Szívügyem a ferences világi rend

0
1526
• Fotó: Veres Nándor

Civil foglalkozása szerint mentős asszisztens. Az emberek testének, lelkének mentése azonban egyben igazi hivatása is. Ferences harmadrendi. Általában az ő fotói örökítik meg a csíksomlyói kegytemplom ünnepi eseményeit. Suciu Dorottyával beszélgettünk.

A csíksomlyói ferences világi rendhez tartozol és december 9-én ezt fogadalommal is megerősíted. Mit jelent számodra a ferences harmadrend és ez a közösség?

Mielőtt elmondanám, hogy mit jelent számomra, röviden leírnám, hogy mi is a ferences világi rend (FVR). Ez a három ferences rend egyik ága. Szent Ferenc első rendje OFM – Ordo Fratrum Minorum (kisebb testvérek rendje), amely férfi szerzetesekből áll; Szent Ferenc második rendje – a ferences rend női ága, ismert néven a Klarisszák; Szent Ferenc harmadik rendje, OFS (Ordo Franciscanus Secularis), magyarul FVR (ferences világi rend), amelyet Szent Ferenc a világiaknak alapított azon személyek számára, akik Szent Ferenc életpéldáját akarják követni, vagyis megélni az evangéliumot a saját világi életformájukban.

A csíksomlyói közösség, amelyhez tartozom, jelenleg tizennégy aktív testvérből áll, Albert Leánder OFM a lelki asszisztensünk, aki sokat segít a közösségünknek, rendszeresen részt vesz a találkozásainkon. Havonta kétszer szoktunk találkozni, a találkozó főbb programja pedig a közös zsolozsma, képzés, interaktív beszélgetés. Időközönként törekszünk „egymásra hangolódni”, Szent Ferenc példájára, közösen a ferences szerzetesrenddel a szegényeken segíteni, a kegytemplomban közösen zsolozsmázni, felolvasni a liturgiákon, segíteni a templom takarításban, stb. Nekem a FVR szívügyem, segítséget nyújt ahhoz, hogyan éljem meg az evangéliumot kint, a világban, ami valljuk be, nagyon nehéz napjainkban. A közösség családnak számít, testvérként tekintek rájuk.

A segítő Szűzanya kegyszobra vonzza általában az embereket Somlyóra, neked azonban mégis a meredek kálvária adta a lelki élményt, erőt. Hogy alakult ez így benned?

Gyermek voltam, amikor beteg édesanyám elvitt a Jézus-hágóra. Korlátozott volt a mozgásban, agyvérzés utáni állapotban, a jobb lába dagadt, de mindezek ellenére elszánt volt, hogy megjárja a kálváriát a segítségemmel. Nem hittem volna, hogy végig fogja járni, de egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy fent vagyunk a Salvator-kápolnánál. Akkor mondta nekem: ha bármilyen gondom van, járjam meg a keresztutat, és meglátom, minden jóra válik. Hazamentünk, és azután többet nem dagadt a lába. Olyan nyomott hagyott ez bennem, hogy azóta, ha túl nagy a bajom, egyből ott kötök ki, ez az a hely, ahol át tudom, le tudom tenni a lelki gondjaimat.

Csíksomlyó – keresztút • Fotó: Suciu Dorottya

Átlagos kérdésnek számít valakit a gyermekkoráról és annak emlékeiről, élményeiről kérdezni. Ez a te esetedben mégis érdekes…

Körülbelül nyolcéves voltam, amikor volt egy balesetem, amely teljes memóriavesztést okozott, így a 8-9 éves korom előtti szakaszra egyáltalán nem emlékeztem, viszont fel tudtam ismerni mindazokat, akikkel találkoztam addig, édesanyám, a rokonság és a barátok elmesélése alapján, képek által, de nagyon kevés emlék jött vissza.

Tizenhat éve dolgozol mentős asszisztensként. Miért választottad ezt
a szakmát, aztán konkrétan a mentőzést?

Kevésbé hittem volna ezelőtt 26 évvel, hogy egészségügyben fogok dolgozni, hiszen először informatikus, aztán állatorvos szerettem volna lenni. Másodéves voltam az egészségügyi posztlíceumban, amikor elkezdtem gyakorolni a kardiológián, ott tapasztaltam, hogy egy jó szó, egy kis odafigyelés mennyire gyógyító hatással tud lenni a betegekre. Emlékszem, már akkor szerettem járni a csíksomlyói kegyszoborhoz, egyúttal a betegektől össze gyűjtöttem a zsebkendőket és a Szűzanya lábához érintettem, aztán visszavittem nekik azokat. Felemelő érzés volt látni azt az örömet és hálát a betegeken, látszott, mennyire hittek a Szűzanya közbenjárásában. A mentőre 2003-ban alkalmaztak, Csíkszentmihályon kezdtem, hat hónapig voltam ott gyakorlatilag orvos nélkül, kezdőként, viszont ebben az időszakban nagyon sokat fejlődtem szakmailag. 2004 óta a csíkszeredai mentőállomáson dolgozom. Tehát mondhatom, hogy nem én választottam ezt a szakmát, hanem hiszek abban, hogy a jó Isten akarata volt.

Hogyan lehet ezt bírni? Mi a legnehezebb ebben a munkában?

Hogyan is lehet bírni?! Hát nem hétköznapi szakma, ezt valóban gyakorolni kell ahhoz, hogy hatékony legyen. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy nagyon elfáradtam, akkor szoktam kérni a jó Isten segítségét, és mindig erőt kapok tőle. Tehát bírni lehet, de csakis vele együtt.

A legnehezebb a tehetetlenség, amikor bármit és mindent megtennék azért, hogy jobban legyen a beteg, de mégsem sikerül – sikertelen újraélesztés, súlyos rákos betegek, súlyos traumás betegek stb. esetében. Ilyenkor általában imádkozom értük, esetenként szentmisét ajánlok fel értük.

Vannak olyan helyzetek, amikor a test már menthetetlen, viszont ilyenkor te a lelket is mentenéd… Mennyire együttműködők a hozzátartozók?

Vannak helyzetek, amikor sajnos, a tudatlanság miatt, terminális betegek nem részesülnek a betegek kenetében. Ilyenkor próbálom megmagyarázni a hozzátartozónak, mennyire fontos ez a beteg számára, hiszen sokan ilyenkor térnek meg, fordulnak vissza a jó Istenhez, de sokszor a hozzátartozók így sem egyeznek bele. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy ha szembesülünk haldokló vagy nagyon súlyos állapotban lévő betegekkel, szeretteinkkel, olyankor egy kézfogás, egy simogatás, egy bátorító szó, sőt a közös imádság sokat tud segíteni rajta és nem csak. Amúgy, érdekességként, tudományosan bizonyított tény, hogy az utolsó érzékszerv, amit elveszít az ember halála előtt, az a hallása… (Tehát mindvégig hallja, mi zajlik körülötte.)

• Fotó: Suciu Dorottya

Mesélted, hogy újraélesztéskor igazából sokszor nem is számolsz, hanem az „ima ritmusára” teszed a dolgod. Hogy zajlik a kezed között és benned egy újraélesztési folyamat?

Így van, de ehhez hosszú folyamat fűződik. Az első betegem, akit elveszítettem, végig fogta a kezemet és a szemembe nézett, gyakorlatilag éreztem, amikor a lelke eltávozott. Nagyon megviselt, napokig ki voltam készülve, hogy miért történt ez vele. Aztán el kellett fogadnom azt a tényt, hogy vannak helyzetek, amikor segíthetünk a betegen, ám vannak helyzetek, amikor el kell engednünk őket. Évente többször is képezzük magunkat, hogy minél hatékonyabban tudjuk alkalmazni az újraélesztési műveletet. Eleinte újraélesztés közben inkább csak magára a műveletre figyeltem, hogy az minél helyesebb, hatékonyabb legyen. Idővel aztán rájöttem, hogy mindez nem elég, valami hiányzik, éspedig az ima. Most már ha ilyen helyzetbe kerülök, miközben nyomom a beteg mellkasát vagy éppen lélegeztetem vagy vénát fogok, imádkozni szoktam magamban.

Ha már megkérdeztem, mi a legnehezebb, hadd kérdezzem meg azt is, mi a legszebb ebben a munkában?

Leírhatatlan tapasztalat, mennyire mélyen megható érzés egy sikeres újraélesztés vagy egy pozitív visszajelzés a betegek vagy hozzátartozók részéről. Ennél szebbet ebben a szakmában nem is tudok felidézni.

Elsőszombati körmenet • Fotó: Suciu Dorottya

A fényképeid által ismertelek meg, hisz a Vasárnap hetilapnak is szoktál fényképezni. Kint vagy bent szeretsz jobban fotózni – úgy értem eseményeket, embereket vagy inkább a természetet? Egyáltalán miért és hogyan szeretted meg ennyire a fényképezőgépet?

Igazából egy „balesetből” szerettem meg a fényképezést. Kirándulni voltam a barátnőmmel és a férjével, volt egy DSLR gépük, amit a kezembe adtak, és fotózás közben, a medence széléről beleestem a vízbe. Napokig szárítottam, szét is szedtem, addig-addig, hogy egyszer csak elindult. Nekem adták, és akkor kezdődött ez a hobbi. Aztán elkezdtem komolyabban tanulmányozni, vettem más gépeket és lencséket, annyira megszerettem, hogy mindenhova magammal vittem, főleg a természetbe. Gyakorlatilag a lencsén keresztül tapasztaltam meg, mennyire szép és csodálatos a mi környezetünk, igazi kincsekkel vagyunk körülvéve. Olyan dolgokat vettem észre, amiket eddig vagy letapostam –virágokat, bogarakat stb. –, vagy elmulasztottam észrevenni. A kedvencem az éjszakai fotózás, hiszen meglepő, hogy mennyi mindent nem látunk szabad szemmel, de a kamera mindezt lehetővé teszi. Mondhatom azt, hogy a sötétnek is megvan a maga szépsége, ilyenkor a csend, a béke, a nyugalom és a bizalom jut eszembe: higgyek akkor is, ha nem látom, és ez az, ami megragadott.

• Fotó: Suciu Dorottya

Adventben vagyunk, és ilyenkor azért mindenki hajlamosabb a lelki dolgokkal is foglalkozni. Számodra mik a legnagyobb lelki kincsek, és mik a kapaszkodóid a hit útján?

Adventben megadatik a lehetőség, hogy felkészüljünk Isten fia, Jézus Krisztus „fizikai” eljövetelére. Ehhez számomra szükséges a lelki és fizikai megtisztulás, törekszem böjtölni és felkészíteni a bensőmet Krisztus befogadására. Lelki kincs számomra annak a lehetősége, hogy majdnem minden nap szentáldozáshoz tudok járulni. Az evangélium követése és megélése a hétköznapokban az igazi eszköz a hitem megerősítésére, hiszen csakis általa tudok közelebb kerülni a jó Istenhez.

A beszélgetés nyomtatott változata megjelent a Vasárnap hetilap december 8-ai számában.