Ferenc pápa a szerzeteseknek: Lássátok a kegyelmet, keressétek a felebarátot és reméljetek!

0
541
Fotók: Vatican News

Urunk bemutatása ünnepének előestéjén, február 1-jén Ferenc pápa a megszentelt életet élőkkel együtt mutatott be gyertyaszenteléssel egybekötött szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Beszédében a látásnak, a felebarát felkeresésének és a reménynek a fogalmait körüljárva világított rá a megszentelt személyek nélkülözhetetlen szerepére az egyházban.

Ferenc pápa homíliáját a Magyar Kurír fordításában közöljük.

„Szemem meglátta üdvösséged” (Lk 2,30). Ezek Simeon szavai, akit az evangélium egyszerű emberként mutat be: „igaz és istenfélő ember” – mondja a szöveg (Lk 2,25). De az emberek közül, akik azon a napon a templomban voltak, csak ő látta meg Jézusban az Üdvözítőt. Mit látott? Egy gyermeket: egy kicsiny, törékeny és egyszerű gyermeket. De ott meglátta az üdvösséget, mert a Szentlélek felismerteti vele abban a csöppnyi csecsemőben „az Úr Felkentjét” (Lk 2,26). Karjába véve megérezte hitében, hogy benne Isten beteljesítette ígéreteit. És akkor ő, Simeon, elmehetett békében: látta a kegyelmet, amely többet ér, mint az élet (vö. Zsolt 63,4), semmi mást nem várt.

Kedves megszentelt testvérek és nővérek, ti is egyszerű férfiak és nők vagytok, akik megláttátok a kincset, amely többet ér, mint a világ összes vagyona. Érte olyan értékes dolgokat hagytatok el, mint az anyagi javak, a saját család alapítása. Miért tettétek? Mert beleszerettetek Jézusba, benne láttatok meg mindent, és mivel pillantása elrabolt benneteket, elhagytatok minden mást. A megszentelt élet ez a látás. Annak látása, ami számít az életben. Az Úr ajándékának tárt karokkal fogadása, ahogyan Simeon tette. Ez az, amit a megszentelt személyek szemei látnak: Istennek a kezükbe adott kegyelme. A megszentelt személy az, aki minden nap magára néz, és azt mondja: „Minden ajándék, minden kegyelem.” Kedves testvérek és nővérek, nem mi érdemeltük ki a szerzetesi életet, az a szeretet ajándéka, amelyet kaptunk.

Szemem meglátta üdvösséged. Ezeket a szavakat minden este elismételjük a befejező imaórában. Velük fejezzük be a napot, lényegében azt mondjuk: „Uram, üdvösségem tőled jön, a kezem nem üres, hanem tele van kegyelmeddel.” Képesek vagyunk meglátni a kegyelmet – ez a kiindulópont. Visszanézni, értelmezni saját élettörténetünket és meglátni benne Isten hűséges ajándékát: nemcsak az élet fontos pillanataiban, hanem törékenység, a gyengeség, a nyomorúság időszakaiban is. A kísértő, az ördög épp nyomorúságainkra, üres kezünkre utal állandóan: „Sok év eltelt, és nem lettél jobb, nem valósítottad meg, amire képes lettél volna, nem engedték, hogy azt tedd, amit szerettél volna, nem mindig voltál hű, nem vagy képes…”, és így tovább. Mindannyian jól ismerjük ezt a történést, ezeket a szavakat. Látjuk, hogy ebben részben van igazság, és olyan gondolatok és érzések után megyünk, amelyek összezavarnak bennünket. Ezzel pedig azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük az iránytűt: Isten ingyenességét. Mert Isten mindig szeret bennünket és állandóan adja magát nekünk, nyomorúságainkban is. Szent Jeromos sok mindent adott az Úrnak, de az Úr többet kért. Ő viszont megkérdezte: „De, Uram, mindent odaadtam neked, mindent, mi hiányzik még?” – „A bűneid, a nyomorúságaid. Add nekem nyomorúságaidat!” Amikor az Úron tartjuk tekintetünket, akkor megnyílunk a megbocsátás előtt, amely megújít bennünket, és az ő hűsége megerősít bennünket. Ma feltehetjük magunknak a kérdést: „Én kire irányítom a tekintetem: az Úrra vagy magamra?” Aki képes előbb meglátni Isten kegyelmét, az felfedezi a lehangoltság és a világias tekintet ellenszerét.

Mert ez a kísértés fenyegeti a szerzetes életet: a világias tekintet. Az a tekintet, amely már nem látja Isten kegyelmét mint az élet főszereplőjét, és valami pótlékot keres: egy kis sikert, érzelmi vigaszt, azt csinálni végre, amit akarok. Csakhogy a megszentelt élet, amikor már nem Isten kegyelme körül forog, akkor önmaga felé fordul és önmagába zárkózik. Elveszíti lendületét, leereszt, stagnál. És tudjuk, mi történik: követeljük saját tereinket és saját jogainkat, megengedjük magunknak a pletykálást és a gonoszkodást, dühöngünk minden nem működő apróság miatt, és panaszlitániákat ismételgetünk – a panaszok, „panaszatya”, „panasznővér” – a testvérekről, a nővérekről, a közösségről, az egyházról, a társadalomról. Már nem látjuk az Urat minden dologban, hanem csak a világot, a maga működésmódjaival, és a szívünk összezsugorodik. Így a megszokás és gyakorlatközpontúság rabjaivá válunk, közben pedig növekszik bennünk a szomorúság és a lehangoltság, amelyek teljesen lemondóvá tesznek bennünket. Ide vezet a világias látásmód. Nagy Szent Teréz mondta nővéreinek: „Jaj a nővérnek, aki azt ismételgeti, hogy »jogtalanságot követtek el velem szemben«, jaj neki!”

Hogy helyesen tekintsünk az életre, kérjük, hogy meg tudjuk látni Isten irántunk tanúsított kegyelmét, mint Simeon. Az evangélium háromszor is megismétli, hogy Simeon szoros kapcsolatban volt a Szentlélekkel, aki betöltötte, inspirálta, indította őt (vö. Lk 2,25–27). Meghitt, szoros kapcsolatban állt a Szentlélekkel, vagyis Isten szeretetével. A megszentelt élet, ha szilárd marad az Úr szeretetében, akkor látja a szépséget. Látja, hogy a szegénység nem gigászi erőfeszítés, hanem egy felsőbbrendű szabadság, amelyet valódi gazdagságként Isten ad nekünk és másoknak. Látja, hogy a tisztaság nem szigorú meddőség, hanem a birtoklás nélküli szeretet útja. Látja, hogy az engedelmesség nem fegyelem, hanem az anarchia feletti győzelem Jézus stílusában. Az egyik földrengés sújtotta területen, Olaszországban – ha már szegénységről és közösségi életről beszélünk – volt egy romba dőlt bencés monostor, egy másik monostor viszont felajánlotta a nővéreknek, hogy költözzenek át hozzájuk. De ők csak rövid ideig maradtak náluk: nem voltak boldogok, az otthagyott helyre, az elhagyott emberekre gondoltak. Végül úgy döntöttek, hogy visszatérnek, és két lakókocsiból áll majd a monostoruk. Ahelyett, hogy egy nagy, kényelmes monostorban éltek volna kényelmesen, ott bolhákként zsúfolódtak össze, de boldogok voltak a szegénységben. Ez az elmúlt évben történt. Gyönyörű dolog!

Szemem meglátta üdvösséged. Simeon látja a kicsi, alázatos, szolgálni jövő és nem szolgálatot váró Jézust, és önmagát szolgaként határozza meg. Azt mondja ugyanis: „Most elbocsátod, Uram, szolgádat szavad szerint békességben” (Lk 2,29). Aki Jézusra figyel, az megtanul szolgáló életet élni. Nem várja, hogy a többiek induljanak el, hanem elkezdi keresni felebarátját, ahogy Simeon kereste Jézust a templomban. A megszentelt életben hol van a felebarát? Ez a kérdés: hol van a felebarát? Mindenekelőtt a saját közösségünkben. Kérnünk kell annak kegyelemét, hogy tudjuk keresni Jézust testvéreinkben és nővéreinkben, akiket kaptunk! Ott kezdődik el a szeretet gyakorlása: azon a helyen, ahol élsz, testvéreid és nővéreid befogadásával, szegénységeikkel együtt, ahogyan Simeon fogadta az egyszerű és szegény Jézust. Manapság sokan csak akadályt és bajt látnak másokban. Szükség van olyan tekintetekre, amelyek keresik a felebarátot, odalépnek a távoliakhoz. A szerzetes férfiaknak és nőknek, akik utánozni akarják Jézust, az a feladatuk, hogy bevigyék a világba magának Jézusnak a tekintetét, az együttérzés pillantását, a távoliakat fürkésző nézést, amely nem elítél, hanem bátorít, felszabadít, vigasztal: az együttérzés pillantását. Az evangélium szövege refrénként, sokszor mondja Jézusról: „megesett rajta a szíve”. Jézus mindannyiunk felé leereszkedik!

Szemem meglátta üdvösséged. Simeon szeme azért látta meg az üdvösséget, mert várta (vö. Lk 2,25). Olyan szeme volt, amely várt, remélt. A világosságot kereste, és meglátta a nemzetek világosságát (vö. Lk 2,32). Öreg volt, de reménytől csillogott a szeme. A megszentelt személyek nézése csak reménytől csillogó pillantás lehet. Tudni kell remélni! Ha szétnézünk magunk körül, könnyen elveszíthetjük a reményt: a nem működő dolgok, a hivatások számának visszaesése… Továbbra is fenyeget a világias pillantás kísértése, amely megsemmisíti a reményt. De nézzük csak az evangéliumot, és figyeljük meg Simeont és Annát: idősek voltak, egyedül éltek, mégsem veszítették el a reményt, mert kapcsolatban álltak az Úrral. Anna „nem távozott el a templomból, böjttel és imával teljesített szolgálatot éjjel-nappal (Lk 2,37). Itt rejlik a titok: nem szabad eltávozni az Úrtól, a remény forrásától. Megvakulunk, ha nem nézünk mindennap az Úrra, ha nem imádjuk őt. Imádnunk kell az Urat!

Kedves testvérek és nővérek, köszönjük meg Istennek a megszentelt élet ajándékát, és kérjünk tőle új tekintetet, amely képes látni a kegyelmet, tudja keresni a felebarátot, és tud remélni! Akkor a mi szemünk is meglátja majd az üdvösséget!

Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)