettem, amit elkészíthetnék a lassúfőző-edényben. De a feleségem imád főzni. Miért is bízná rám? Olyan jó hagyományos ételeket rak elém, én kipróbálnám a modern konyhát, de nem akarom megsérteni.” És mindenki hallgat. Ez egy látszólagos konfliktus, ami megoldható lenne egy őszinte beszélgetéssel.

Vannak tényleges konfliktusok is, amikor a felek céljai ténylegesen összeegyeztethetetlenek. Az egyik fél a barátaival szeretne szórakozni esténként, a másik fél inkább színházba menne vagy olvasna vagy a házat csinosítaná. Ha jól kommunikálnak egymással, mindkét fél kimondja, hogy mire vágyik, de ezzel a probléma még nem oldódik meg. Hacsak nem találnak olyan megoldást, ami mindkettőjük számára megfelelő, gyakran előkerül a személyeskedés, amikor már nem a problémáról beszélnek, hanem a másik személyiségét, belső tulajdonságait becsmérlik: „te egy léha alak vagy (mert csak a barátok számítanak)”, „te egy unalmas könyvmoly és tisztaságmániás vagy (mert állandóan olvasol és rendezgetsz)”. Ha egymás személyiségét szidjuk, akkor ez a másikban fájdalmat okozhat, önértékelése csökkenhet. Konfliktushelyzetben a problémáról kell beszélni. Mi itt a probléma? A szabadidő eltöltése. És beszélni kell róla: „Szeretnéd, hogy én is ott legyek, amikor a barátaiddal találkozol?” Ha a válasz az, hogy „nem”, akkor máris közelebb jutottunk a megoldáshoz. Ha fordítva is ez a válasz, akkor nincs is probléma. Ha azonban mindketten ragaszkodnak a partnerükhöz a szabadidő eltöltésekor, akkor törekedni kell arra, hogy mindkét fél érdeke teljesüljön. Lehet együtt is csinosítgatni a lakást, a barátokat meghívni, ahol az olvasáskedvelők megvitathatják a könyveket, a többiek meg azt csinálnak, amihez kedvük van.

A konkrét problémáról való beszélgetés során a másik felet nem sértjük meg, nem alázzuk meg, kizárólag annyi történik, hogy saját álláspontunkat képviselve megpróbáljuk megérteni az ő álláspontját is. Amíg beszél, nem azt fogalmazgatjuk, hogy mi mit fogunk majd mondani és alig várjuk, hogy szóhoz jussunk, hanem próbáljuk megérteni, hogy neki miért lenne úgy jó: így talán esélyünk van egy másik szempont felfedezésére és akár elfogadására is. Ha személyeskedünk és nem a problémáról, hanem a személyről beszélünk, netalán többéves „bűnöket” is felemlegetünk, akkor a partnerünket védekezésre, részéről jövő személyes támadásra késztethetjük, de önértékelési problémákat is okozhatunk, ami senkinek nem lesz gyümölcsöző. Egy-két ütközetet megnyerhetünk, de a csata végső kimenetele valószínűleg nem lesz győzelem.

Vannak persze lényegesebb, mélyebb helyzetek is: például a gyermekvállalás kérdése. Ilyen esetekben jobb, ha a házasság előtt tisztázzuk a kérdést. Sokszor reménykedünk abban, hogy megváltoztatjuk a másik személy gondolkodását, esetleg értékeit. Ez egy kulcsjelentőségű dolog. Szociálpszichológiai jelenség, hogy első találkozáskor, de randi esetén a későbbiekben is hajlamosabbak vagyunk magunkat pozitívabb színben feltüntetni. A külsőség tekintetében például hasleszorító harisnyát veszünk fel, több alapozót rakunk fel, magasabb talpú cipőt húzunk. De a belsőnkről is hazudunk, nem tudatosan: olyankor tényleg azt hisszük, olyanok vagyunk. Első találkozáskor gyakran nem azt mutatjuk be, amilyenek vagyunk, hanem azt, amilyenek lenni szeretnénk. Elhisszük azt, hogy nem zavar, ha a másik személy legurít egy-két pohárral, ha túl sokat beszél, ha nagyon laza, ha gyorsan vagy éppen lassan vezet (majd mellettem megváltozik, gondoljuk). De gondoljunk arra, hogy ő is ugyanezt gondolja rólunk. Próbáljunk meg a személyébe beleszeretni és ne abba a képbe, amilyenné változtatni szeretnénk őt.

Konfliktus volt, van és lesz – ezt el kell fogadni, az emberi együttélés természetes következménye. Ezen tehát nem lehet változtatni, a hozzáálláson azonban igen. Ha nem romboló, hanem építő jellegűnek tekintjük, ahol mindenki kimondathatja, hogy mit szeretne, akkor a kapcsolatfejlesztés módja lehet. Ha nagyon elmérgesedik egy helyzet, akkor lehet külső segítséghez is folyamodni. Ez lehet egy moderáló személy, aki a vita folyamatát segíti, de mediátorhoz is fordulhatunk. A mediátor külön-külön találkozik a felekkel és közvetíti a szándékokat, célokat. A családterápiának is hasonló hatása van, értékelésmentesen segíti a feleket a problémáik megbeszélésében.

János Réka, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar tanára