Történelmi eseményre készül a Gyulafehérvári Főegyházmegye és ennek kapcsán a főegyházmegye több területén élő papokat, világiakat kívánunk megszólítani sorozatunkban, de az is érdekel bennünket, hogy a főegyházmegye központjában hogy látják ezt a kérdést. Nyilván többletmunkát is jelent. Milyen gondolatokkal néznek a pápalátogatás elé? Potyó Ferenc vikárius urat kérdezem.
Elsősorban személyes megközelítésben szeretném az egész eseményt értékelni. Általában a közvélemény és a nagyvilág a külsőségekre figyel, a látványra, a szenzációra, de mint hívő ember, mint keresztény és ennél több, mint pap is az életem a hitemre építem. A hit az a valóság, igazság, sok-sok igazság megfogalmazásával, amit az ember, a keresztény ember elfogad, olyan valóság, amit bárki jogosan kérdéssel közelíthet meg, hogy vajon tényleg minden úgy van, így hiteles, a valóság úgy származott Krisztustól, ahogy én megismertem, ahogy hiszem? És akkor nyilván a válasz az, hogy számomra a hitigazságoknak a valóságához, hitelességéhez az egyházam a garancia.
Az egyháznak ott van a mindenkori Szent Péter-utód, az egyház látható feje, elöljárója, aki a hitletéteménynek is őrizője, továbbadója, ahogy szokás mondani, az egységnek is a jele, a szeretetnek a köteléke. Ha így közelítem meg, hiszen életemnek, hitemnek az őrizője, legfőbb őrizője, egyházunknak, közösségünknek és az egyénnek, a kereszténynek is a vezetője, atyja a pápa, akkor máris a lényegre sikerül rátapintani: nem egy szenzációról, valami rendkívüli világeseményről van itt szó, hanem hitünknek az igazi megéléséről akkor, amikor az élő Péter látogat el hozzánk. Természetesen sok munkával, odafigyeléssel, áldozattal jár, de valahogy úgy vagyunk – hirtelen jut eszembe az anya-gyermek kapcsolata – az édesanyának soha nem számít a napi áldozat, munka, éjszakázás, minden egyéb lemondása gyermekéért, ha szereti őt. Ez fordítva is igaz: a gyermek is bármit megtesz szüleiért, ha szereti őket, ha igazán szeretettel közeledik hozzájuk.
Ha tehát Ferenc pápa, az egyház feje látogatására gondolok, úgy vagyok, vagyunk vele, hogy nem számít a befektetés, az áldozat, tőlünk telhetően mindent megteszünk azért, hogy közöttünk lehessen. Ami a korábbi nyilatkozatokat illeti, azért is fontosnak tartjuk jövetelét, mert egy olyan közösségbe jön el, ahol többszörösen kisebbségben élünk: mint nemzeti és mint vallási közösség is kisebbségben vagyunk. Megviselt a közel félévszázados kommunista diktatórikus elnyomás, most is lépten-nyomon küszködünk a jogainkért, a helyben maradás, a hitben való kitartás, az áldozatvállalás nagyon fontos ahhoz, hogy tovább élhessünk, megmaradhassunk. Mindebben a hozzánk látogató pápa egyfajta bátorítást jelent. Szoktuk hangoztatni: őseink hitében és erényeiben várjuk tőle, látogatásán keresztül a megerősítést.
Hogy látja helynök úr az erdélyi magyar és nem csak magyar, hanem a hívek közösségének az összetett valóságát? Milyen képet talál a pápa?
Mindenképpen egy nagy-nagy közösséget, amely úgy, mint a mindenkori csíksomlyói búcsúra, külön meghívást nem kap, semmilyen földi, kézzelfogható juttatásban nem részesül, de sok áldozat, gyaloglás, akár pénzkiadás, útiköltség stb. szükséges, mégis eljönnek Somlyóra. Lesz egy nagy tömeg, amely az áldozattól vissza nem riadva eljön és ünnepel. Természetesen ott vannak a sajnálkozók, hisz kapunk ilyen leveleket, megkereséseket is, amelyekben elmarasztalják azokat, akik a magyarság mellőzésének, mindenfajta negatív megközelítésében próbálják az eseményt beállítani, de ilyenkor arra gondolunk, ez a rendje. Krisztusra is mindent rámondtak, hogy falánk, borissza ember, bűnösök barátja, nem ünnepelte a tömeg, voltak, akik rajongtak érte, akik hallgattak tanítására, akik követték, de a nagy tömeg feszítsd meg-et kiáltott. Miért lenne jobb a mi helyzetünk, miért kellene minket jobban ünnepelniük? Vannak kritikusok, elmarasztalók, mondjuk így, hogy ez vele jár. Egy korábbi interjúban is mondtam: nem mindenki a vallásos lelkülettől vezetve, a búcsúnyerés szándékával jön, vannak, akik jól érzik magukat a tömbmagyarságban, soha sehol nem látnak szervezetlenül, kampányolás nélkül ilyen méretű összejövetelt. Mondhatjuk, hogy ez a kegyelem csodája. Maga a tény, hogy egy ekkora tömegben ott lehet és ugyanazon a nyelven beszélő testvéreivel ünnepelhet, nagyon sok embert odahoz, de lehet, hogy hitbeli igény vagy töltet nélkül van jelen. Azt nyilatkoztam korábban, ezek is jól megférnek a hívek mellett, nem jelent egyáltalán gondot, ha valaki nem búcsúnyerés szándékával jön Csíksomlyóra.
A gyulafehérvári főegyházmegye a hivatások évét hirdette meg 2019-re, a pasztorális bizottság előterjesztésére. Számíthatunk arra, hogy ilyen szempontból is gyümölcsöket teremhet a pápalátogatás, ez a nagy megmozdulás és ez a lelki élmény, ami alapvetően egy találkozásból és egy pápai szentmiséből végkövetkeztetésként minden más mellett remélhetőleg megmarad. Lehet ennek ilyen szép üzenete, amelyből a hivatásébresztés, a hivatásokban való megerősítés, a hivatásunkban való megerősítés származzon?
A szentatya mint Péter utódja Krisztus megbízásából az egyház, a földi egyház legfőbb elöljárója – látható feje –, ahol működik, ténykedik, nyilván a Szentléleknek a kegyelme, áldása van ott, és így rajta keresztül, jelenlétén, igehirdetésén, ténykedésén keresztül a kegyelem árad, és ez természetesen nagyon sok embert megérinthet. Azt is nagyon jól tudjuk azonban, hogy a kegyelem, a Lélek ott fúj, ahol akar, akkor és ott érint meg valakit, ahol jónak tartja. Ez nyilván eszköz, mint annyi sok más az életben. Ami a hivatást illeti, én vallom, gyerekként nagyon sokat ministráltam, az akkori kommunista időben templomba járó hívek mondták: kicsi fiam, ugye, te pap leszel. Kézzel-lábbal tiltakoztam: nem, szó sem lehet róla. Legelőször 8. osztály közepe, vége felé mondtam: igen, most akarok menni, pap akarok lenni, jelentkezem a kántoriskolába, mert akkor ez volt az odavezető út, ezt egy pünkösd szombatján mondtam, akkoriban nem volt ott a nagy tömeg, de mi már akkor is ott voltunk. Édesanyám vitt el és emlékszem, hogy az egész éjszakát a kegytemplomban töltöttük, ott a sok csángó meg egyéb hívekkel a földre leterített valamin szunyókáltunk, imádkoztunk, énekeltünk. Én ott járkáltam a nagyok között, tátottam a számat. Ott, akkor kaptam azt a bizonyos meghívást a lelkem mélyén, amit azóta soha, soha nem kérdőjeleztem meg, amiről sosem gondoltam, hogy az nem volt valódi.
Szőcs Csaba
