Öröm és szomorúság közt

0
535
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben:
Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus igy válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
(Mt 11,2-11)

Advent III. vasárnapja örömre hív. A szentmise liturgikus szövegének első szava épp ez: Örvendjetek mindig az Úrban (Fil 4,4). Az örömünk titokzatos érzés. Az élvezet, a diadal, az önmagunkkal való elteltség mind-mind képesek elfedni bennünk az öröm igazi érzését. Az öröm lényünk mélyéről fakad – és emberi létünk alapvető érzése. A kisgyerek önfeledt játszadozása, az édesanya látványa, lábainak, kezeinek szabad mozgatása elég ahhoz, hogy igazi örömöt, mosolyt csaljon az arcára. Csak a felnőtteknek kell valami rendkívüli, hogy feltörjön belőlük a szív mélyéről forrásozó öröm.

Ezt az érzést mi sokszor a nevetéssel, kacagással azonosítjuk. Mintha ebben nyilvánulna meg igazán az örömünk. Konrad Lorenz azt tanítja nekünk, hogy a nevetés igazából az állati agresszióra megy vissza. A fogak kimutatása, a furcsa hang, amely a nevetést kíséri, az állati agresszív viselkedést idézi: a fogukat vicsorgatják, morgással vagy egyéb hanggal fejezik ki dühüket, azt, hogy képesek támadni. A nevetésben talán nem a mi örömünk fejeződik ki. Könnyeink, sírásunk sokszor őszintébben jelzik, hogy ott bent valami áttörte a gátat, hogy onnan bentről valami ősibb, tisztább akar a felszínre törni.

Kedvenc gondolkodóim egyike Baruch Spinoza, a modern kor furcsán hithű és mégis eretnekként kezelt egyénisége. Ő vállalkozott, talán elsőként arra, hogy az emberi érzések bonyolult világában egyfajta rendet tegyen. Etikájának egyik tétje épp ez: elmagyarázni, hogy érzéseink geometriai rendbe sorolhatóak. Ő abból az egyszerű megállapításból indul ki, hogy minden létező, minden élő törekszik kifejezni önmagát, igyekszik fönntartani életét, kibontakoztatni a benne rejlő energiákat, lehetőségeket. Ilyen az ember is. Ha sikerül valamilyen módon létét, életét előbbre vinnie, ha sikerül kitágítania játékterét – ezt mindig öröm kíséri. Ellenkező esetben szomorúságot érez. Spinoza ezt a két érzésen alapuló képletet ragozza tovább: a félelem és a remény szintén a szomorúság és öröm leképezése, csak itt az idő vonalára vetül ki mindez. A félelem nem más, mint szomorúság a jövőben beálló fenyegetés miatt. A remény pedig öröm, mert valami megvalósulás, jó dolog vár ránk. A meglepetés érzése a jelenben hirtelen, váratlanul ránk zúduló öröm. Az irigység nem más, mint szomorúság afölött, hogy valamit nem kaptunk meg a múltban, amivel egyik társunk rendelkezik. A féltékenység szomorúság amiatt, hogy a jövőben elveszíthetünk valakit, valamit, ami a jelenben örömöt ad. Az irigység és a féltékenység nemcsak az időt veszi figyelembe, hanem azt a tényt is, hogy az ember boldogsága és szomorúsága a többi embertől is függ.

Életünk az öröm és szomorúság érzései közé bezárt létezés. Ahol mi cselekszünk, ahol mi döntünk, ahol erőnk előre halad, ott mindig örömöt érzünk. Ahol el kell szenvednünk az akadályokat, ott szomorúság üti fel a fejét.

Pál apostol börtönben van, láncok közt, amikor az örömre buzdítja a keresztényeket. Az ő öröme abból forrásozik, hogy az életet adó Krisztus közelségében él. Tudja, bármi is történjék vele: élete Istenben teljesedik be, léte a mindenható és szerető Isten óceánjába torkollik.

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap december 15-i számában.