Magyar Pap(p)ok, magyar napok

0
969

A Kolozsvári Magyar Napokon a Szent Mihály-plébánia vendége volt egy magyarországi pap és akolitus testvére. Pillanatok alatt beilleszkedtek a plébániai közösség „mindennapjaiba”, és a templomi szolgálatból is kivették a részüket, ugyanakkor a különböző rendezvények által megízlelhették az itteni élet legkülönfélébb szeleteit. „Igaz az, hogy aki egyszer Erdélybe beteszi a lábát, annak mindig visszahúz a szíve” – mondták nagy egyetértésben, amikor a zárónapon hazaindulás előtt a plébánia irodáján kérdeztük őket.

Miért is jöttetek el a Kolozsvári Magyar Napokra?

Papp László: Ágoston öcsém vett rá engem erre, ő ajánlotta, hogy érdemes a Kolozsvári Magyar Napokra eljönni, neki volt már erről tapasztalata. Tavaly három napot sikerült kiszakítani a nyárból, de már az is nagy élményekkel gazdagított minket, annak ellenére, hogy nem sok helyismerettel meg személyes kapcsolattal rendelkeztünk. Elhatároztuk, hogy idén az egész hetet itt töltjük. A gondviselés úgy intézte, hogy sikerült a főtéri plébánián szállást találni, ez nagyban hozzájárult az értékeléshez: az, hogy olyan szeretettel fogadtak itt bennünket, ami aztán talán ennek az interjúnak a lehetőségét is megteremtette. Az alapötlet tehát Ágoston öcsémtől indul, ő a korábbi években szeretettel beszélt Kolozsvárról…

Papp Ágoston: Családi vagy baráti kötődés az, ami engem néhány éve először Kolozsvárra hozott, és már az első alkalommal érdekes volt, bár elég hosszú út vezetett Budapestről Kolozsvárra, péntek délután, munka után, vasárnap délután pedig vissza, annak ellenére, hogy én vezettem végig ezt a távot, egyáltalán nem fáradtam el, feltöltődés volt az a hétvége. Akkor nem igazán értettem, mi is történt itt velem, most már talán igen. Itt az embereknek a másik felé megnyilvánuló szeretetével, nyitottságával találkozunk, amit mintha kevesebbszer tapasztalnánk meg otthon. A magyar napok kapcsán pedig emellé jön a programok gazdagsága, szenzációs ötlet, ami itt ezzel megvalósul, igazi örömünnep ez a néhány nap. A hagyományt tovább folytatjuk, jövünk, amikor csak lehet, minél többször, nem csak a magyar napok alkalmával, de akkor mindenképp.

László: Igaz az, hogy aki egyszer Erdélybe beteszi a lábát, annak mindig visszahúz a szíve. Ha most summázni kellene a magam számára az idei magyar napokat, akkor azt tudnám mondani, hogy ez nemcsak a kolozsvári, és nemcsak az erdélyi, hanem az idelátogató, az anyaországból érkező magyaroknak is a találkozási helye, egy olyan ünnep, ami egyszerűen arról szól, hogy jó együtt lenni. Vannak azok az apró gesztusok, amelyekre rácsodálkoztam már tavaly is itt, valahogy nálunk, amikor az ismerősök találkoznak egymással, kicsit mintha visszafogottabbak lennének, itt annyira természetes, hogy megölelik egymást. Ebben azt látom, hogy az egymáshoz való ragaszkodás talán sokkal erősebb, ami valószínűleg a kisebbségi létnek is köszönhető, de valahogy abból is fakad, hogy az emberek nincsenek annyira elhidegülve egymástól. Ahonnan én jöttem, ahol most szolgálok, ott nagyon sokat szenvedek ettől, hogy távolságtartóak, bizalmatlanok egymással az emberek, még a családtagok is. És nem gondolom, hogy ez azért van most bennünk, mert tart még ez az euforikus hangulat így a Kolozsvári Magyar Napok után, hogy most mi valami olyat látunk, ami egyébként meg nincs. Meg vagyok győződve, hogy valami olyat láttunk, ami teljesen természetes módon itt van, és ez vonzó. Ennek olyan ereje van, ami miatt érdemes áldozatot hozni, eljönni, részese lennie, mert feltöltődve megyünk haza.

Ágoston: Nekünk már talán küldetésünk van abban, hogy ezt magunkkal vigyük, erről beszéljünk, ezt továbbadjuk, megmutassuk. Én Budapest mellett élek, Budapesten dolgozom, ott nyilvánvaló, hogy elhidegülnek egymástól az emberek. Nem tudja a szomszéd a másik nevét, nem is találkoznak, nem is köszönnek.

László: Valaki épp most mondta, amikor rákérdeztem, hogy itt mindenki ismer mindenkit, hogy Kolozsvár egy „kicsi falu”. Itt enyhe túlzással tényleg mindenki ismer mindenkit, gyűjtőhely, igazi szövete a gazdag emberi kapcsolatnak. Nem tudom, mi ennek a titka. Papként a közösség erősítése is a feladatom, és azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt megvalósítani vagy igényt teremteni arra, hogy a bizalmatlanságnak meg a távolságtartásnak a falait lebontsuk. Szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, talán sokaknak el kellene jönniük ide ahhoz, hogy ezt megtapasztalják, és aztán valami más szemlélettel térjenek haza.

Ágoston: Azt gondolom, hogy azt sem lehet mondani, a Kolozsvári Magyar Napok csak egy hétre szól, hanem a mindennapi életnek a szerves része.

Honnan származtok?

László: Egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei nagyközségből, Újfehértóról, ez Nyíregyháza és Debrecen között van, inkább Nyíregyházához közel. Öten vagyunk testvérek, hívő katolikus családból származunk, két pap is van a családban, egyik öcsém meg én, illetve másik öcsém lelkipásztori kisegítő, sőt a családban volt szerzetesi hivatás is, az anyai nagynéném domonkosrendi volt, úgyhogy ez a hagyományos katolikus család a miénk. Templomba járás, napi közös ima, ezek mind természetes dolgok voltak, ebben nőttünk föl. Görögkatolikus gimnáziumba kerültem, nem messze Újfehértótól, majd elkezdtem a szemináriumot. Tizenhét éve szenteltek pappá, nekem nagy katarzisok nélküli út vezetett a szentelési oltárhoz, előtte nem éltem egészen más életet, s nem csapott aztán belém a villám, és valami más irányt vett az életem. Egerben végeztem a teológiát. A mi egyházmegyénknek nincsen külön szemináriuma, mivel az egri egyházmegyéből hasították ki, viszonylag új egyházmegye a miénk, a kispapjainkat Egerbe küldik.

És a te hivatásod, Ágoston?

Ágoston: Én nem vagyok pap és nem voltam szeminarista, de volt időszak, amikor a bűn ellen tettem én is. A középiskola elvégzése után a rendőrséghez kerültem, hét évig bűnügyi területen dolgoztam, 2007 óta viszont az informatika területén. A gyerekkori nevelés, illetve Lacinak az indíttatására jött a lelkipásztori kisegítői „plusz” az életembe. Amikor a debrecen-nyíregyházi egyházmegye püspökségén meghirdették a képzést, akkor a plébánosokat keresték meg, hogy javasoljanak erre alkalmas személyeket, és mivel elég sokat vagyok Egyeken – szinte annak az egyházközségnek vagyok a tagja, az egyházi hozzájárulást oda fizetem, ott veszek részt a különböző eseményeken –, emiatt adta magát, hogy vágjak bele. Egyébként is van igényem arra, hogy a teológia terén jobban kiműveljem magam, így gondoltam, ez a kétéves képzés lehet egy ilyen kezdő lépés. Idén ért véget, tavasszal volt az akolitusavatás.

A bűn ellen tettél?

Ezáltal kerültem Budapestre, a XII. kerületi rendőrkapitányságon dolgoztam, hivatalosan vizsgálónak, bűnügyi vizsgálónak neveztek minket. Amikor egy bűncselekmény történik, abban vagy ismert az elkövető, vagy ismeretlen, és az ismeretlen elkövetők esetében a nyomozók végzik a munkájukat, amikor viszont már ismert az elkövető, vagy mondjuk tetten érték a helyszínen és azáltal megismerték, akkor pedig a vizsgálók foglalkoznak az üggyel. Teljes mértékben kell a bűnösségét vagy az ártatlanságát bizonyítani. Amikor a rendőrségen, a vizsgálóknál befejeződik az eljárás, az ügyészségre kerül, és az ügyészség fog majd a bíróságon vádat emelni. Nagyon izgalmas, felelősségteljes és komoly munka volt, meg egy „szerelem”, mint első munkahely, de aztán elég volt az a hét év belőle. Meghatározó időszak volt az életemben, sok mindent köszönhetek annak a területnek, de jó most már így nélküle, kicsit nyugodtabb az életem. Most is a rendőrségen dolgozom, tíz év után visszakerültem, informatikusként, tehát most a rendőrök munkáját segítem igazából abban, hogy ha a rendszerek jól működnek, akkor talán ők is nagyobb hatékonysággal tudnak dolgozni.

Közös bennetek az oltárszolgálat szeretete. Mi indította el és mi határozta ezt meg?

Ágoston: Az első része az ismeretanyag, amivel gazdagodtam a kétéves képzés alatt, a másik a számtalan kérdés meg válasz, újabb kérdés, ami így a képzés során előkerült, a harmadik pedig tényleg az, hogy gyerekkorunk óta ott szolgáltunk az oltár körül. Épp tegnap este meséltem valakinek, hogy azért voltak ott unalmas percek is, amikor az ember malmozott meg nézte az órát, hogy legyen már vége, miért kell még a litánia a végére… Most ezt úgy élem meg, hogy felnőttem valamihez, ami sokkal fontosabb, mint akkor volt, tehát sokkal tudatosabban szolgálok, mint gyerekként. Egészen más most az oltár körül, és ott a lényeghez közel kerülni, közelről részese lenni. Az meg végképp szenzációs dolog, amikor áldoztatni kell. Eljön majd annak is az ideje, hogy igeliturgiát kell tartani, jó érzés számomra, hogy azért nem mindenki lett „feljogosítva” erre, tehát van ebben egy kiválasztottság, ami fontos számomra.

László: Amit még hozzátennék, a személyes indíttatáson meg motiváción túl, szerintem nagyon fontos az, hogy az oltár körüli szolgálatból nem lehet kiöregedni. Hallottam olyan helyet, hogy eljut a gyerek a nyolcadik osztályig, addig ministrál, és akkor „elbúcsúztatják” az oltártól, köszönjük szépen, nincs rá szükség. Ez nem korfüggő. A hivatásgondozásnak egy nagyon fontos eseménye vagy lehetősége, hogy látják azt, ahogy meglett, komoly felnőtt emberek is ott vannak az oltár körül, akár családosok, akár egyetemisták. És ez vonzó, hogy én valami olyannak vagyok a részese, ami tőlem jóval nagyobb, ugyanakkor kifelé is jel, hogy ezek a férfiak ott vannak és szolgálnak, mert ez nem kisgyermekek ügye, ez sokkal komolyabb. Nekem nagyon meghatározó, mondhatom, istenélmény volt, amikor láttam édesapámat bemenni a gyóntatószékbe, kijönni és letérdelni az elégtétel elvégzéséhez. Belém égtek ezek a pillanatok. Este együtt imádkoztunk, mondtuk a rózsafüzért, és abban az én apám is benne volt, tehát ez nem valamilyen „nőies” dolog csupán – most félreértés ne essék, minden tiszteletem a nőké –, de ez igenis férfiaknak az ügye is. Azért valljuk be, sokan azt gondolják, hogy az imádság az időseknek való, nekem erre nincsen időm, én most fontosabb dolgokkal kell foglalkozzak, majd ha nyugdíjas leszek, akkor ráérek imádkozni. És nem! Amit Stelian atya mondott ma – a prédikációból gyóntatás közben elcsíptem –, hogy a keresztény embernek a legfontosabb kérdése az üdvösség kérdése: mi lesz velem akkor, ha meghalok?

Általános szemlélet vagy a te speciális nézeted, hogy nem kell azért „elbúcsúztatni a ministrálástól” nyolcadikban a gyereket?

László: Remélem, az elbúcsúztatás azért ritka, az pedig már egy másik kérdés, hogy vannak-e olyanok, akik megszólíthatóak és bevonhatóak a lelkipásztori munkába. Én úgy gondolom, vannak, csak nem merjük őket megszólítani. Sokan várják azt, hogy megszólítsák őket, hogy feladatuk legyen a közösségen belül. Akkor érzem magaménak az egyházközséget, hogyha nekem is feladatom van és számítanak rám.

Ágoston: Végeztek ezzel kapcsolatban felmérést Magyarországon – nem biztos, hogy jól emlékszem a számokra, de kb.4-10 százalék, aki aktívan részt vesz az egyházközségek életében, és közel 40 százalék az, aki épp ezt a megszólítást várja, tehát kész lenne, csak magától nem jelentkezik. De ha jelzik felé, hogy szeretnék, ha segítene, akkor viszont ott van és örömmel cselekszik. Csak valami miatt sok esetben elmarad ez a megszólítás.

László: De ez úgy megy, hogy én megszólítalak téged, te pedig a melletted lévőt, és így tovább. Az apostoli munka az valahogy így működik, a személyes tanúságtételen és a személyes megszólításon keresztül. Azt mondja Jézus, hogy nem lehet hivatkozni arra, hogy ismerünk, mert a mi utcánkban tanítottál. Az Istennel való kapcsolat az a legszemélyesebb kapcsolat. Senki nem élheti meg az Istennel való kapcsolatomat helyettem. Egy kapcsolatban nekem kell abszolút benne lenni: vagy benne vagyok, vagy nem vagyok benne. És az örömhír is személytől személyig terjed. A szentmise végén azt mondja a pap, menjetek, küldetésetek van, tehát végeredményben küldetésemet teljesítsen azzal, ha megszólítok valakit a környezetemben. A pap nem jut el mindenkihez, bármennyire is szeretne, de akik ott vannak a misén, azok aztán sok emberhez elérnek, talán épp azokhoz, akik várják, hogy megszólítsák őket. És azt gondolom, ha a plébános mellett van egy jó munkatársi gárda, és tényleg csapatmunkában dolgoznak, akkor hatékony a munka. Egyeken, a Gondviselés olyan embereket hozott össze, akikre lehet számítani – a Caritas csoport vezetője, hitoktatók, sekrestyés, kántor. Nagyon fontos, hogy ezek a stabil emberek ott legyenek, és ebből nőtt ki nagyon sok szép kezdeményezés nálunk, mint például a vacsora fehérben.

Vacsora fehérben?

László: Tavaly jubileumi évünk volt, és többek között volt egy ilyen nyár végi akciónk, ami egyébként Franciaországból indult, vacsora fehérben, egy közös piknik. A találkozó lényege, hogy mindenki fehérben jelenik meg és hoz magával egy háromfogásos vacsorát. Ez az eleganciáról, a találkozásról, az együttlétről szól. Párizsban hirdették meg és az utolsó pillanatban árulták el a szervezők, hogy melyik helyszínen lesz, és oda gyűlt több ezer ember. El lehet képzelni… Mi ezt kicsiben csináltuk Egyeken meg, nyilván olyan sok helyszínnel nem rendelkezik a település, így a templom előtti téren volt tavaly az első. Idén is oda hirdettük, csak az eső közbeszólt, így utolsó pillanatban be kellett menni a templomba.

És csak katolikusokat hívtatok, vártatok?

László: Természetesen, nem. Ez abszolút mindenkinek szólt – nemtől, kortól, politikai hozzáállástól függetlenül –, és olyanok is eljöttek, akik nem rendszeres templomba járók. De erre eljöttek. Valahogy ez egy ilyen elő-evangelizációs alkalomnak is tekinthető. Mert azt a kérdést azért fel kellene tenni saját magam számára is, hogy akik nem járnak (templomba), azok miért nem járnak? Azért, mert nem vagyunk hitelesek, és erre azt mondják, köszönik szépek, ők ilyen közösségből nem kérnek… Vagy kellemetlen emlékeik vannak gyermekkorból, olyan törés, ami nem gyógyult… Vagy egyszerűen csak lusták, és nem akarnak jönni… Tehát sok minden lehet az oka ennek, de azért mégiscsak az a feladatunk, hogy elmenjünk az elkóborolt bárányokért, hogy megszólítsuk őket. És én vajon érzem-e ennek a felelősségét?

Ágoston: Hogy megerősítsem ezt a gondolatot, hogy az irány az egészen jó Egyeken – és nem azért mondom, mert a testvérem vagy (nevet) – egyrészt megtörtént ez a felismerés, hogy fontos kilépni, a templom falain kívül, és másokat is megszólítani. És erre nem csak a jubileumi év kapcsán volt több olyan esemény, ami teljes mértékben nyitott volt mindenki számára, az volt a jó, hogy látszott a település lakóin, hogy vágytak rá, számítottak rá. Persze nem úgy működik ez, hogy egyszer eljön egy családi napra a gyerekével, és aztán vasárnap már ott lesz a templomban, hanem lehet, több ilyen családi nap kell ahhoz, meg egyéb más esemény, ami bevonzza az embereket. Nem tudhatjuk, kiben mit fog elindítani egy meghívás, egy ilyen kötetlen alkalom, lehet, lehullnak azok a falak, a tévképzetek, hogy ez az egész csak azoknak szól, azoknak való, akik ebbe születtek.

Visszakanyarodva a magyar napokhoz, miben volt ez nektek más, talán jobb, mint a tavalyi? És volt, van valami meghatározó élmény?

László: Sokat segített Stelian atya programajánlása, ez nagyon sokat számított. Vasárnap megérkeztünk, hétfőn már ott voltunk a Rómeó és Júlián. Utána ajánlotta, hogy nézzük meg A velencei kalmárt, de elkerülte volna a figyelmünket a (Le)hallgatásra ítélve könyv bemutatója, nem is jutottunk volna el a nőszövetség dísztermébe, és nagyon értékes előadásról maradtunk volna le a Szent Mihály-templom felújítása kapcsán is, ha ő személyesen nem ajánlja. Van egy programfüzet, meg van egy jó alkalmazás, de ha van egy helyi, aki karon fog, bevezet – és így működik az evangelizáció is –, melléd áll, és megismertet emberekkel, ez pótolhatatlan. Hát, mi is most úgy beszélgetünk itt, mintha régről ismernénk egymást, pedig egy hét. Így működik. Úgyhogy ezt külön szeretném megköszönni, hogy voltak, akik bizalommal mellénk álltak. Valahogy az egyháznak ez a kincse, te is ugyanannak a Krisztusnak a barátja vagy, én is… És akkor a barátom barátja a barátom. Mégiscsak Krisztus köt össze bennünket, és ez nemcsak a templomban igaz, hanem amikor beülünk a Planetárium udvarba, koncertet hallgatunk, stb. Ez az élet minden területén hat.

Nekem minden élmény meghatározó volt, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel soha nem ismerkedhettem volna meg, mert nem lett volna rá máshol alkalmam.

Ágoston: Én azokat a programokat tudom kiemelni, ami azáltal által lett számomra kedvessé, hogy társul mellé egy személyes ismeretség. Egyébként pedig nagyon gazdagok a programok, tehát mindenki megtalálja a kedvére valót. És hozzá a társaságot is, mert azt gondolom, hogy akikben van vágy a másik megismerésére vagy a kapcsolatépítésre, azok képesek itt ezt a hetet úgy eltölteni, hogy valami pluszt is kapnak a programok mellé. És erre valóban jó helyek, meg jó alkalmak vannak. Azt láttam, például a könyvbemutató kapcsán vagy az előadások után, nem az van, hogy az emberek az órát nézik és elszelelnek, hanem ott maradnak, és elindultak azon a szálon, ami szépen fel lett vezetve. Elkezdenek beszélgetni. És ebből számomra az látszik, hogy nem csak a téma érdekli, hanem az a személy is, akit pedig szintén az a téma érdekel. És akkor ezt lehet folytatni, este találkozni a bor utcában vagy bárhol máshol, így megindul valami, aztán viszont feladat az szerintem mindenkinek, hogy ezt a jó állapotot, ezt a kapcsolatot fenntartsa.

Akkor ezek nem csak kulturális élmények…

László: Nem gondolom, hogy csak kulturális élményekről lenne szó. Ha most kultúrára vágyik az ember, akkor választ programot ott, Magyarországon is. Az mondjuk egy speciális dolog, hogy itt egy hétig ilyen gazdag, ilyen sokszínű program van, de valahogy a helynek ezt a fajta varázsát vagy szellemiségét nehéz megragadni, itt úgy minden összefügg mindennel. És szerintem ez a fajta gazdagság, amiből mondjuk kinőtt ez a magyar napok rendezvény is, ez éppen az itteni emberek szívéből született, és ezt nem lehet leutánozni máshol. Ez itt van, és ide kell eljönni, hogy az ember ezt megtapasztalja.

Mit visztek most magatokkal, amit nem lehet összehajtogatva a bőröndbe pakolni? Esetleg három kulcsszóban megfogalmazva?

László: Közelség, közösség, emberség.

Ágoston: Barátság, szeretet, figyelem.

Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap szeptember 1-jei számában.

Kérdezett: Bodó Márta és Serbán Mária

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here