Elsősorban embernek lenni

0
1967
Nóda Mózes a számára készített könyv kolozsvári bemutatóján. Fotó: Fábián Róbert.

Nóda Mózes volt az utolsó kolozsmonostori segédlelkész és a legelső egyetemi lelkész. Papként mindig plébánosnak készült, de igazából sose volt az. Volt ellenben minden olyasmi, amire sosem vágyott, és amire sosem gondolt. 2019. november 26-án lett hatvanéves. Tisztelői és barátai szövetkeztek egykori tanítványaival, akik most Pécsett tanítanak, és meglepetésként konferenciát szerveztek, valamint kötetet adtak ki a tiszteletére. Eddigi életútjára, elképzeléseire, illúzióira és a valósággal való szembesüléseire tekintettünk vissza egy, a rá jellemző kedélyességgel, vidámsággal, olykor csípős megfogalmazásokkal és sok bölcsességgel teli beszélgetés keretében.

Hatvanéves lettél… Hogyan tekintettél a hatvanévesekre korábban?

Az első főnökeim körülbelül ez a korosztály voltak… Idős embereknek tűntek. Bennem nagy tisztelet volt irántuk, ami kijár egy idős embernek. Mind olyan emberek voltak, akiket lehetett, volt miért tisztelni. Sorolom a neveket: Csíkszeredában Borbély Gábor volt az első principálisom, majd Gyergyócsomafalván Bakos Sándor, Marosvásárhelyen Léstyán Ferenc – mind olyanok, akiknek volt valami komoly a háta mögött, volt tekintélyük. Léstyán úr – mert őt így emlegették Vásárhelyen – idősebb volt, a kora azt jelentette, hogy ha nem is értettünk sokszor egyet, elfogadtuk, olyan tekintélyt képviselt és olyan tudást, tapasztalatot.

Emellett pedig mind elsősorban emberek voltak. Ilyen egyszerű ez, legalábbis én mindig így néztem a világot. Például Borbély Gábor minden kedden hazament az édesanyjához Nagygalambfalvára – én akkor diakónus voltam –, és amikor indult, szólt: „Mózes, régen volt otthon”. Autóval elvitt Szentegyházáig, onnan én autóbusszal hazamentem. Csomafalván nagyon sok hittanórát tartottam, és amikor hazamentem este, a szobámba a principálisom saját kezűleg begyújtott, bevitte a fát, tüzet tett, ezt mondta: „gyermek, jössz haza, ne fázzál meg!” Léstyán úrnál szerettem azt a józan rendet, amit ő tartott: mindig tudtuk, kinek mi a dolga, feladata. Nagyon tiszteltem benne, hogy attól, hogy ő volt a főesperes, ő volt a „Léstyán úr”, ennek a rendnek ő is teljesen alávetette magát! Amikor a rangidős káplán, Bálint Lacika szombat este vette a füzetet, és beosztotta a miséket, kérdezte: „na, főkáplán, én holnap mikor misézek?” Lacika válaszolta: „múlt vasárnap reggel hétkor misézett, most kilenckor fog”… Ez a fajta emberség nekem mindig sokat számított! Szerencsém is volt, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sorsom, most is szeretettel gondolok rájuk.

Ha végigtekintesz az eddigi utadon, hogyan értékeled?

Kilenc évet voltam plébánián, azóta mindig diákok között. Olyan környezetben éltem s élek, ahol mindig fiatalok közt vagyok. Ez kihívás, hogy értsem őket, tartsam a lépést, bár nem akarom utolérni őket, nem tudok, nem is akarok sok mindent úgy gondolni, mint ők… Jó értelemben vett provokáció: nem lehet leállni, jön egy új csapat, azokkal a szót meg kell találni… Számomra érdekes az elsőévesekhez először órára bemenni, mindig kíváncsi vagyok, mi az az új bennük, ami esetleg öt-hat évvel azelőtt nem volt jellemző, mindig hoznak valami új színt… Ez eredményezi azt, hogy sosem mondtam, nem is mondhatom, hogy most már beállt az életem, megszoktam, ezt így szoktuk csinálni, és amíg engem kiszolgálnak, nem kell változtatni. Nem! Mindig kell változni és változtatni. Nagy áldás és nagy lehetőség, nagy ajándék, hogy ilyen környezetben élek.

A hatvan évednek több mint a fele papként telt el: 1985-től, immár 35 éve vagy pap.

Úgy mentem Fehérvárra, hogy érettségizni akartam a kántoriskolában. Igazából a plébánosom biztatott, ő már akkor látta bennem a papot, amikor én még nem. Nagyon jó tanáraim voltak, közülük kettő nagyon megmaradt: Pálfi Géza és Simon István. Pálfi volt a spirituális, jó nevelő, határozott, bátor ember. Simon István a magyar–latin tanárunk volt. Mindketten próbálták az olvasáséhségemet segíteni és egyben kordában is tartani. Diákként hol Pálfihoz jártam könyvet kölcsönözni, hol Simon Istvánhoz, de nem mondtam nekik, hogy innen is, onnan is viszek könyvet, szépirodalmat.  Pálfi nagysága az én szememben akkor derült ki, amikor vakációról visszamentem, tizedikes lehettem, mondtam, hogy otthon nekifogtam az Anna Kareninát olvasni, a nagyapámnak megvolt, s ideadta – nem volt éppen mindennapi Karácsonyfalván ez, a nagyapám szeretett olvasni, voltak könyvei –, elolvastam két kötetet, kértem a harmadikat, akkor Pálfi azt mondta: neked még korán van, de aztán ideadta a folytatást. Simon Pista bácsi módszeresen olvastatott, ha ezt elolvastad, akkor most ez következik, sorba vette a magyar írókat, utána a világirodalmat. Kántoriskola végére már én magam akartam pap lenni. Akkor még nem volt felvételi, kellett írni egy kérést a püspöknek, és katonaság után lehetett kezdeni a teológiát.

Minden évben volt a kántoriskolában lelkigyakorlat, s az egész nevelés vitt a papság felé. Plébánosaim már gyerekként úgy kezeltek, hogy közéjük tartozónak éreztem magam, a plébánosom mindig elvitt búcsúra, bemutatott. Karácsonyfalva nem a világ közepe, gyerekként imponált, hogy én már ide tartozom…

Gyulafehérváron nagyon jó hangulat és nagyon jó társaság volt. Egy magyar közegből érkezve jó volt látni, hogy az osztálytársaim között volt sváb, horvát, szlovák, szatmáriak, váradiak, a Székelyföldnek minden sarkából… Ott össze voltunk zárva, tíz éven át például a padtársam Maskara, egy szlovák fiú volt. Egy világ nyílt meg számomra, láttam, mennyiféle ember, mennyiféleképpen gondolkodnak. Mindenkitől tanultam, nagyon jó iskola volt ez.

Papi szolgálati helyeidre hogy emlékszel?

Az első Csíkszereda volt, még diakónusként, akkoriban februárban, a vizsgák után május 15-ig egy plébánián voltunk, volt munka bőven: prédikálás, keresztelés, temetés, házasságkötés. Hittanórám nem volt, oda csak bejártam tanulgatni, akkor Csíkszeredában még csak az úgynevezett deszkatemplom volt. Mi jártunk ki Zsögödre, a Hargitára. Négy segédlelkész volt, igazi, pezsgő élet, nekem a misézésen, gyóntatáson kívül mindent kellett és lehetett csinálni, és ebben a főesperes, Borbély, nagyon támogatott és ösztönzött. Szentelés után még egy hónapra visszahelyeztek Csíkszeredába, akkor ért a meglepetés, én lettem a kórházlelkész, érdekes élmény volt, semmi felkészítést nem kaptam, el kellett igazodni. Az első tapasztalatok érdekesek voltak, úgy éreztem, olyat csinálok, amit szeretek. Vannak határaim, az új helyzetekben előbb el kell igazodnom, nem szeretek, nem tudok beugrani azonnal a mélyvízbe – ami az alkalmazkodásban az elején a nehézségeken mindig átsegített, az az volt, hogy a pasztoráció két „sarkán”, a gyerekekkel és az öregekkel mindig jól ki tudtam jönni, így volt, lett sikerélményem, ami mindenkinek kell.

Csomafalván Bakos Sándor főesperes úr mellett is szép volt: akkor műtötték a szemét, két évig, míg ott voltam, ő nem prédikált. Amikor diakónusként odahelyezték Jenei Jánost, ő mondta: Csomafalván mindig búcsús mise van, mert egyik misézik, a másik prédikál. Így volt, két évig búcsús miséket végeztünk. Volt 26 hittanórám is, rengeteg gyerek volt, és közösség. Nem kívánom vissza a kommunista rendszert, de nagyon érdekes volt ebben a nagy gyergyói faluban, hogy még a néptanács titkárának a fia és a lánya is járt hittanórára, a rendőr fia is… Hokimeccsekre jártunk, számháborúztunk, mindenben részt vettünk – rengeteg volt a munka, és én mindig szívesen csináltam.

Következett Vásárhely, az túl rövid idő volt… Ott én jártam vasárnap a filiákat, egyik vasárnap Bánd, másik vasárnap Sámsond, gyakorlatilag falusi pap voltam, vasárnap Vásárhelyen nem miséztem, csak hétköznaponként…

Amikor Kolozsvárra megérkeztem, Kádár István felvitt a monostori temető mellett a Hajnal negyedbe, s mint az Úr Mózesnek megmutatta Izraelt, a tejjel mézzel folyó országot, ott fenn Kádár István körbemutatott: „ez a miénk”. Néztem, hogy tömbház, tömbház, tömbház… Az első élményem elsőpénteken az volt, hogy jártam a Monostort, és délre megtaláltam két beteget! Aztán megismertem a Monostort, hat évig voltam ott, jártam a negyedet, házszentelések, most is kívülről tudom az utcákat nagyrészt. Teljesen új világ volt abban az értelemben, hogy nagyon nehezen szoktam meg. Az igazság az, hogy nem is akartam szokni. Aztán megszerettem Kolozsvárt. Igazán a lelkészségen törődtem bele, hogy úgy tűnik, még maradok Kolozsváron.

Sokáig hangoztattad, hogy te plébános szeretnél lenni egy kis faluban, egy nagy diófa alatt… Elmúlt?

Nem elmúlt, hanem rájöttem, hogy a plébánosság nekem ezekkel a képekkel volt összekapcsolva, de ez csak a körítés. Nekem a lelkészségen is, a fakultáson is mindig elölről kellett kezdenem gyakorlatilag az egész életemet. Nem volt kit kérdezni, nem volt elődöm – utódaim már vannak, de nekem nem volt kitől megkérdezni, mit hogyan kellene csinálni…

Nekem is rengeteget kellett változni – és ezt most se bánom! Magamban kellett elintéznem, hogy ez is egyfajta pasztoráció, amit végzek. Rádöbbentem, hogy itt a jövő nevelődik. És ezek nem nagy szavak… Együtt élni a diákokkal, látni az életüket, a lelkesedésüket, hogy ők valamit akarnak, és ők a jövő – ez pasztorációs szempontból nagyon fontos. Erre jöttem rá időközben, és akkor már nem volt nehéz elfogadnom, hogy a helyemen vagyok.

A hatvan évednek több mint a fele papként telt el, állapítottuk meg, de ez a papi szolgálat nem a szokásos formában történt a te életedben…

A segédlelkészi évek után újra kellett kezdeni mindent az egyetemi lelkészségen, majd amikor az egyetemre kerültem, egy teljesen idegen terepen – még nyelvi értelemben is – ismét újrakezdtem. Az a tény, hogy elfogadtak, eleinte nem is tudták, hogy pap vagyok – ez nagyon jól esett. Sokat segítettek. Aztán kiderült, hogy pap vagyok, és ez román közegben kiemeltebben jelentett, illetve jelenthetett volna egyfajta előnyt –, és az tetszett nagyon, amikor doktorálni kellett, az első vizsgára bementem, megvolt a tisztelet, a tanárokkal a jó viszony, de a vizsgáztatásukat ez nem befolyásolta, ott objektív kritériumok érvényesültek. El is mondták: ez most vizsga, hogy megy a kutatás, milyen módszerekkel kellene dolgoznom, amit ugye nem volt honnan tudnom, mert nem történelem szakot végeztem, egyszóval nagyon egyenesen, nagyon úri módon, de nagyon korrektül elmondták, mi a hiba, min kell javítani, és hozzátették: reméljük, a következő vizsga jobb lesz. Hát nem esett egészen jól…

Mert a teológián jó tanuló voltál, igaz?

Az voltam. De ott akkor nem voltak szemináriumi dolgozatok, nem kellett dolgozatokat írni, az elején nem ismertem ezt a rendszert, és nehéz volt. Csucsuja István tanár úr segített történelem szakosként, azóta is hálás vagyok neki, de az nagyon megmaradt, amit az egyetemen tapasztaltam, s ez egy jó recept számomra is: az a hozzáállás, hogy amikor barátkozunk, akkor barátkozunk, és amikor vizsga van, akkor vizsga van. Ez a fajta a különbségtétel nem azt jelenti, hogy nem támogatnának, de amikor vizsgán az asztalt körbeültük, rajtam kívül másik négy doktorandusz, akkor elmondták mindenkinek, miben kell javítania. Akkoriban még a román nyelv ilyen szintű gyakorlása nehézséget jelentett, románul utcai, hétköznapi, nem tudományos szinten beszéltem, s bizony éreztem, hogy nem tudom azt és úgy elmondani, ahogy szeretném, akkor ez hátrányt jelentett. Egy új világ volt, egy új tapasztalat. Új volt az én egyetemi pályám szempontjából, és új volt az a sok adminisztráció, amit a kar elindításával meg kellett tanulni, amiben részt kellett venni. Mindenért meg kellett harcolni, nem volt könyvtár, nem volt tanterem, nem volt tanár. Lassan, ahogy a lelkészségen azelőtt, az alapkőletételtől kellett felépíteni. Én most sem bánom, örvendek, hogy ott voltam, bár nagyon sok évem ment rá az adminisztrációra, a gyűlésekre, a mindennapi problémák megoldására, ami alatt sokkal kisebb százalékban tudtam a saját kutatásaimmal, a saját „karrierem” építésével foglalkozni.

A kart kellett építeni, és a saját karrieredet is ebben az egyetemi közegben…

Mindkettőt, hol egyiket, hol a másikat. Egy héten volt 7 vagy 8 gyűlés, utána sokszor nem volt kedvem román szakirodalmat olvasni a doktorátushoz, még magyart sem. Ezért vagy két évig abbahagytam, utána nagyon nehéz volt újrakezdeni, már nem is emlékeztem arra, amit addig írtam. Az is igaz, mindebben részemről volt egy kicsi kényelmesség is, ha teljesen őszinte vagyok magammal.

Ez az első doktorid. A második?

Azt kifejezetten szerettem. Marton József tanár úrral megegyeztem a témáról: liturgika. Magyarul volt, olyan téma, amit azóta is szeretek, így a második doktori könnyebben ment, szívesebben is csináltam. Ezt a témát most is szeretem: hogyan érkezünk a II. vatikáni zsinathoz, mik előzték meg, hogyan jutottunk oda, miből lett a vatikáni zsinat. XXIII. János pápa azt mondta, ez kegyelem, a Szentlélek műve, Lélek-járás az egyházban. Ez igaz, de voltak előzményei is…

Most te vezetsz másokat a tudományos munkában…

Diákoknak és a végzősöknek meg szoktam mondani, hogy az embereknek megváltozik a világnézete, amikor a katedra másik oldalára ülnek. Mint diák egyféleképpen látom a világot, másképpen látszik a katedrától. Az én dolgom most másfajta felelősséget jelent. Fontos, hogy tudjak segíteni, tudjam motiválni, és tudjunk együtt dolgozni – ez az érdekes benne. Elvileg bármiről lehet a doktorátust írni, én próbálok megmaradni azon a területen, amiről úgy érzem, hogy értek hozzá. Olyan témát nem vállalok el, amihez nem értek. Egyháztörténetet is tanítok most és liturgikát, nekem fontos, hogy tudjam segíteni a doktoranduszt könyvészettel, tanácsokkal. Ahogy a témát megszereti és elkezd kutatni, olyan dolgokat talál, olyan új szakirodalommal találkozik, amit én addig nem ismertem, ez teszi kölcsönössé a munkát: menet közben mindkét fél tanul.

Végül is hányszor kezdted újra az életedet?

Igazi nagy újrakezdés mondjuk kettő volt, ami teljesen új terepre vitt: a lelkészség és az egyetem. Nem tudom, melyik volt rázósabb, talán az egyetemen nehezebb volt, az egyetem részéről sokkal nagyobbak voltak a kihívások, az elvárások, olyan értelemben, hogy ott nem számított, hogy én pap vagyok, és mint papnak kiváltságok járnak, például nekem nem kell egy cikket megírni, nekem nem kell egy könyvet megírni. Ellenkezőleg: előrelépésekkor, minden év végén minden tanárnak be kell számolnia, abban az évben mit dolgozott, mit írt, mit publikált, milyen konferencián volt, mit végzett. Ez arra is jó, hogy az ember az év végén saját magával szembenéz, ehhez ott egy objektív elvárásrendszer, kinek mit kell teljesíteni – én azt hiszem, ez egy nagyon jó rendszer.

Egyházi berkekben nincs ilyen? A plébánosok is év végén tartanak egy beszámolót a hívek előtt.

Hogy egy évben hányan haltak meg, hány esküvő, hány keresztelő volt, az nem a plébánostól függ.

Erről kell év végén a plébánosoknak beszámolniuk?

Én életemben ilyen beszámolót nem készítettem, ezért nem tudom pontosan, van ott pénzügyi beszámoló is, minden – nem is arról beszélek, hogy ez ne lenne jó, csak azt teszem hozzá, ez az egyetemi rendszer szerintem egyházunknak is, pap kollégáimnak is nagyon jót tenne, mert egyszerűen… provokál.

Objektív tükör, ami egyben provokál is?

Provokál is, arról szól, hogy nem adnak semmit ingyen. Elmondom, mire gondolok: nagyon idegesít, amikor az egyházi szóhasználatban hallom a megkülönböztetést: az egyház és a bűnös világ. Én a kettőt nem tudom így szétválasztani, hiszen az egyház a világban van, nincs a templom falain belüli és kívüli világ… A pap sem templomban éli le az életét, kint él a „bűnös világban”, a világ olyan, amilyen, ott élnek az emberek, az életem nagy részét én is ott élem. Azt kellene tudatosítani, hogy ne így szemléljük a „világot”, hanem úgy, hogy az jó és szép, és van rossz is benne. A kérdés az: ezen hogy lehetne változtatni! Osztálytalálkozókon elmondom a kollégáimnak, hogy néha az az érzésem, ha lenézzük, fentről kezeljük papként a világiakat, az nem jó szemléletmód. Én egyetemi körökben azt tapasztaltam, hogy mindenütt emberek vannak, és nagyon sokszor korrektül mennek a dolgok, nincsenek kiváltságok, ha több fizetést akarsz például, azért többet is kell teljesíteni. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy azért, mert én pap vagyok, az egyetemen nincsenek előjogaim.

A gyakorlatban az van, hogy ha egy papot kihelyeznek egy plébániára, azonnali státusa lesz. Hogy ezt ő miként kezeli saját maga felé, hogy értékeli, hogy ennek hol vannak a határai, mit tehet meg és mit nem – ez már kinek-kinek a maga döntése, mindenkinek magának kell ezt megtanulnia. Minden papnak jót tenne, ha egy évig egyetemi lelkész volna. Miért? Mert én megtapasztaltam a diákokkal, hogy az első prédikációm után azt mondták, ez nem volt olyan nagy dolog – a Monostoron délelőtt, a Piarista templomban 11-kor elmondtam egy prédikációt, és estére a lelkészségre a diákoknak egy másik prédikációval készültem. Amit nagyon megtanultam: az igényesség. Én magam se tudtam ezt a szintet mindig teljesíteni, de egyfajta elvárás alakult ki bennem saját magammal szemben. Amikor én magammal szemben igényes vagyok, akkor lehetek igényes a diákokkal szemben. A plébánián ha én valamit elvárok a krisztushívőktől, akkor azt saját magamtól is várjam el és annak próbáljak megfelelni.

Mondtad, hogy minden pap számára ajánlod, próbálják ki, milyen egy év egyetemi lelkészkedés. Miben segítene? Hiszen egy év alatt épp csak elkezdené látni az illető, mi is történik ott, már ha egyáltalán olyan típusú ember, aki akarja ezt látni. Ugyanakkor egy év arra bőven elég, hogy mint elefánt a porcelánboltban, tönkre is tegye, ami addig ott épült. Kell ahhoz is valamilyen érzék, hogy az új kihívásban a lehetőséget megragadja az ember… Rólad mondták a 2019 végi pécsi ünnepségen, hogy úgy voltál képes vezetőként fellépni, mint a többiek, a rád bízottak társa, nem mint mindent tudó felettes… Úgy szólítottad meg a körülötted levőket, hogy azok hajlandóak voltak a társaid lenni, együtt húzni az igát.

Soha nem szerettem, mint ami Csomafalván is történt, hogy idős emberek jöttek, s mondták: „Dicsértessék, pap bácsi” – néztem, hogy én mit kezdjek ezzel, hogy néz ki, hogy egy idős bácsi-néni engem már egyből feltett egy polcra, pedig az unokája lehetnék és még semmit sem bizonyítottam. Úgy éreztem, ez eltávolít a másik embertől. A lelkészségen, az egyetemen döbbentem rá, hogy én nem azért vagyok ott, hogy mindenhez értsek, hanem azért, hogy amivel megbíztak, lelki programok, abban segítsem a másik embert, miközben ne csak az történjen, amit én gondolok jónak, hanem együtt próbáljuk megbeszélni, együtt kialakítani, mi volna a többségnek a jó. Végeredményben nekem is könnyebb volt így.

Mi a titka annak, hogy te 60 évesen is sokkal fiatalabb vagy gondolkodásmódban, viszonyulásban, mint sok fiatalabb ember?

Amikor megkérdezik, ki vagyok, hogy szólítsanak, most is azt mondom: Nóda Mózes vagyok – hogy a nevem mellé miket lehet írni, az a kötelező penzum, ezen minden tanárnak végig kell mennie. Szeretem, ha azt értékelik, aki vagyok. Jóval-rosszal. Ismerem magamat, tudom, ki vagyok, hol vagyok, hol a helyem. Kolozsváron élek, voltam egyetemi lelkész, van két doktorátusom, most doktorátusvezető is vagyok – nem akarom megengedni magamnak, hogy valaha is azt higgyem, mindettől több ember, különb vagyok, mint bárki más.

Itt élek egy sokszínű nagyvárosban, és azt tapasztalom, hogy az emberek a plébánián azt várják, hogy álljanak szóba velük, a pap legyen ember, értse meg, kezelje emberként őket. Egy papnak se kell azt várnia, hogy ha kikerül egy egyházközségbe, ott a piros szőnyeget le kell neki terítsék, mert ő mindenféle tiszteletet megérdemel. A liturgikus konstitúcióban úgy szerepel, hogy a papi szolga. Ez a szerep, ez a hivatás, semmilyen ájtatos, jámborodó felhang ehhez nem kell, aki vállalja a papságot, annak nagyon komolyan úgy kell gondolkodnia, hogy minden, amit végez, szolgálat. Hiszem azt, hogy ha ezzel a lelkülettel nézem a hivatásomat, a feladatomat, megkapom azt a tiszteletet is, ami jólesne, de amit elvárni vagy kierőszakolni nem lehet.

Megjelent két részben a Vasárnap január 12-i és a január 19-i számában.