Bátorság! Ne féljetek!

Évközi 23. vasárnap

0
988
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM:
Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!” (Mk 7,31-37)

A kilencvenes évek elején megkért egy család, hogy vinném el őket Dicsőszentmártonba, a szanatóriumba, hogy meglátogassanak egy hozzátartozót. Az időt, amíg beszélgettek, arra használtam fel, hogy szétnéztem a kórtermekben. Gyermekkoromban eleget hallottam, amikor dühös emberek a dicsői „sárga házba” küldözgették egymást. Kíváncsi voltam. Rend, tisztaság volt mindenhol, de megdöbbentett a nehezebb osztályokon az emberek arca. Azok a szemek, mozdulatok, hangok… nem mennek ki ma sem a fejemből.  Fejet hajtok az orvosok és ápolók előtt. Olyan sebeket, sérüléseket kezelnek, melyek gyógyulásában talán csak a csoda segít. Hogy kerül ilyen helyzetbe az ember? A szakemberek tudják, hogy milyen kríziseken keresztül juthat ide valaki, de biztos vagyok benne, hogy az esetek nagy részében tetten érhető a félelem. Magam is a szorongással, pánikkal küszködve olvastam el dr. Heinz-Rolf Lückert Félelem és pánik című könyvét. Ezt írja: „Társadalmunkban az emberek hatvan százaléka szenved időlegesen és körülbelül húsz százaléka szenved tartósan a félelemtől.” Nem a természetes, önvédelmet biztosító félelemről van szó, hanem a ki tudja honnan és ki tudja miért eredetű tartós félelemről. Fura jószág. Felfalja az ember energiáit. Összezavarja a gondolatokat, vakká, süketté tesz és a beszédben, az evangéliumi beteghez hasonlóan, dadogóssá.

„Aki fél, az rémeket lát.” – mondja Száraz György. Saját erőből felszámolni, elűzni a félelem rémségeit igen nehéz, sokszor nem is lehetséges. Kerüljük, hogy félelmet keltsünk másban, és óvakodjunk a helytelen életmódtól, mert ebben ver leginkább gyökeret.

Mit tegyen, aki túlzottan fél? Ne szégyellje, és ne rejtse véka alá. Attól, hogy fél, semmivel sem kevesebb, mint az, aki „bátornak” látszik. Nagy haszonnal lehet kipróbálni a feszültségoldó gyakorlatokat. Elég sok van belőlük. Gyógyító hatása van a szeretett személyekkel való időtöltésnek, kommunikációnak. Jó dolog olyan munkát végezni, amit szeret az ember, ami lefoglalja a gondolatokat. Szakember véleményét kell kérni.

1980-ban jártam először Magyarországon. Valaki megkért, hogy adjak át egy csomagot Budapesten. Lelki, szellemi sérültekkel foglalkozó orvos volt a címzett, akivel igen jót beszélgettünk. Elmondta, hogy egy csoporttal éppen zarándokútra indulnak, és több kegyhelyre szeretnének eljutni. Nem a „gyógyulást” vadásszák, ahogy mondta, hanem Isten közelében szeretnének megpihenni.

Minden gyógyító gyakorlaton túl a legfontosabb: Isten szeretetében fellazulni. Nem megy egyszerre, nem köszönt be csodaszerűen a változás, de a kitartó bizalom meghozza gyümölcsét. Ha fellapozzuk a Bibliát, állítólag 365-ször találunk rá a biztatásra: Ne féljetek! Minden napra kapunk egy isteni megerősítést. Ne hagyjuk porosodni a Bibliát! Éljünk az élet kenyerével is. Az emmauszi tanítványok szíve lángolni kezdett, amikor felismerték Jézust a kenyértörésben. Jézus érintése visszaadta bátorságukat. Napközben lépjünk be templomainkba. Töltsünk időt Isten csendjében. Ismerek embereket, akik nem tudnak részt venni a vasárnapi szentmiséken túlzott félelmük miatt, de hétköznapokon kihasználják a lehetőséget és ez jót tesz nekik. Ne engedjük, hogy félelmeink megbénítsanak, kiüresítsenek.

Polcz Alaine írja: „Lehet mit kezdeni a depressziósokkal, a neurotikusokkal, a gyűlölködőkkel, a kétségbeesettekkel, drogosokkal, öngyilkosokkal, elmebetegekkel, gyilkosokkal, megvannak a módszerek, jók, rosszak, de az üresekkel nincs mit tenni.”

A félelem képes arra, hogy üressé tegyen. Hogy kihúzza a hit biztos alapját a lábunk alól.

Több időn keresztül egy elsőpéntekes nénihez jártam, aki nagyon félt. Soha nem volt gyakorló keresztény és élete nagy részét a vörös csillag szolgálatában töltötte. Az elsőpéntekes szentáldozásai is, – én úgy éreztem -, olyan „hátha mégis” események voltak. Soha nem szűnt meg többször is megkérdezni egy-egy találkozásban: „Jaj, Istenem, mi lesz velem?”

Ki a bátor ember? Nem az, aki nem fél, hanem az, aki félelmét Istenhez tudja vinni és a tőle való kegyelemmel szembe is tud szállni vele.  A szentmise közben meggyilkolt Romero érsek mondta híveinek: „Lábunk remeg a félelemtől, de mindig ott remegjen, ahol állnunk kell.”

László Áron

Megjelent a Vasárnap szeptember 9-i számában.

MEGOSZTÁS