Művészettel evangelizálni

0
404

A jezsuita szellemiségű ifjúság köréből indult kezdeményezés, a Pietre Vive, Living Stones, azaz Élő Kövek célja Jézus Krisztust hirdetni, az ő örömhírét, amely a vallásos ihletettségű műkincsek szépségén keresztül érintheti meg az emberek szívét.

Barcelona, Bologna, Budapest, Pécs, Cagliari, Chicago, Firenze, Fribourg, Genova, Ljubljana, Luzern után most már Kolozsvár is rajta van a térképen. Egy sajátos térképen, amely az Élő Kövek nevű nemzetközi közösség munkapontjait jelzi. A legnyugatibb ezek közül jelen pillanatban Chicago, a legkeletibb pedig Kolozsvár – meséli büszke erdélyi öntudattal a kolozsvári Piarista templomban Dan Ruscu történész. Ugyanaz, akit pápalátogatást közvetíteni láthatott-hallhatott a nagyközönség Veres Stelian mellett a román közszolgálati televízióban. Aki tökéletes kiejtéssel mondja ki a városok, köztük Csíksomlyó magyar nevét, aki egyetemi tanárként most arra törekszik, hogy e kiváló nemzetközi projekt kolozsvári állomáshelyén magyar diákokat is csatasorba állíthasson, akik az angol és román nyelvűek mellett magyarul végezzék a kalauzolást.

A kolozsvári projekt elindítására egyenesen Máltáról érkezett a kincses városba Giulia Privitelli, aki kérdésünkre elmondta, bár az Élő Kövek egyfajta templomi kalauzolás, nem az a cél, hogy a látogatók fejét történeti, művészettörténeti adatokkal teletömje, hanem hogy megnyissa őket a lelki-spirituális élményre. Akik a templomba betérőket kalauzolják, lelki és művészettörténeti képzésen esnek át, szolgálatukat ingyenesen végzik, a legfőbb fókusz nem a saját mondanivaló, hanem a látogatóban kiváltott spirituális válasz fogadása. Hogy aztán az egyes “munkapontokon” ki hogyan végzi ezt, abban nagyfokú szabadsága van, a közös a lelki szomjúság és a szolgálat vágya. Az önkéntes, az „élő kő” alapos jezsuita kiképzést kap a feladatra, és az ignáci lelkiismeretvizsgálati módszer szerint szolgálata kezdete előtt felteszi a kérdést: „Mit akarsz, Uram, hogy elmondjak a nevedben az éppen érkező látogatónak?” A végén pedig: „Uram, mit üzentél rajtam keresztül?” Így válik minden egyes találkozás igazi Találkozássá.

Június 7-én mindezt Kolozsváron gyakorolták a csatlakozó önkéntes fiatalok, majd egész napos szolgálatukat este 10 órakor taizéi imaóra és szentmise zárta. Mert bár mindegyik, a térképen szereplő közösség a maga igényei és a helyi adottságok szerint alakíthatja az életét, az egyébként jezsuita szellemiségű római közösség Taizé hivatalos partnere volt a 2012–13-as újévi találkozókor, s a partnerség azóta is tart.

A templomokba sok nem hívő turista tér be, számukra ajánlja fel az Élő Kövek közösség a maga „igeszolgálatát”, ami nem az evangélium felolvasását jelenti, hanem annak a templomi műalkotásokban megnyilvánuló szellemét ragyogtatja fel, hozza karnyújtásnyira. Gyakran előfordul, mesélte Giulia Privitelli, hogy miközben egy festményen látható alakról mesél, a templomlátogató egyszercsak a saját történetére ismer, és megállíthatatlanul árad belőle a szó, megosztja egész életét, szomorúságait, örömeit. Mit kell ilyenkor tenni, mi a helyes eljárás? – faggatom, válasza egyszerű: – Meghallgatni, hagyni, hogy kinyíljon.

A hivatalos honlapon így magyarázzák a kezdeményezés mögött rejlő nagyon egyszerű filozófiát: „azt gondolnánk, a nem hívőket nem lehet elérni, de a valóság az, hogy ilyenkor ők már ott állnak az Úr házában, és a számuk egyre nő. Azt gondoljuk, ezer különféle módon kell keresnünk őket, amikor valójában ők keresnek minket már egy jó ideje. Akik úgymond távol vannak, keresnek minket a saját házunkban, és nem találnak.” Az európai, a nyugati kultúra valójában egy paradoxonnal szembesül: míg a társadalom szekulárissá válik, egyre nagyobb az érdeklődés a spiritualitás, a vallásos műemlékek iránt. Az emberek szeretik bejárni a kolostorokat, katedrálisokat: a vallási turizmust még a gazdasági válság sem érintette.

Az emberek nem járnak templomba, de bejárják a templomokat. Érdekes ellentmondás! És ez nem áll meg itt: az úgymond nem gyakorló, nem vallásos ember mégis az identitását, a határait próbálja letapogatni a szent helyeken. Nem tételes vallást, tiltásokat, szabályokat keres, hanem spiritualitást, a belső ember felszabadítását.

Damaszkuszi Szent János írja: ha egy pogány hozzád jön és azt kéri, mutasd meg a hitedet, vidd el őt a templomba, mutasd meg neki az ikonokat, magyarázd el neki a vallásos ábrázolásokat. Egyfajta műelemzés ez, a szépség, a művészet által meg lehet érinteni a tételes tudományossággal érinthetetlen mélységeket. A szavakra már érzéketlen lélek a kép, a szépség láttán megnyílik a transzcendens felé. Pontosan ezt a találkozást akarják a Szent Ignác-i ifjúsági lelkiségi csoportok elősegíteni. A megnevezést először 2003-ban Frankfurtban használták, „Lebendige Steine” – így nevezték a székesegyházban közreműködő önkénteseket. Azután fejlődött módszerré mindez. Beletartozik a bemutatandó templomban kialakított imádság sarka, ahol csendben imádkozni lehet, vagy Bibliát olvasni netán énekelni. A látogató a kalauzolás után választhatja, hogy megköszöni a szolgálatot és tovább folytatja turistaútját, de maradhat is az imádság e sarkában, szembesülni saját magával, a felötlött gondolatokkal, élvezni a manapság már oly ritka csendet.

A római Il Gesù templomban 2008-ban tartott 15 napos nemzetközi táborozás során alakult ki az Élő Kövek mai gyakorlata, amelynek lényege és célja valójában a résztvevő önkéntes fiatalok hitvalló, felnőtt kereszténnyé formálása a szolgálat által.

Az Élő Kövek hitvallása szerint a keresztény örökség részét képező műalkotások valójában vizuális imádságok. Úgy tudjuk, a számítógépes nemzedékek sajátja a képkultúra – valójában egy kis rásegítéssel éppen ez a nemzedék tanít meg újra jól „olvasni” a régebbi képeket, s ezek segítségével spirituális közösségbe lépni egymással, az alkotóval a századokon átívelve, és a műalkotás segítségével saját lényünk elfelejtett dimenzióira újra rátalálni.

Fotók: Dan Ruscu, Giulia Privielli, pietrevive.org

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here