2019. május 4., szombat

0
458

EVANGÉLIUM

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tavon át Kafarnaum felé.
Már rájuk sötétedett, de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához.
Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!”
Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.
(Jn 6,16-21)

Mióta létünk kiesett az isteni harmóniából ezerféle szorongás, félelem tart fogságban. Az élet minden területéről fenyegetettnek érezzük magunkat, emiatt félünk, szorongunk. Szép magyar nyelvünk sokféleképpen ki tudja fejezni, árnyalni ezeket az érzelmeket: elfogódik, aggodalmaskodik, megijed, megrémül, retteg. Szinte felsorolhatatlan mennyi mindentől félünk. Olyan hatalmaktól, amik felettünk állnak, a kiszámíthatatlan élet meglepetéseitől, az ismeretlentől, attól, hogy elfogadnak-e, esetleges értéktelenné válásunktól, teljesítményünk tökéletlenségétől, gyengeségeinktől, saját árnyékunktól. Ezerféle félelmeink kísértése közepette szól hozzánk a mai evangélium: „Én vagyok, ne féljetek!” Ha valóban Istenhez tartozóként élem az életem, akkor nincs mitől félnem, hiszen Ő velem van. Legyek ebben bátor és kitartó, hiszen Ő mondja: ”Én vagyok, ne féljetek!

Csíki Szabolcs segédlelkész

MEGOSZTÁS