Rajtam áll, rajtunk áll

0
2391

Fórika Krisztina a gyergyószentmiklósi önkormányzat sajtószóvivője, külkapcsolati referense és rendezvényszervezője. Néhány évvel ezelőtt döntött úgy, hazatér szülővárosába, és annak a közösségnek áll a szolgálatába, amelyik útnak indította őt, ahová igazán tartozik. Szívtől szívig beszélgetünk az „élet nagy dolgairól”.

Ha azt mondom: szóvivő, mi ugrik be elsőre?

Nyilván az, hogy kommunikáció. A kommunikáción túl pedig ilyen szavak és érzések, mint a hitelesség, emberség, gerincesség, érzékenység, felelősség, szolgálat, összeszedettség, na meg az, hogy választékos szóhasználat, és hogy mindig legyen nálam sminkszett… 🙂

Gyergyószentmiklósról származol, de éltél Szatmáron, illetve jött egy rövid angliai „levegőváltozás” is. Mik a legfontosabb mérföldkövek az életedben?

Gyergyószentmiklóson születtem, életem első 16 évét itt éltem, majd hármat Szatmárnémetiben. Ezt követően Kolozsváron szociológiát tanultam. Az említett angliai „levegőváltozás” mellett sok érv szólt az egyetem elvégzése után, de a legerősebb az volt, hogy adjak egy évet magamnak, Istennek, hogy rátekintsünk a terveimre, az életemre. Sok év távlatából úgy gondolom, hogy ezt kötelezően mindenkinek be kellene iktatnia az élete valamely pontján. Ez volt az az év, mely alatt megismerkedtem magammal; amikor rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról, és hogy elég vagyok magamnak. Elég jó társaság vagyok önmagam számára, mert bennem él Isten, mert jónak teremtett. Ekkor éreztem meg, hogy mi a különbség az egyedüllét és a magány között. Az ott töltött év óta még nem voltam magányos, maximum az egyedüllét érzését tapasztaltam meg. Az angliai év után mesterképzésre jelentkeztem Kolozsvárra, ahol két évig kommunikációs készségfejlesztést tanultam, miközben a Katolikus Egyetemi Lelkészség munkatársaként dolgoztam.

Mesélj kicsit a kolozsvári éveidről! Egy, az itteni egyetemisták körében igen népszerű színielőadás címével élve: Mit csináltál három évig?

Az egyetem első évében kerestem magam, tanultam kezelni a hirtelen rám szakadt szabadságot, de meggyőződésem, hogy mindenki ezt teszi az egyetem első évében, akár beismeri, akár nem. Nekem könnyű dolgom volt. Nagyon sok szerető ember, közösség vett körbe, főként a Katolikus Egyetemi Lelkészség berkeiben. Mindenben benne voltam! Legyen az közösségkovácsolás, kultúra, lelkiség, kirándulások, buli, diáknapok, hosszú beszélgetések egy ital mellett. Úgy gondolom, hogy mindazt, amit Kolozsvár adni tudott, én azzal éltem. Javarészt a hűtőmben csak tartós élelmiszer volt. Keveset voltam otthon. Mindig pörgésben voltam. Egy kicsit féltem is, hogy ez után az életvitel után milyen lesz újra a kisvárosi élet, nem lesz-e túl egyhangú, unalmas. Ma már tudom: alaptalan volt a félelmem.

Azt látom, hódít az a tendencia is, hogy az egyetem befejezése után egyre több fiatal (ha nem megy ki külföldre) tér vissza a szülőhelyére. Te miért döntöttél úgy, hogy hazamész?

Számomra akkor vált egyértelművé, hogy én gyergyói lakos leszek, amikor annak idején eldőlt, elköltözünk a szülővárosomból. Addig soha nem foglalkoztatott a gondolat, nem latolgattam, hogy hol akarok majd élni, nem is kellett volna. Tizenhat éves voltam. Abban a korban senki nem ezen gondolkodik. Számomra ez a változás felszínre hozta, hogy én nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez. Én szeretek itt élni. Én idetartozom. Csak itt ismerem minden utcának a nevét, csak itt ejtik ki úgy a nevem, hogy a szívem megdobban. Itt más az illata a levegőnek, más az íze az ételnek. Nyilván sok mindent nem tud megadni Gyergyó, amit egy európai vagy egy nagyváros igen, de nem is ez a cél. Ad olyan dolgokat, amit egy világváros nem. Ezekért a sokszor megfogalmazhatatlan dolgokért döntöttem úgy, hogy én itthon szeretnék élni. Pont ezért a kisvárosi életért, a kisközösségért. Engem ez a közösség nevelt fel, ez adott alapot. Most az én sorom, hogy dolgozzam a közösségért, az utánam jövőkért.

Mondhatom, szakmád a kommunikáció. Mit jelent számodra a beszéd, a dialógus, a kapcsolatok, a találkozások?

Abban hiszek, hogy csak akkor tud változni bármi, ha embertől emberig, lélektől lélekig történő kommunikáció útján teszünk érte. Haragszom a globalizált világra, bár vitathatatlan számos előnye és segítsége az életünkre nézve, de nap mint nap tapasztalom, hogy megölte a nagybetűs kommunikációt. Sms-t és e-mailt írunk, kétsoros hírekből tájékozódunk, késünk, elfelejtünk dolgokat, mert túl sok minden van egyszerre a fejünkben, a szívünkben, a beszélgetéseink messengeren folynak, és ha meg is ejtjük a személyes találkozásokat, kevés esetben vagyunk egész emberként jelen benne. Közben is az okoseszközeinket nyomogatjuk, másik három beszélgetést bonyolítunk párhuzamosan. Megköveteli a világ, hogy mindig, mindenki számára jelen kell lenni. Ez alól sajnos sokszor én sem vagyok kivétel, de igyekszem tenni ellene. Azt hiszem, egyre inkább meg kell tanulnunk azt, hogy őszintén ránézzünk a másik emberre, és ha csak egy rövid kérdés erejéig is, de akkor csak rá figyeljünk. Amikor csak tehetem, a megbeszélnivalóimat személyesen bonyolítom le, igyekszem minőségi időt tölteni azokkal, akik fontosak. Lehet, hogy olykor több hónap is eltelik addig, amíg egy-egy személlyel leülünk egy kávé mellé, de akkor ott, abban a találkozásban teljesen jelen akarok lenni. Visszatérve az eredeti kérdéshez, ugyan furán fog hangzani, de azt hiszem, a kommunikáció, a találkozások számomra a jelenben élést jelentik.

Melyik(ek) volt(ak) életed eddigi legmeghatározóbb találkozása(i)? És már ha a kulisszák mögött kötöttünk ki, hogy tapasztalod, mi a jól működő kapcsolattartás titka – akár intézményi szinten is?

Nehéz kérdés. Minden életszakaszomból ki tudnék ragadni 1-2 barátot, személyt, akiről úgy érzem, hogy nagy hatással volt arra a folyamatra, amely során azzá váltam, aki ma vagyok. Kapásból fel tudnék sorolni 5-10 személyt, éppen ezért egyetlen nevet sem mondanék. Nem lehet rangsorolni. Mindenkinek akkor és ott volt helye az életemben, amikor belépett abba. Mégis van egyetlen találkozás (szinte) mindannyiunk életében, amely aztán jó esetben egy életre szól. És ez a (házas)társ. Én most a vele való találkozásom emelném ki. Igaz az, hogy az igazinál az ember nagyon erősen érzi, hogy ez az ember, ez a találkozás más. Amolyan álló vizeket felforgató. Az érzésen túl a kapcsolat további alakulása döntés. Döntés amellett, hogy akarom, működjön, és ezért hajlandó vagyok tenni; döntés amellett, hogy olykor meghalok magamnak érte; és döntés amellett, hogy a döntésem mellett kitartok.

A jól működő kapcsolat titka? A kommunikáció! Hát mi más?! Hogy elmondom és elmondja a másik fél is, hogyan lát, érez, gondol dolgokat. Hogy körbejárunk, ha kell, tizedjére is egy témát, hogy leülünk egy asztalhoz (nem megírjuk e-mailben!), és akarjuk megérteni, megoldani a dolgokat – személyes és intézményi szinten egyaránt.

Mit jelent számodra a szülővárosod szolgálatában állni, és a feladataid – lelkiismeretes – elvégzésén túl, maga a (köz)szolgálat fogalma?

Nagyon sok osztálytársam, kortársam döntött úgy, hogy egy nagyobb életszínvonalat kínáló országban fog élni. Mondanom sem kell, hogy sok esetben a legtehetségesebbek, akiknek a tudását, tenni akarását máshol jobban megfizetik. Sokszor felteszem a kérdést, hogy miért várjuk azt, hogy a dolgok javuljanak, fejlődjenek itthon, ha mi, akik szeretnénk és tudnánk tenni, más ország/város fejlődését szolgáljuk? Én azért a városért érzek felelősséget, amely nekem otthont adott és ad. Ennek a városnak a fejlődését szeretném szolgálni.

Az egyház él, az egyház fiatal” – ifjúsági találkozók alkalmával halljuk, olvassuk vagy akár tapasztaljuk is ezt, de hadd idézzem magunk elé a csíksomlyói pünkösdi búcsú gyalogosan zarándokló fiataljait… Férjeddel a plébániátok életében is aktívan részt vesztek. Kin, min múlik egyházunk fiatalsága?

Fáj kimondani, de a lelkiismeretem kimondatja, mert nem mutogathatunk ujjal: rajtam áll, rajtunk áll. Na meg a Szentlelken, de ő teszi a dolgát. Foghatjuk a plébánosra, a papokra, az egyházi alkalmazottakra, hogy mondjuk évek óta nincs megújulás, nincs változás, vagy hogy nem engednek beleszólni, újítani, de akkor is rajtunk múlik. Adott ponton nem is a munkánkra, hanem a mi imánkra van szüksége az egyháznak, hogy megfiatalodjon, hogy fiatal és életerős maradjon.

Nagy zeneszerető vagy. Zárjuk egy jó kis dalszöveggel…

Megyek, várnak már otthon, haza visz a cipő. / Mikor a villanyt leoltom, egy érzés a szívemre nő, / Mert bárhogy van, úgy tesz, mindig úgy tesz velünk a jövő, / Hogy visszanézve majd most lesz a régi szép idő.

Kérdezett: Serbán Mária

(Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap június 3-ai lapszámában.)

MEGOSZTÁS