A kékszakállú herceg vára Kolozsváron

0
629
(Fotó: Szabadság.ro)

»A kékszakállú herceg vára« című misztériumot 1911 márciusától szeptemberéig zenésítettem meg” – írta a Bartók Béla a bemutatóra készült kiadványban. A művet először elutasították a budapesti Operában azzal, hogy bemutathatatlan. Hét évvel később az erdélyi gróf Bánffy Miklós, a pesti opera akkori intendánsa segítségével állították színpadra 1918-ban.

Az egyfelvonásos operát Balázs Béla szövegkönyve alapján komponálta Bartók Béla. A darab műfaji szempontból misztériumjáték avagy szcenírozott ballada. A 20. század elejének általános hangulata volt a világfájdalom, ami az európai irodalomban, képzőművészetekben, zenében egyaránt eluralkodott. E hangulat tükröződik Balázs Béla darabjában, amelyet egy francia monda felhasználásával és magyar népballadai eszközöket is felhasználva írt meg. A szövegkönyvét először Kodálynak ajánlotta föl, aki nem vállalta, ám Bartók, akit akkoriban kosarazott ki Geyer Stefi hegedűművésznő, rezonált a témára. Az irodalmi műben a sok más helyen asszonyfaló szörnyetegként bemutatott Kékszakállú a főhős, aki valóban létezett Gilles de Retz, Gilles de Rais vagy Gilles de Laval néven, 1440-ben halálra ítélték Franciaországban.

Történetét többször feldolgozták, alakját többféleképpen állították be. Balázs Béla felfogásában a Kékszakállú egy magyar népballada hőseként jelenik meg, Bartók éppen akkoriban feléledt érdeklődése a magyar népzene iránt is érdekessé számára a szövegkönyvet. Így Bartók Béla és Balázs Béla világhírű operája férfi és nő kapcsolatának különböző rétegeibe, állomásaiba enged betekinteni. A kor hangulatának, filozófiájának megfelelően a főhős a magányos, sorsszerűen egyedülvaló ember példája, a darab a férfi és a nő egymásra találásának, illetve egymásra nem találásának lélektani mélységeit boncolgatja. A vár a férfi lelke, amit a nő nem igazán tud megérteni, és bár a férfi ott eltemetett több korábbi asszonyt, mégis ő a tragikus hős, akit az új asszony sem tud megérteni, sőt, túlzott kíváncsiságával megsemmisíti a boldogságuk lehetőségét. A darab maga kissé egyoldalú szemléletet tükröz, hiszen a tragédiát a kinyíló ajtók, feltáruló titkok okozzák, és nem tevődik fel az a jogos kérdés, vajon lehet-e, szabad-e véres, könnyes titkokra építeni egy kapcsolatot, s nem eleve halálra ítélt minden ilyen próbálkozás.

A darabnak két főszereplője van: a Kékszakállú herceg (bariton vagy basszus) és Judit, az új felesége (szoprán vagy mezzoszoprán). Bartók zenéje azonban nagyon jó, nagyon kifejező és szép, ez feledteti a kissé kétséges alaphelyzetet. Érdekesség, hogy még keserűen, magányosan, csalódottan kezdte írni Bartók, de mire a zenemű elkészült, már feleségül is vette tanítványát, Ziegler Mártát, és egyfelvonásosát neki ajánlotta. Először a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára nyújtotta be, de előadhatatlannak találták, visszautasították. A hét év múlva bemutatott operát Zádor Dezső rendezte, az ősbemutató díszleteit maga Bánffy Miklós tervezte, a két főszerepet Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt, a regös szövegét Palló Imre, a kor kiváló színésze mondta. A vegyes fogadtatás miatt nyolc előadás után levették műsorról, az 1938-as felújítás nyomán átütő sikert ért el, ekkor indult el a nemzetközi hírnév felé.

A zene balladai-népzenei alapokra épül, a Kékszakállú megszólalásai lassúbb, Juditéi mozgalmasabb, idegesebb deklamációk. Pentaton népdalok dallamivilága a minta, a sötét hangszín adja a rideg, komor várnak és a Kékszakállúnak a zenei témáját, majd a zene gyorsul, feszültebb lesz Judit megszólalásaikor. Judit, az új asszony családja tiltakozása ellenére, vőlegényét elhagyva, tehát komoly áldozatok árán követi a férjét, és meg akarja ismerni a annak várát, valójában a Kékszakállú lelke titkait. A herceg érzi, hogy a rejtett dolgok erőszakos megismerése tragédiához vezet, és folyamatosan igyekszik feleségét visszatartani, kéri Juditot, ne nyitogassa az ajtókat, mert ez a remélt boldogság helyett örök magányt hoz. Amikor Judit dörömböl az első ajtón, a megszemélyesített vár – figyelmeztetően és a tragédiát előre jelezve – fájdalmasan felsóhajt: ennek zenei megoldása nagyon szép. Judit baljós árnyakat, nyomokat fedez fel mindenütt: a tájat véres árnyat vető felhő takarja, egy ajtó mögött a könnyek tava rejlik. Az ötödik ajtó kinyitása a nagy zenei csúcspont: diadalmas, nagy dinamikájú, már-már himnikus. A Kékszakállú is elfeledkezik aggodalmairól, büszkén mutatja birodalmát Juditnak. Az ötödik ajtó után a zene és a szín is egyre sötétebb, a hetedik ajtó kinyitásakor holdezüst fény önti el a színpadot, a zene szomorú, a történet elvégeztetett. A remélt, vágyott boldogság helyett a magány, az örök egyedüllét következik: „És mindig is éjjel lesz már…/Éjjel… éjjel…”

A helyszín a szövegkönyv szerint: “hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik. Hirtelen kinyílik fent a kis vasajtó és a vakító fehér négyszögben megjelenik a Kékszakállú és Judit fekete sziluettje.” Kolozsváron az 1918-as ősbemutató Bánffy Miklós által megalkotott látványterveinek rekonstrukciójával láthatta a közönség március 6-án. A jelmezek rekonstruálását Szebeni Zsuzsa, a díszletek rekonstruálását Lőrincz Gyula irányította. Az egyszerű, de rendkívül hatásos előadást a Kossuth-díjas Szinetár Miklós rendezte, Horváth József vezényelt, a főszerepeket György Levente, illetve Molnár Mária énekelte. A prológusban Dimény Áront, a három feleség szerepében Barabás Júliát, Babos Kingát és Katrinetz Erikát láthatta a közönség.
A Kékszakállú szerepében György Levente, a kolozsvári Magyar Opera egykori nagybőgőse tért vissza Kolozsvárra. 1993-tól nyolc éven át nagybőgőzött az opera zenekarában, ezután Svájcban képezte magát a Schweizer Opernstudio-ban, ezt követően öt éven át a svájci Biel Solothurn-i színház szólistája volt, 2011-től a németországi Theater für Niedersachsen alkalmazta Hildesheim-ban szólistának. Tizenkétéves operaénekesi pályafutása alatt több mint negyvenöt basszbariton szerepet formált meg.

Az opera bemutatója alkalmából Kodály Zoltán (akinek Balázs Béla eredetileg felajánlotta a szöveget) így méltatta Bartók művét: „Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. (…) Az új magyar zenéből egy más, mélyebb gyökerű, elhasználatlan magyarság szűzi tiszta levegője árad, olyan mint a székely fenyveseké, amelyek közé szorultan megmaradt valami egy, valamikor országot átfogó, monumentális erejű élet-áradatból. Ennek csíráin nőtt nagyra, egy egész rendkívüli alkotó erő vulkanikus munkájában a Bartók zenéje is, egy végtelen kifejező erejű, de szilárd szerkezetű léleknyelvvé, amelyhez foghatót ma hiába keresünk akárhol.”

Fotók: Biró István

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here