Soha nem hittem az újévi fogadalmakban. Mostanság mások is egyre kevésbé: terapeuták, életmód-tanácsadók januárban nyakra-főre igyekeznek hangsúlyozni, hogy csak finoman, a kemény önszigoron lazítva, ne írjunk bakancslista-szerű elváráshalmazt, hogy aztán év végén tövig rágjuk a körmünket, mert negyedét sem sikerült valóra váltani. Éppen ezért, meg talán dacból is soha semmit nem fogadtam meg januárban. Csak márciusban. Vagy májusban. Amikor úgy tűnt, hogy teljesíthető. Egy ilyen elhatározáshoz nem szükséges újévi keretet adni. Aztán az idén mégis. De ez sem fogadalom, inkább elhatározás, ami egy tavalyi megértésből öröklődött. Rájöttem, hogy mire való az alázat.
Kiskoromban mindig dührohamot kaptam, amikor valamilyen igazságtalan helyzetben a „dobj vissza kenyérrel” elvet próbálták legyúrni a torkomon. Hát hogy lehet, hogyha valakit méltánytalanul érnek sérelmek, csak tűrjön és soha vissza ne üssön? Mi csak emberek vagyunk, nem korlátlan türelemmel megáldott istenek. Történt, hogy a buszon, konzerves szardíniák módjára összegyömöszölt emberi tömegben egyszer-hatszor gyomorszájon könyököltek. Épp, mint téged. A jól nevelt utas pedig olyan arcot vágott, mintha én lennék a hibás, hogy épp a könyöke ügyébe pofátlankodtam. Megmondás helyett azonban mélyet sóhajtottam, nyeltem és végiggondoltam, hogy két perc alatt amúgy sem tudom meggyőzni a dühös utastársam a civilizált tömegközlekedés íratlan szabályai felől, mi értelme egy, már eleve céljavesztett konfliktust kirobbantani? Csak csendben haladjunk tovább. Holnapra mindketten elfelejtjük. Ki tudja, milyen személyes problémája miatt viselkedett úgy. Most hagytad megalázni magad – ezzel a mellékgondolattal szálltam le a buszról.
Aztán a bevásárlóközpontban tolták a jobb alsó bordáim közé hatszor-nyolcszor a kocsi fogantyúját. Épp, mint neked. Halk felnyögésemre csak egy lesajnáló pillantást kaptam. A következő fordulón éppen ő állta el az utat: illedelmes elnézéskérés-közepette araszoltam ki mellette. Fél szemmel láttam a szégyennel párosult meglepett tekintetét. Megint megaláztad magad – gondoltam. Utána a bekötözött csuklójú, bedagadt szemű, a termékeket tojástörő lendülettel dobáló bolti eladónak minden borda- és kiszakadt kenyeres-zacskó okozta fájdalmam ellenére halovány mosollyal köszöntem szebb napot. Pedig az eladó feladatai közt a kedves kiszolgálás is szerepel – gondoltam, miközben éreztem, ahogy nagy szemekkel hosszan követ a tekintetével. A lépcsőház előtt egy siheder legény csusszant be elém a nyíló ajtónál: meghúztam a fogantyút és tovább tessékeltem. Újabb zavart tekintet. Megint megaláztam volna magam? Talán. De talán a faltörő kos módjára közlekedő vásárló holnaptól tapintatosabb lesz. Talán a bolti eladónak elviselhetőbbé vált a fárasztó nap. Talán a figyelmetlen tinédzser megfontoltabb lesz.
Tehát mégis csak arra való az alázat, hogy másokat előtérbe helyezve egy hétköznapi helyzetben segítsünk, vagy legalább egy elviselhetőbb, civilizáltabb út lehetőségét mutassuk?
Talán az aznapi legnagyobb nyereményem az a csendes, többnyire bűntudat nélküli, nyugodt, sokkal kevésbé zakatoló elme volt, aminek a társaságában jóval könnyebb volt elaludni.
Talán a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” tanítás nem arra buzdít, hogy másoknak segítsünk. Nem csak arra okít, hogy ezt betartva példát mutassunk másoknak, hogy ha ha majd ők is így tesznek, egyszer talán fogyni kezd a harag. Talán ez a tanítás nem a folytonos igazságtalanság érzését akarja újra és újra generálni, hanem alázatra inteni a saját lelki nyugalmunk érdekében. Talán nem megalázni akar, hanem felszabadítani. És elcsendesíteni. Ki ne akarna nyugodt, békés, könnyű lelkiismerettel kelni-feküdni. Minél többször próbáljuk, annál könnyebb lesz tehermentesebb elmével béketűrőbbnek lenni. Neked is. Empatikus, türelmes új évet mindenkinek!
