Dolgozni és csendben figyelni

0
813
Illusztráció/Unsplash

Az érett felnőttkor, azaz a negyvenes, ötvenes évek olyan korosztályt képviselnek, amely általában kevésbé vonzza az ember és a pszichológia figyelmét. Plesek Zoltán pszichológus hangsúlyozza, ebben a korban is bekövetkezhetnek legalább annyira drámai változások, mint 10-20 évesen, de legtöbb esetben az ember ekkorra már hozzászokott a hullámvölgyekhez, a folyamatos életkori változásokhoz. És ebben rejlik ennek az életkornak a lehetséges válsága, veszélye.

Negyven-ötven évesen az ember lenyeli, hogy az esetek legnagyobb részében fölösleges elégedetlenkedni, ekkorra már megbékélt önmagával, a képességeinek korlátaival, a fizikumával, és arra törekszik, hogy lehetőségeihez képest megvalósítsa azt, amit tud, amíg az egészség, a lehetőségek, az Isten engedi. A születésnek, a gyermekkornak, a kamaszkornak, a fiatal felnőttkornak megvannak a látványos időszakai, az érett felnőttkorral való foglalkozás azonban hosszú ideig elkerülte a fejlődéspszichológia figyelmét, pedig ennek az életkornak is megvan a maga válsága – magyarázza Plesek Zoltán Ákos pszichológus, pszichoterapeuta. Ebben a korban az életproblémáink már nem mindig engedik meg, hogy a fiatalkori életmódot folytassuk. Már nem a barátok, tanulás, utazás és szórakozás a legfontosabb, hiszen már eltérnek az életcélok. A figyelem most már a családra, munkára fókuszál, a megmaradt időt pedig okosan kell beosztani. Az ember lassan beleszokik a munkájába, hozzászokik a megkereshető anyagi szinthez, a munkával és a családdal járó stresszfaktorokhoz. Ebben a helyzetben azonban csapda is rejlik.

Ezt kell szeretni?

„Mindaz a lelki nyomás, amit megtanultunk elviselni, azok a megvalósítatlan tervek, amiket megtanultunk elfogadni, továbbra is stresszelhetnek minket. Ezért van az, hogy a negyvenes évek elejétől hullámszerűen megnő a krónikus betegségekből származó egészségügyi problémák, az ezekből származó halálesetek száma, a szívbetegségek, rákos megbetegedések. A folyamatos, stresszben töltött élet ebben a korban kezdi kifejteni a hatását” – részletezi a szakember. A csapda tehát az, hogy megszoktuk a jó és rossz helyzeteket is a hétköznapokban, ami gátolja a változást, és elkezdjük elhanyagolni mindazokat a veszélyeket, amelyek lassan krónikussá válnak, mondván, hogy ezzel kell élni, ezt el kell fogadni. Viszont nem az erős stresszhatások azok, amelyek megbetegítenek, hanem a hosszú ideig hatók.

A negyvenes-ötveneseknél leggyakrabban kapuzárási pánikról szoktunk beszélni, ami azonban korántsem csak a kapcsolataink pánikszerű újraszervezéséről szól, hanem mindenről, ami érték számunkra és amiről úgy érezhetjük, hogy elfogy a megvalósíthatóságának ideje. Kapuzárási szindrómánk lehet munkában vagy művészetekben való teljesítés terén, kötődhet anyagiakhoz, utazgatási vágyainkhoz és persze a párkapcsolataink újrarendezéséhez. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül jellemző lenne mindenkire ebben a korosztályban, hiszen akik tudatosabban odafigyeltek ezekre a vágyaikra, kevésbé hajlamosak krízisként vagy pánikként megélni ezt a helyzetet.

Elfelejtjük önmagunkat

A pszichoterapeuta ugyanakkor leszögezi, ez az a kor, amikor alkotni, következetesen dolgozni tudunk, azaz nem mindig többet akarva, hanem odafigyelve a munka hatékonyságára. Nem feltétlenül újat akarunk tanulni érett felnőttként, hanem hasznosítani akarjuk, amit már tudunk. Ez pedig újabb csapdahelyzetet teremt: dolgozva sokkal felnőttebbnek, felelősségteljesebbnek, szabadabbnak érezzük magunkat, mint tanulás közben, de ez a saját fejlődésünk leállásához is vezethet. És mivel ez a kor nem az élet vagy a munka utolsó szakasza, ezért ez időben majd gondot okozhat.

Középkorúként hasznosítani akarjuk, amit már tudunk, de ez ne legyen gátja a fejlődés iránti igényünknek/Illusztráció: Unsplash

„Nincs olyan szakterület, ami ne avulna el formai szintjén. Lehet, hogy a szakmai tudásom mélyebb lesz, de a forma, amit a társadalom értékel, változhat. A technológiai fejlődés nagyon gyorsan alakítja azt, hogy mit várnak el tőlem mint szakembertől, nekem pedig igazodnom kell ehhez. Minden művészeti irányzatnak, technológiai fejlesztésnek van egy kifulladási pontja, például a kézzel dolgozó asztalosok egyszer csak eltűnnek a pályáról, mert mindenki gépekkel formára vágott bútorokat vásárol és a szakma átalakul. Aztán újabb idő telik el, és az emberek különlegesre vágynak, visszatér a kézműves, egyedi bútorok iránti igény, és a szakembereknek újra alkalmazkodniuk kell ” – magyarázza Plesek Zoltán.

Ebben a korban már újra teljes erőbedobással élünk, a munkára, családra való odafigyelés, a felelősség nagyjából képes felemészteni az energiánkat, így könnyen megesik, hogy nem figyelünk oda önmagunkra, vagy a munka vagy a magánélet szenved komolyabb elhanyagolást. Ennek az életkornak a nagy kihívása a munka, a magánélet és az önmagunkra való odafigyelés közötti dinamikus egyensúly megteremtése.