Torz alkotói tükör

Las Meninas a kolozsvári színpadon

0
708
Fotók: Bíró István/huntheater.ro

A Monitorul de Cluj cikkírója szerint Andrei Măjeri a román színház fiatal reménysége, aki 25 évesen már hat sikeres előadást rendezett. – Nem ismerem a munkásságát, ezért nem tudom megítélni, mennyire sikeresek korábbi rendezései. Amit azonban a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán kialakított stúdiótérben megmutatott művészetéből és művészi koncepciójából, az korántsem győzött meg. A tehetségről és a koncepcióról semmiképp. Polgárpukkasztási szándékról és arroganciáról annál inkább.

A címből feltehetnénk, hogy Velázquez híres képe, annak születése, a festészet, a művészet, a tükrözés, esetleg egy adag kortörténet, ennek mentén valamilyen értelmű kritika fogalmazódik majd meg a művész és a mecenatúra viszonyát, a művész létállapotát, kreativitása és megélhetése összefüggését illetően. A címből kiindulva és Velázquez korára gondolva, a spanyol katolicizmus, az inkvizíció tematikájában még számtalan ötletem lenne, mi állítható színpadra, mit várnék a cím keltette anticipáció hangulatában. De szívesen meg is lepődnék. Készen állok arra, hogy egy előadás az elvárásaimhoz képest meglepjen. A színház számomra varázsvilág, tükörterem, az igazság szentélye.

Ehhez képest egy viszonylag ötletes kezdés után (amelyben a mai edzőztermi szerelésbe öltözött fiatalember egyszercsak a spanyol barokk stilizált és karikírozott világában terem) lapos párbeszédek hangzanak el, a színészek minden erőfeszítése sem emel a közhelyeken túlra. Nem világos, miről szól a darab, hová akar elvezetni, és milyen úton-módon kalauzol. A darab szövegi szinten nem ad útmutatást, látványként sem „áll össze”, hiába kezdték Wittgensteintól származó idézettel: „Die Welt ist alles, was der Fall ist”, a világ, az előadás világa ettől nem teremtődik meg. A festményekként leleplezett poros tükrök a színpad hátsó részében maradnak, homályosak abban az utolsó jelenetben is, amikor mintegy körbeveszik a megkötözött főszereplőt, a festőt, aki a megélhetés – vagy az udvari pozíció, a cím, a rang – kedvéért lemondott a festésről. A különböző nagyságú tükrök által is homályosan látunk, de nem a korintusi levél „tükör által homályosan” értelmében, hiszen itt a világ olyan mértékű profanizálására kerül sor, ami már a szakrilégium tárgykörébe tartozik. De erről külön szólok majd.

Unalmas fél- vagy háromnegyed óra múlva odasúgom a mellettem ülőnek: „stupid”. A szövegvilág zavaros, az előadás első részében nem áll egységes egésszé össze, valójában mi a téma, honnan hová kíván eljutni a szerző, a rendező, az előadás. Ahogyan a kezében bilivel kísértetet üldöző-hajszoló hálóinges szereplő kóvályog a térben, amelyben olykor teljesen esetlegesen köd terjeng, úgy kóvályog a néző a látványvilágban értetlenül.

Egy zenei váltás következik egy beszólás kíséretében (45 perc van még hátra), amiből kiderül, az előadás felén túl tarthatunk. Aki ezt a mondatot beiktatta, maga is érezte, jelezni kell a néző felé, hogy ott, a színpadon is érzik, amit mi itt a nézőtéren: kínos a szöveg, a mondandó hiányát kitölteni… Mert a darab sajnos néhány odavetett vázlatnyi gondolatot tartalmaz, ami nem áll össze egységes egésszé, nem emelkedik és nem esik, mert nincs íve, nem építkezik, nincs felépítve, nem tart sehonnan sehová, és körülbelül öt megfontolandó (de valójában ismerős, máshol elolvasható) gondolaton túl nemigen szól –egymás mellé hordott mondatokon túl – semmiről. Ugyanakkor Velázquez, az egész spanyol udvari és egyházi barokk sem kel életre, hiába a jelmeztervező igyekezete, hogy színes, meglepő, nagyjából formahű ruhákat alkosson. (Az is megérne egy bekezdést, hogy a ruhaköltemények valójában a néhány éve a divatvilágban lezajlott botrány távoli lecsengései, ha a kifutókra vitt, nemegyszer meglehetősen vulgáris kontextusban tálalt szentképek, ikonok, keresztény szimbólumok ruhatervbe átvitt ihletésére gondolunk.)

Lehetne a téma az inkvizíció, lehetne a képmutatás, a látszat bírálatának szánt ez a darab. Némi utalás történik erre a Malleus maleficarum „boszorkányszakkönyv” leírásaiból vett, az udvarhölgyek között zajló párbeszédben – ám ez is csupán egy szervetlen geg az előadás egészében. (Jóhiszeműen innen inkább „kifelejtem” a zárórész egyébként szintén bántóan vulgár-erotikus jelenetsorát a kereszttel. De erről egy bekezdés múlva.)

A teljes káosz állapotából néhány pillanatra kiragad az interaktívnak szánt játék: „lenne a tanúm?” Fény–sötétség, szembenézés, szembesülés – valójában némi ötlet- és eszközparádé az értelmetlenség és értelmezhetetlenség kellős közepén. Mosolyt fakaszt, de lassan kínos, torz mosoly ül ki az arcokra: ez egészen nyilvánvaló lesz, amikor a darab zárásaként és egyáltalán nem meglepő, nem váratlan módon leereszkedik a hatalmas tükör a nézőtérrel szemben. Torz tükörbe nézünk egy torz gondolatsor után, ami sehonnan sehová vezetett el. Valójában az alkotónak, a gondolat kiagyalójának kellene ezzel a torz tükörrel szemben ülnie, ha előzetesen nem volt ideje saját torz és végig nem gondolt ötleteivel szembenéznie.

Ülünk a Las Meninas előadásán – bemutatója március 29-én, még nagyböjtben, két héttel a nyugatiak által ünnepelt húsvét előtt volt – a bemutató után egy hónappal, immár húsvéti időben, egészen pontosan ortodox húsvéthétfőn. Elénk állítják, felsorakoztatják a katolikus Spanyolország néhány mélységesen meghatározó vallási jelképét: körmenetben a Szent Szűz, majd egy másik körmenetben a kereszt korpusszal, s még egyszer a kereszt, ezúttal Krisztus-ábrázolás nélkül. A Mária-processzióban a szobor helyét az infánsnő foglalja el, a jelenet az ostobán mosolygó, a darabot bárgyú-gyerekesen végigfickándozó Margarita infánsnő jellemzéseként fogható fel. Emögött felsejlik némi (nem túl aktuális, mondhatni számunkra teljesen irreleváns) kritika az uralkodók általános alkalmatlansága, a rokonházasságok által degenerálódó uralkodóházak leépülése vonatkozásában. Katonai himnusz hangjaira udvarhölgyek öltözékében pompázó férfiak és nők hozzák a nagypénteken templomainkban hódolattal köszöntött keresztet. Erős és eleven a nemrég átélt szakralitás emléke, még itt van a szemünk előtt a templomi processzió, az igaz áldozat felmutatása. A színpadon ennek torz és minden jelentéséből kiforgatott leképezése jelenik meg, itt és most nincs a helyén, semmi, a szövegen, a játék logikáján belüli tényező nem indokolja megjelenését, megjelenítését, ilyen módon való kifacsarását: ez egyszerűen csak a szakrilégium szándékával magyarázható. Miért állítanák különben fejre a keresztre szegzett Krisztust? Miért köpködnek szotyit körülötte szerteszét, mintha a spanyol barokk ruhákban pompázó, amúgy férfiak által megjelenített udvarhölgyek valójában a Krisztust őrző római katonák volnának? Miért dugdosnak egy-egy, a McDonald’s tasakból előhúzott szalmakrumplit is a szájába? Ez lenne a Krisztusnak a kereszten felnyújtott ecetes szivacs mai megfelelője? A gúny világosan átjön a színpadról a nézőtérre, ám a darabbeli kontextus nem indokolja, ezért a bevezetőben emlegetett „polgárpukkasztás”, arrogancia mellett a szándékos sértés tűnik kézenfekvő magyarázatnak. Arcul köpése mindannak, ami itt és most, a jelenben, a nézőtéren kívüli valóságban, még a profánban is, a nem hívő néző számára is ünnep, jelkép, tiszteletre méltó hagyomány. Annál inkább az a feltámadást hívő embernek, aki a teljesen indokolatlan, funkciótlan, a darab logikájából kilógó pofátlanság tényét regisztrálja, és szentségtörésként éli meg.

Miről szól valójában a Las Meninas? Mi az előadás lényege? Mi a célzata? Velasquez, a festészet, a korabeli udvari világ, a mai képmutatás bemutatása vagy leleplezése? A rendező, Andrei Măjeri így fogalmaz: „Ernesto Anaya Las Meninas [Az udvarhölgyek] című drámája – melyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház tehetséges színészeinek nagyszerű előadásában láthatunk – a művész létállapotáról szól, párhuzamba állítva a Spanyol Aranykort és a posztmodern korszakot. Mindkettőre érvényes, hogy »a világ egy kép«, és »a kép minden«. A szöveget nagyon eredeti szerkezet és formabontó mechanizmusok jellemzik. Egy olyan történelmi közegben, melyet átsző a fikció, és amely hanyatlása előtti csúcspontját éli, az elképzelhető legnagyobb hóbort a halhatatlanság utáni vágy. Úgy tűnik, egy zseniális festmény az egyetlen kiút. Csakhogy a főhős – és mindenki célpontja –, Diego Velázquez szerint másképp kell kivívni az utókor tiszteletét. Lemond festői állásáról (ezt akkoriban nem tekintették művészetnek) és komoly munkát keres; a palota intézője lesz, ahol aztán évekig várja, hogy valami fontos feladatot kapjon. Az infánsnő és társai arra vágynak, hogy megörökítsék őket egy festményen, amely »szebb legyen a Mona Lisánál«. Így aztán a két világnézet folyton összeütközésbe kerül, hol tragikus, hol komikus, hol meg parodisztikus hangulatban. A két szexuálisan éretlen lány, akikben erotikus ábrándokat ébreszt az Inkvizíció; a lecsúszott hercegnő, aki halálugrásaival a teljes abszolutizmust idézi meg; az álruhás törpenő jóslatai, de mindenekelőtt a királyi udvarban eluralkodó üldözési mánia, dominószerűen generálják a tréfás helyzeteket, amelyek végül felélesztik a zseniális festőben az ihlet lángját. Zsarolás, besúgás, befolyással való üzérkedés, szertartások és varázslások – minden eszköz bevetésre kerül. A rendezés szokatlan szereposztással és üres színpadtérrel dolgozik. A rabszolgák és uraik, akik mindegyre szerepet cserélnek, valamennyien idomtalan alakokat ábrázolnak. Mi pedig ott vagyunk közöttük, és ők folyamatosan faggatnak, tükröznek, provokálnak bennünket. »Minden csak újrajátszott halál, egy utazás a kihalás, a vég felé.«” –  Tegyük hozzá, Andrei Măjeri 2017 szeptemberében a Kolozsvári Állami Magyar Színház pályázatára beérkezett harmincegy pályázat közül négy nyertes egyike.

A szépen fogalmazott mondatokat azonban a látottak nem támasztják alá. A rendező egy interjúban elmondta, nem tekinti kritikának azt a megközelítést, amely lényegében csak elmeséli az előadást. Azt mondhatnánk az Adevărulban 2018-ban megjelent nyilatkozatára mintegy válaszul, nézőként nekünk sem elég, ha a műsorfüzetben egy szép mese áll, míg a színpadon ebből alig érzékelünk valamit. A szereplők és helyszínek találnak, egyébként azonban a műsorfüzetben kifejtett rendezői szándék színpadi megvalósulása helyett vergődést, kliséket, lényegi mondandó helyett üres sértést kapunk: ugyan miért gondolja úgy Măjeri, hogy a kritikus vagy a néző szenved műveltséghiányban és kell görbe tükörbe néznie akkor, amikor másfél órán keresztül – Wittgensteinnal és posztmodernnel megtűzdelve – lényegében úgy vezeti végig egy előadáson, hogy a koncepció lényege körülbelül annyi, mint amit a hálóinges kíséretetvadászok visznek a biliben?

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here