A 18–19. század fordulóján élt Carl Maria von Weber utolsó operáját, az Oberon, a tündérkirályt országos premierként Selmeczi György rendezésében mutatta be 2017. szeptember végén a Kolozsvári Magyar Opera.
Weber a német romantikus opera előfutára, kritikusai különösen is értékelik zenéjében, hogy felfedezte a hangszín szuggesztív vonásait és ezeket a hatáskeltés, a zenei jellemzés eszközeként használta, mint ahogy a visszatérő témákat alkalmazó kompozíciós technikát, a vezérmotívumnak nevezett dallamelemeket. Felfedezte, felelevenítette a német népi hagyományokat. Szeretett egyes hangszereket és hanghatásokat szimbolikus jelentéssel felruházni és mint ilyet használni. A zeneértők megjegyzik azt is, hogy az ő művészi alkotásmódja nyomán vált lehetővé egy, a korábbiaktól eltérő operadramaturgia és zenei gondolkodás.
Az Oberon daljátékszerű kompozíció néhány nagyobb igényű énekszámmal. A darabra jellemző tündérzene újszerűen csengett, nyitánya – mint Weber nyitányai általában – szimfonikus igánnyel egybefoglalva mutatják meg a darab lényegét (a kritikusok ezért a wagneri nyitányok közvetlen elődjének tekintik).
A három felvonásos opera szövegkönyvét James Robinson Planché írta Christoph Martin Wieland Oberon című verses drámája, valamint Abel Seyler Hüon und Amade című librettója alapján – ezt Csákovics Lajos fordította magyarra, a kolozsvári előadáshoz Demény Péter írt prózai összekötő szövegeket, amelyekkel két fiatal színésznövendéknek is játéklehetőséget teremtett a rendező, és a cselekményt igyekszik érthetőbbé, követhetőbbé tenni.
Az opera ajánlója szerint a néző-hallgató figyelmébe leginkább az I. felvonás elején felcsendülő tündérmuzsikát, a II. és a III. felvonás fináléját ajánlják, de néhány ária is ismerősnek hangzik, fülbemászó és nagyon szép előadásban csendül fel a kolozsvári színpadon. Emellett természetesen az Oberon nyitánya kiemelkedő: a műfajban a zeneszerző legremekebb alkotásának tartják, a kolozsvári opera zenekara Jankó Zsolt vezényletével kiválóan adja elő. Amikor a függöny felmegy, igazi tündérvilágot látunk, s bár az előzetes jelzésekből azt hallottuk, kicsi büdzsével készült az előadás, ez nem tűnik fel, ellenkezőleg: gyermekek számára is varázslatos csodalények ereszkednek-emelkednek, tánc és állandó mozgás van a színpadon, valamint sok varázslat, mesés váltás: a helyszínek váltakoznak, Nagy Károly udvarából a mesés Keletre kerülünk egyetlen varázsütésre, háborgó tenger, kalózok, martalócok harcolnak és szintén egy botsuhintásra, illetve egy csodás kürtszóra mozdulatlanná dermednek.
A színpad mindvégig hullámzik és él, vidám, sőt olykor kifejezetten huncut történések tanúi vagyunk, a szereplők, beleértve a kórust, a tánckart és az énekeseket, láthatóan élvezik a játékot, ez pedig mindig magával ragadja a nézőt is, az ének szépen cseng, a mese (különösen ha a néző egy icipicit felkészül a darab történetéből) elbűvöl. A darab különlegessége, hogy két prózai szereplőt is színre teremtettek (Tőtszegi Zsuzsa és Jakab Tamás játsszák), két Puck-szerű figurát, akik a csipetnyi mait is behozzák az előadásba, miközben prózában elmondott magyarázattal kísérik a látható-hallható történéseket, segítve az eligazodást, és a mókás hangulatot igazi fiatalos lendülettel, sok tehetséggel, játékkedvvel varázsolják a színpadra. Igazán élvezetes, vidám, kellemes előadást állítottak színre a Kolozsvári Magyar Operában, érdemes megnézni gyermeknek, kamasznak, szülőnek és nagyszülőnek egyaránt!
Díszlettervező Lőrincz Gyula, jelmeztervező Ledenják Andrea, koreográfus Jakab Melinda, szereposztás: Bardon Tony, Pataki Adorján, Balla Sándor, Covacinschi Yolanda, Veress Orsolya, Molnár Mária, Fülöp Gergely Tímea, Viorica Bogoi, Vlad Sebastian, Rareș Arcadie Cîmpean, Tőtszegi Zsuzsa, Jakab Tamás. Karigazgató: Kulcsár Szabolcs, hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre, korrepetitor: Nagy Gergő, Horváth Zoltán, súgó: Kostyák Sz. Júlia, videó: Schneider, ügyelő: Venczel Péter, a jelmeztervező munkatársa: Tankó Bernadett, a rendező munkatársa: Szabó Jenő.
