Az egyháznak nem „hideglakatosokra” van szüksége

1
1542
Csorba Mihály iskolaigazgató, négygyermekes családapa

Amikor a legutóbbi születésnapján telefonon köszöntöttem, épp padlószőnyeget rakott le az egyik osztályteremben. Olyan embernek ismerem, aki mindig kész tenni a dolgát ahol és amikor csak szükség van rá. Csorba Mihállyal, a bihari Gáspár András Általános Iskola igazgatójával beszélgettünk.

Érsemjén, gondolom, a legszebb falu a világon… Milyen volt neked ott gyermekeskedni, felnőni?

Mindig is az marad, bár mostanság már nem találok sarat benne, mert leaszfaltozták. A nyolcvanas években még „falu volt a javából”. A legszebb élmények talán azok, hogy gyerekek voltunk, és voltunk gyerekek. Mert elég volt az utcán egyet fütyülni, és hirtelen lett 15-20 állandó jellegű „tettestárs”. Barátok voltunk, néha verekedtünk, de volt gyerekkorunk. Nem volt áram, nem volt tévé, de nem is tudtuk, milyen lenne, ha lenne. Elég volt az, hogy ott voltunk egymásnak. Az iskolában három párhuzamos osztályban tanultunk egy évfolyamon, annyi volt a gyerek. Néhány évtized múlva, tanárként visszatérve a régi iskolámba, megdöbbenve tapasztaltam, hogy eltűntek a gyerekek, eltűnt egy régi világ…

Volt kedvenc tantárgyad?

Nem igazán volt kedvenc tantárgyam, én nem szerettem iskolába járni, nem szerettem tanulni, házi feladatot írni, és ha volt rá egy mód, nem is írtam meg. Ami miatt mégis sikerült elvégezni az iskolát, és viszonylag jó eredményekkel, az szerintem amiatt volt, hogy anyukám volt az osztályfőnököm, úgyhogy nem nagyon tudtam elbliccelni a dolgokat. Ő hamarabb tudta, hogy nekem nincs házim, mint ahogy én tudtam, hogy ő tudja… Úgyhogy muszáj volt odatennem magam a tanulásnál is, mert ugye az ember igyekszik, hogy „na, legalább anyám meg ne tudja”… Szóval nem lehetett kijátszani a dolgokat úgy, hogy az osztályfőnöki fenyítést anyám nem tudja meg. Kedvenc tantárgy? A magyart szerettem, a történelmet mindig is szerettem, a többit meg muszáj volt.

A nagyváradi Szent László-líceumban érettségiztél. Igazából veletek indult ez az iskola…

Rendszeresen és örömmel jártam templomba, és kifejezetten jó lelkipásztoraink voltak, tehát én úgy gondolok rájuk vissza, hogy megalapozták az életemet, rengeteget ministráltam, hétköznap is ott lógtunk a plébánián, és az akkori plébános, Jitaru Antal példája nagyon-nagyon vonzott nemcsak engem, sokunkat. Az ő ösztönzésére kerültem a katolikus líceumba. Mi voltunk a második generáció, tehát a második évfolyam. Abszolút zárt közösség voltunk, aki kereste a hangját, kereste az útját, kereste a lehetőségeket. Emlékszem, kilencedikesek voltunk, és az, hogy kerti padokon ültünk, teljesen normális volt számunkra, mert tudtuk, nekünk ezt az utat meg kell járni, hisz ez nemcsak a püspöknek, a papoknak, a tanárainknak a küzdelme, hanem a miénk is. Tehát ezt a középiskolát fel kell hozni arra a szintre, hogy elismerjék. Amikor visszagondolok a középiskolás éveimre, ez van bennem, hogy együtt építettük. És így éreztük ezt a tanárok részéről is. Úgyhogy nekem a középiskola végig egy kellemes emlék marad, nagyon jó érzés, hogy oda járhattam. Akkoriban egy kicsi, családias közösség volt.

Egyenesen vitt az út Gyulafehérvárra, a teológiára?

A középiskolás éveim ebben a miliőben, ebben az érzésvilágban zajlottak, és nyilván a sok ministrálás is megtette a hatását. Úgy gondoltam, meg kellene próbálni a teológiát, a papságot. Én úgy éreztem, van hivatásom. Ezzel a tudattal kerültem ’96-ban a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. Huszonnégyen kezdtük el, ez akkor nagyon kicsi számnak minősült. A felettünk járó évfolyamon közel hatvanan voltak, és akik utánunk jöttek, azok is 60-70-en. Mi egy nagyon pici közösség voltunk. Meghatározó öt év volt, én tényleg konkrétan készültem a papságra. Egyetlen percét sem bánom az ott töltött időnek, bár nem volt könnyű. Kedveltem az évfolyamot, kedveltem a tanáraimat, jó volt ott lenni, de mégis valami hiányzott. Ez az a bizonyos szikra, amire az ember azt mondja: „na, ez az!”. Ugyanez jelen van a házasságban, jelen kell legyen minden hivatásban. És itt az érsek úr szavait idézném, akivel végül is ötödéves koromban elbeszélgettünk a kétségeimről. Ő azt mondta nekem: „Jegyezze meg, tisztelendő úr, hogy az egyháznak nem hideglakatosokra van szüksége”. És ebben benne volt minden. Ahhoz, hogy formálódjon a vas, hogy jól csináljunk valamit, tényleg tűz kell, lelkesedés kell, és az belőlem – ebbe az irányba – hiányzott. Elég sok lelkipásztort kellene felsorolnom, akivel átbeszéltem ezt, amíg konkretizálódott, hogy jobb lesz, ha nem ezt az utat választom, illetve hogy hagyjam ott egy kicsit, és ha évek múlva még mindig úgy érzem, visszavágyom, akkor lehet, valóban ez az én utam.

Kolozsvárra kerültem az ottani teológiára, tanárképző pasztorális teológiára. Akkor már lehetett dupla szakkal végezni, én a történelmet választottam mellé. Ezt a négyéves egyetemet akkor sikerült két év alatt befejezni. Ennek elsősorban anyagi megfontolásai voltak… Egy-egy szesszióban 20-30 vizsgája volt az embernek, tehát durva volt, de hál’Istennek, sikerült.

Mit adott neked Kolozsvár a sok „stresszió”, tanulás mellett?

Az én emlékeim Kolozsvárról abszolút eltérnek az átlag kolozsvári egyetemista emlékektől, én nem voltam az, aki azt az egyetemi életet „kiéltem”. Nekem Kolozsvár a tanulást jelentette meg a könyvtárat. A nagy sörözésekből persze nem maradtam ki, de nekem valahogy az a nyüzsgő kolozsvári élet kimaradt, és őszintén nem is hiányzott. Lehet, azért, mert már akkor korosabb voltam, és nem volt rá igényem, de nekem tényleg a felkészülésről és a diplomáról szólt az egyetemi város.

És aztán hazajöttél…

Hazajöttem Nagyváradra, illetve Biharra költöztünk. Abban az évben meg is nősültem. Bihart kedveltem. Gyakran láttam vonatablakból, és nagyon tetszett a település. Mindig csodáltam, hogy ezek a bihariak mennyire precízen végzik a munkájukat a kertjeikben, a gyümölcsösben, hogy mennyire tiszta ez a falu. Sok embert nem ismertem. A feleségem ott kapott munkát a helyi iskolában. Most már tizennégy éve ott tanít, az egykori diákjainak a diákjait is tanítja. Én pedig Paptamásiban és Hegyközcsatárban kezdtem a pályámat mint történelem–földrajz tanár. A földrajzot „hozzám vágták”, mondván, azt is tanítani kell valakinek… Két éven keresztül tanítottam, második évben még magyar nyelvet is, akkor már csak Tamásiban. 27 órám volt egy héten, meg az osztályfőnökség. Mondták is, hogy velem kel fel a nap és velem is nyugszik, mert mindig engem látnak először, s engem utoljára.

És azután jött a 2006-os év, egy váltás az életemben. Épp ásatáson voltam, az autópályán dolgoztunk – aminek ugye 2013-ra kellett (volna) elkészülnie –, amikor megkerestek a Mária Rádiótól egy állásajánlattal, amire végül igent mondtam, és el is kezdtem a munkát, miután 2006 végén átadtuk az ásatási területet…

Ha valamiről jóízűen tudsz mesélni, az ásatás az. Miért kezdett el érdekelni a régészet?

Három régésszel laktam egy lakásban Kolozsváron, és annyi furcsa dolgot meséltek, hogy lassan megszoktam a fogalmakat. Egyszer szóltak, hogy mehetnék velük ásatásra, ha akarnék. Akartam, és nagyon megtetszett ez a dolog. Ez Ábrányban volt, Margitta mellett, egy ciszterci apátságot ástunk ki: egy gyönyörű 1200-as évekbeli templomot, illetve az apátsági temetőt. Megszerettem. Azóta, ha tehetem és van rá lehetőségem, lemerülök a teológiai körből az archeológiába. Ez a hobbim. Megnyugtatja az embert.

Olyan, mint másnak a horgászat?

Igen, lehetséges. Izgalmas és elgondolkodtató az – például ha egy sírt bontok ki –, hogy ez az ember élt, voltak álmai, vágyai, elképzelései a világról, céljai, és most itt fekszik előttem. És én abból, amit látok, abból kellene felépítsem őt. És van, amikor sikerül. Vagy egy leégett háznál: látod azt, hogyan élt az a család, miért következett be a katasztrófa, hogy mit használtak, mit ettek, milyen lehetett egy hétköznapjuk.

Ez kicsit ilyen időutazás?

Igen, meg egy kicsit nyomozás, felderítés. A nagyváradi várban láthattam például, ahol több évszázadot bontottunk le a csonkabástyán vissza egészen az Árpád-korig: milyen volt, amikor Szent László alapíthatta a várat, hogyan zajlott a tatárdúlás, a várostrom, a halál, még egy fellendülés, a törökök ostromai. És ez szabályosan látszik egy 20 centis földrétegben, hogy milyen volt – akár az osztrákok uralkodása vagy a török-kor, az a 30 év, ami itt volt. Ez engem leköt. Azok a kis leletek mesélnek. Például a török-kori rétegekben rengeteg cseréppipa volt, ezerig számoltuk, aztán már nem. Milyen lehetett a török katonának az élete: egész nap pipázgatott? Látszanak azok a masszív égésnyomok, amikor a várat hónapokon keresztül lőtték, felégették, és biza, benne van egy fél kar, egy fél láb. Tehát ez azt jelenti, hogy ott a védőt eltalálták, és nem temették el, csak földet dobtak rá. A hősiesség is látszik itt, a védő nem akarja hagyni az övéit, inkább belehal.

Igazából nemcsak tárgyakat, maradványokat találtok, hanem „életeket” is?

A közös múltunkat vissza lehet építeni. Visszatérve szülőfalumra, Semjénre, tavaly csatornázási munkálatok közben szóltak a gyerekek, hogy van koporsó, meg kell nézni, „tanár bácsi, kiássuk?”. Persze nem volt koporsó, hanem csontváz, egy kutya csontváza, de lelkesen, 15-20 gyerekkel ástunk. Nagyon élvezték, én is. Közben megtaláltam egy leégett kemence nyomait, valószínűleg az 1600-as évek végén sérülhetett meg és égett le a ház, a kemence pedig bedőlt. És ugyanezt a réteget megtaláltam 100-200 méterrel arrébb, tehát látszik, hogy a falu égett le akkor. Élő ember nem maradt. És ezzel rekonstruálni lehet egy szegmensét egy adott településnek: hogy épülhetett vissza az, amit most látunk? Erről mesélnek ezek a kis földbe rejtett kincsek.

2006: Erdélyi Mária Rádió. Mit hozott az életedbe?

Mindig azzal vádolnak, hogy mindenre azt mondom: igen, ez volt a legszebb periódus az életemben. De erre is csak azt tudom mondani, hogy élveztem, szerettem. Az első néhány hónap után rájöttem, hogy senki nem fogja letisztázni, pontosan mi a munkám, stúdiót kell építeni, gyakorlatilag 2006–2007 erről is szólt. A Mária Rádió életében voltak irányelvek, melyeket a Világcsalád (a világ több mint 60 országában működő, Mária Rádiókat összefogó egyesület – szerk. megj.) megszabott, amihez igazodtunk, megpróbáltuk adaptálni a helyi viszonyokhoz. Úgy érzem, az akkori csapattal nem volt zökkenőmentes a munka, de 2008-ra sikerült eljutnunk odáig, hogy a saját lábán állt az Erdélyi Mária Rádió, ami akkor azért volt nagy szó, mert voltak akkor nálunk sokkal korosabb nyugati rádiók, akiknek ez nem sikerült. És amikor csapatról beszélek, nem csupán a munkatársakra gondolok, hanem megjelentek azok a lelkes önkéntesek, akiknek zöme, úgy gondolom, hogy még most is a rádiónál tevékenykedik. Csapatmunka volt, erdélyi – katolikus, református – csapatmunka, mert közösen akartunk valamit felépíteni. És lassan elindult, menet közben pedig alakult. Nem egy egyéni partizánháború volt ez, legalábbis én így emlékszem vissza, és így is érzem. Van egy varázsa annak például, amikor az ember először megy Csíksomlyóra „rádiósként”, és először találkozik azzal az önkéntessel, akivel telefonon keresztül már hónapok óta együtt dolgozott, felépített valamit, és most szemtől szembe látja, ki a „munkatársa”. Úgy gondolom, ez mindannyiunknak élmény volt. Egy közösség voltunk. És lassan létrejöttek a „körzeti” stúdióink, akkor éreztük, hogy most már itt valami tényleg nagyon mozog, mert ugye most már nemcsak Várad van, nemcsak ez a központ van, hanem ott is megvannak a központok: Székelyudvarhely, Csíksomlyó. S aztán jött a többi: Gyulafehérvár, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy.

Közben négy gyermek apukája is lettél. Az elsőszülött fiatokra azonban már-már „a kétségbeesés határáig” vártatok…

Orvosok hada, mindenféle vizsgálatok, én igazából végig meg voltam győződve arról, hogy lesznek gyermekeink. 2008 pünkösdjén történt, amikor a somlyói búcsú után – közvetítés, sátorbontás, mindenféle rádiós tevékenység – holtfáradtan indultunk haza, még egyszer bementem a Szűzanyához, mondván magamban: annyit jártam ide évekig, de még soha nem kértem semmit, ha lehetne, most kérnék egy gyermeket. Amikor hazaértem, a feleségem mondta, hogy nem biztos, de úgy néz ki… Na, így született Csanád fiam 2008-ban. Ezt elmeséltem neki, amikor már ő is értette a dolgokat. Miután a két kisebb is megszületett (Zselyke és Ilka), egy somlyói búcsú előtt azt mondta nekem: „apa, azért kérhetnél még egyet, de ha lehetne, az legyen már fiú, mert nagyon egyedül vagyok én itt a lányok közt”. Így született Zétény. Úgy érzem, és ezt nem kendőzöm, hogy a nagycsaládom Csíksomlyó ajándéka, a Szűzanya ajándéka. Én így éltem meg, és most is így gondolom. Nekünk kellett valamiért az a néhány év, amíg nem volt gyermekünk. Valószínűleg fel kellett nőnünk ehhez a feladathoz, mert a szülői hivatás az nagy hivatás.

Úgy vállaltatok négy gyereket, hogy nem számíthattatok a nagyszülők segítségére, mivel csak ti éltek Biharon.

Ez akár jó is lehet. Szerintem így volt a legjobb. Nem mondom, hogy nem kaptunk segítséget a nagyszülők részéről, viszont nem azt az állandó, konstans jelenlétet. Biztos vannak ilyen családok, ahol a nagyszülőkkel együtt élnek. Ez egyfajta stabilitást jelent a szülőnek és a gyerekeknek is. Nekünk cifrább a helyzetünk, mert a feleségemmel párhuzamosan dolgozunk. Ahogy születtek a gyerekek, nagyjából mindig valaki gyesen volt, most meg nincs. S akkor itt jön be ez a menedzsment, hogy holnap én is dolgozom, te is dolgozol, kit kihez tegyünk le, mert négyet elég nehéz letenni. Ebben az öcsém tud leginkább segíteni, mert egyedül ő meri vállalni mind a négyet egyszerre. S akkor „el kell őket osztani”, a munka után pedig „össze kell gyűjteni”. De meg lehet oldani. És ők is megszokják.

Megtaláltad azt a tüzet, amit a szemináriumban hiányoltál?

Igen, hazaértem. Úgy gondolom, hogy ez az utam, és én ebben otthon vagyok. Pálos István atya mondta nekem nagyon gyakran, meg Szőcs László spirituális atyám, hogy: „az, amiben megnyugszol, az az Isten akarata”. És én most nyugodt vagyok ebben.

Az általános iskoládba és a líceumodba is visszatértél tanárként. De hogy alakult az a helyzet, hogy a bihari Gáspár András iskola igazgatója lettél (aki épp a születésnapján padlószőnyegezi az egyik osztálytermet)?

Úgy kellett csinálni, hogy 10-én nyitás, és ezt nem lehetett elhanyagolni. Szeptember elsejétől kinevezett iskolaigazgató vagyok, ott dolgozom. Én nem kerestem ezt a helyet, engem kerestek meg azzal, hogy mi lenne, ha vállalnám. Aztán kicsit átgondoltam a dolgot, hogy végül is veszíteni valóm nincs. Ezt a munkát is el kell végeznie valakinek. Én nem úgy élem meg, mint előrelépést a karrierben, nem is akarok így rágondolni. Ez ugyanolyan szolgálat, mint a többi. Hála Istennek nem estem ki a tanításból sem, mert van heti nyolc órám, tehát van kapcsolatom minden osztállyal, minden gyerekkel, és így könnyebb köztük lenni. Mert az igazgatói szakma – csúnya szóval, szakma – most inkább azt jelenti, menedzser. Biztosítani az iskolának azt a bázist, amitől jól tud működni. Végül is ezt csináltam a rádiónál is, adminisztrátorszerűségként kell ott lenni. Nyilván ez kihívás is, mert azért tényleg figyelni kell mindenre, attól kezdve, hogy ne fogyjon el a kréta, legyenek használhatóak a mosdók, eltört a csap: „ki törte el, nem én voltam”, ezt is fel kell deríteni.

Élvezed az igazgatói feladatot?

Szeretem ezt csinálni, megoldani a problémákat, még akkor is, ha túlnőnek néha rajtam. Hiszem azt, hogy valamilyen módon meg lehet oldani, ha pedig nem, akkor ezt el kell fogadni, be kell látni, hogy én ezt nem tudom megoldani. Itt is elég sok folyamatban lévő projektünk van, és valahogy azt szeretnénk elérni, a helyi polgármesterrel közösen, hogy hozzuk fel az iskolát egy olyan szintre, ami itt tartja a bihari gyerekeket. Mivel csupán néhány kilométerre vagyunk Váradtól, sok szülő inkább beviszi a gyereket valamelyik városi iskolába. Azt kell elérni, hogy ne szipkázzák el a bihari fiatalokat.

Hogyan lehet ezt elérni?

Azt kell elérni, hogy szeressenek Biharra iskolába járni. És ebben nem az a lényeg, hogy Biharon fennmaradjon az iskola, nyilván ez is, hanem az, hogy annak a gyereknek, aki itt született és itt lakik, ne legyen olyan gondja, hogy délelőtt egy közösségbe jár iskolába, délután pedig egy másik közösségben kell barátokat találnia. Így elgyökértelenedik. Mert akárhogy nézzük, azért távolság van a két település között. Szeretne az itteni barátaival lenni, de oda kell iskolába járnia. Ez neki rossz, mert nem tud igazából sehol közösségben lenni. Aki nincs közösségben, annak nincs is igénye egy idő után közösségre, és annak később gondolkodás nélkül lehet munkát vállalni egy távoli országban, lehet akár családot elhagyni, mert nincs meg benne az az erős közösséghez tartozás tapasztalata. És ez nem értelemmel tanulható, sokkal inkább érzéssel, megtapasztalással. Ez lenne a cél, hogy szeressenek itthon lenni.

Számodra mit jelent konkrétan a szolgálat szó, így 2019-ben?

Engem – csúnya szóval élve – azért fizetnek, hogy a felnövő generációnak ne legyen gondja. Ez esetben egy szolgálat a munkám. Nyilván kapok érte fizetést, de tanár és pedagógus között van különbség. A tanár elmondja az anyagot, visszakéri, leméri és értékeli a tudást. A pedagógus pedig figyel arra a személyre, aki vele szemben áll, és éppen nem tudja, mikor volt a mohácsi vész. De ennek az embernek van egy múltja, lehet, hogy előző este nem aludt, mert beteg volt a kistestvére, és egész éjjel ordított, vagy a szüleinek voltak problémái, és ez kihatott a tanulására, vagy csak egyszerűen lusta. Én úgy gondolom, pedagógusként erre is figyelni kell, mert mi nem szakmunkásokat, minisztereket vagy tanárokat nevelünk, hanem embereket. És a gyermek meg fogja találni a helyét a világban, ha segítünk neki ebben. Ez viszont már szolgálat, mert ezért nem fizetnek meg.

Milyen terveid vannak, és mit szeretnél a gyermekeidnek továbbadni?

Világmegváltó gondolataim nincsenek. Nyilván vannak ilyen rövidlejáratú projektek, hogy akkor ezt most le kell festeni, azt meg kell javítani, de nem tervezek különösebben, mert meggyőződésem, hogy ok nélkül nem történik semmi, az sem, amit most csinálok. Lehetséges, hogy ez egy ideiglenes, néhány éves munka, és utána másutt kell majd megint valamit csinálni. Amit a gyermekeimnek szeretnék továbbadni, hogy ami rájuk van bízva és szeretik csinálni, azt tenni kell. Igyekezzenek családban, közösségben élni, ami nem megy súrlódás nélkül, de azokon túl lehet menni. Ha megtalálják a nyugalmat abban, amit szeretnek, akkor az az Isten akarata. Isten akaratában pedig jó úton vagyunk. Lehet ilyen vagy olyan szakma, ilyen vagy olyan életút, csak érezze az ember, hogy a helyén van, és akkor többé nem kell kényszeresen dolgoznia.

Van valami mottód, egy gondolat, ami téged jellemez?

Nem tudok ilyen jelmondatot mondani, soha nem tudtam. Számomra ezek címkék. Valamit vagy elmondanak az emberről, vagy csak szeretné az ember, hogy a többiek azt gondolják róla… Nagyon banális meg hétköznapi dolog: a hosszú élet titka, hogy ne hagyd abba a lélegzést. Valami ilyesmi, ami engem szokott motiválni, hogy akkor csináljuk így: ne hagyd abba a lélegzést, a többi meg majd adatik.

Kérdezett: Serbán Mária

Megjelent a Vasárnap hetilap február 3-i számában.

1 HOZZÁSZÓLÁS

  1. URAM ,ÉDESANYÁD által segits ,hogy az EGYHÁZ ,MÁRIA RÁDIÓ—- meleget kovácsoló eszközei legyünk ÉLETÜNK ,SZAVAINK s TETTEINK által —–MINDENT ISTEN NAGYOBB DICSÖSÉGÉRE

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here