Életeket tudunk megváltoztatni apró gesztussal, jó szóval

0
175
Fotók: Balázs Katalin

Lemenőben a nap, még éppen csak bekíséri a templomba azokat, akik Gábor Áron után maradtak Bereckben. Hamarosan csillagok kapják meg a fényesítő szerepet. Ma este, emberek akaratából, egymillióval több ragyog. „Örvendezzünk, gyertek, áhítatos lelkek…” – szól az ének, kezdődik a szentmise. Az ember ül, áll vagy éppen térdel, miközben a gondolat kereket old, be-betér azokba a házakba, ahol a nélkülözők laknak. Egymillió csillag a nélkülözőkért – ennek van az ideje október 11-én.

Bereckben minden misén van kórus: a hívek, mint szakavatott dalnokok énekelnek. Ministránsból is nagy a bőség, talán csak a ruhák száma korlátozza a segédek sűrűségét, így a padokban is ülnek gyerekek. Ma még többen jöttek, iskolában kaptak buzdítást, hogy legyenek ők is csillagok.

Három sort töltenek ki az első padokban a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, többnyire beteggondozók, akik Háromszék tizenhárom településén látják el a házhoz, ágyhoz kötötteket.

Ezen a szentmisén nincsen perselyezés, aki adakozni szeretne, az a nélkülözőknek juttathatja el bankóit, a szeretetszolgálat segítségével. A plébános azt mondja, „szeretetcsomag készül karácsonyra azok jóvoltából, akik a szeretet szolgálatában állnak.”

„Szegények mindig voltak és lesznek. Kell legyenek olyan emberek is, akik észreveszik a nélkülözőt” – mondja a pap és indul a gondolat, meglátni, mi az, amit egy-egy hajlékban nélkülöznek. Van, ahol a kenyér kevés, van, ahol az erő, a jó szó. Nyújtódi asszony házában járunk. Nekünk nem nehézség a látogatás, ő viszont mindenhova fájdalommal jár. A ház körüli teendőket sem tudja ellátni, az otthoni beteggondozók hozzák az ebédhez valót, a szomszédasszony be-benéz, hogy kéznél legyen, ha szükség van rá, a helyi lelkipásztor kaszálja le udvarán a füvet. Fáj a láb, fickándozik a vérnyomás, az asszonyság mégsem hagyja el magát. A fej káposzta mellett hajfesték is szerepel a bevásárlólistán. Hamarosan szépülés lesz az egy lakosú házban… ha a gyerekek, unokák meglátogatnák, ne higgyék, hogy elhagyatott.

„Szükséges, hogy az ember ember legyen, vegye észre a mellette élőt. Légy ember, amilyennek Isten megalkotott. És Isten, amit megalkotott, arra azt mondta: jó” – fogalmaz Isten szolgája, és jó emberek kerülnek elő az emlékezetből. Megérezhető az a döbbenet, amiről egy orvos beszélt. Csíki származású, a háromszékieket gyógyította évtizedeken át. Fehér köpenyben, rendelőben várta a pácienseket, és legjobb tudása szerint szolgálta jobbulásukat. Nyugdíjas lett, és hajlott a Caritas felkérésére, hogy segítsen szakértelmével. Ekkortól kezdte az embert másként látni, amikor ő ment házhoz, a páciens pizsamában fogadta abban az élettérben, ami neki kijutott.

Nem felejti a férfit, aki amputálás után került vissza az üres otthonába, vagy a kilencvenhat esztendős, ágyban fekvő asszonyt, akihez nem jutott el a vezetékes villany, csak valami improvizált fényforrás adta a látás lehetőségét és a tűz veszélyét. Sok történet sorakozik emlékezetében, munkájával hálálja meg, hogy ebben a szolgálatban többet ismerhetett meg az emberből. Néha fellázad a társadalmi igazságtalanságok ellen, aztán bemegy a kézdivásárhelyi otthoni beteggondozók székhelyére, elismeréssel mosolyog a hölgyekre, és örvend, hogy segítőtársuk lehet ott, ahol emberek emberfelettit tesznek.

„Ha a beteget úgy látogatod, mintha az Úr Jézus lenne, áldássá válik az életed” – hangzik, és berecki családra vetül a gondolat. Férj és feleség civilben muzsikus és pedagógus, hivatásszerűen beteggondozó. Egyszer a nő édesanyja esett ágynak, aztán az anyósa, miközben a magatehetetlen szomszédnak is gondját viselték. Igen, az asszony sem örvendett eközben makulátlan egészségnek, daganat kockáztatta az életét, de helyrejött, mert dolga volt, segítenie kellett másoknak. Azt mondja, amíg nyugdíjba nem vonult, nem győzte mondani a diákoknak: az öreget tisztelni, segíteni kell, neki is számtalanszor volt támasz számára egy-egy beteggondozó. Csodálja azt, aki életét a segítésnek szenteli, vallja be, és ajtón belépő férje, amikor meghallja, arról beszélünk, kiből lesz segítő, sírva fakad. Ők a caritasos ápolókra gondolnak, miközben magukról beszélnek. Arról, hogy nem könnyű, de áldásos az életük. 

„A gyertya világítson be a sötét lélekbe, mutassa meg, hogy emberek vagyunk. Nyissa ki a szemünket, hogy lássuk: életeket tudunk megváltoztatni egy jó szóval!” A jó szó és a gyertya képe visz képzeletben a berecki beteggondozók székhelyére. Temetőre néző iroda, és amikor a lépcsőjén felér a helyi segítő, vet egy pillantást a síremlékekre. Azok között, akik itt nyugszanak, sok volt közeli ismerős. A mindenért hálás néni, a csontra-bőrre fogyott ember, a távozni készülő, akinek lányát kellett erősíteni, hogy tudja az édest elengedni. Jó szó az életben, jó szó a halálban – ez mind ott van a piros kabát alatt, amivel a gondozó napi útjára indul. Reggel még nem tudja, az élethez nyújt-e segítséget, vagy a halálnak asszisztál, s bár munkaköri leírásában nem szerepel, a veszteségtől sokkos családban gyakran az ő feladata az öltöztetés is.

Sok mécses kellene, hogy a háromszéki temetőkben világítsanak azok sírjánál, akiket elkísértek. Az Egymillió csillag után megmaradó gyertyácskákat mégsem így hasznosítják. Több éven át ugyanoda adták a maradékot… villanyáram-helyettesítőnek a többgyerekes családba.

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here