Elment az utolsó tanúk, a nagy nemzedék képviselőinek egyike. Csendben, szerényen feltűnés nélkül, ahogy élt. Hiszen élete kevés részletét ismerjük, nem a nyilvánosság előtt zajlott. A történelem egy adott pontján előlépett, elvégezte a feladatát és visszatért a csendes észrevétlenségbe. A nyelv, a tiszta hagyomány és a nehézségek közepette megőrzött hit letéteményese volt. Naiv, tiszta, egyszerű harcosa az igazságnak. Amiről a kommunisták is azt állították, csak egy van, az övék, aminek jegyében ellenfeleiket sorban börtönözték be, végezték ki, majd félelemben tartottak egy országot. Doina Cornea azonban nem félt, és amikor úgy gondolta, az igazságnak beállított hazugság immár tűrhetetlen, elkezdett módszeresen tenni ellene, bebizonyítani, hogy az csak galád hazugság. Törékeny alakjával és vékony hangjával a legkevésbé volt hősi alkat, a hatalom egy kézlegyintéssel lesöpörhette volna. Benne azonban volt kitartás, és sok-sok erő. Nevetségessé tették, bolond öregasszonynak próbálták beállítani.
A közös hit nevében keresett és tartott vele kapcsolatot Cs. Gyimesi Éva, egy másik ellenálló asszony, akit a lelki törékenység legyűrt, aki a felszabadulás utáni pofonokat és csalódásokat kevésbé bírta. Doina Cornea, aki az 1989-es változások hevében nyilvános szerepet is vállalt, hamar rádöbbent arra, hogy a filológus, a bölcsész álmát itt háttérhatalmak már rég lenyúlták. Egy ideig még mondta, mondta, aztán teljesen félreállt. Hiszen nem a tévéképernyőn való ötperces „öröklét” volt a célja. „Doina Cornea olyan alkat volt, hogy nem törekedett még csak népszerűségre sem, nem hogy politikai babérokra” – mondta róla Eckstein-Kovács Péter a Krónikának. Ő is megemlítette, hogy a magyarokkal való kapcsolataiban a lehető legtermészetesebben, empatikus módon viselkedett, és normális volt, maradt a Gheorghe Funar uralta Kolozsváron, amikor a marosvásárhelyi fekete március rányomta bélyegét a közhangulatra. A Doina Cornea emlékét idéző közleményében Tőkés László is a forradalom igazi alapeszméihez való hűségét és a magyarokhoz való kiegyensúlyozott viszonyát emelte ki.
Egy olyan erdélyi görögkatolikus román értelmiségitől búcsúzhatunk, aki harcostársunk volt, példaképünk marad.
