Meglelni önmagunkat a csendben

0
339
A szerző felvétele.

Az önismeret egy út? Belső vagy külső? Éppen annyira külső is, mint belső. Igazi lelkigyakorlat, ahol a lelkedben, de a világban is sétálsz. Mindenkinek másra és különböző mértékben van szüksége az önmegnyílás művészetének gyakorlása közben. Számomra az utazás motívuma szorosan hozzátartozik ehhez a belső kalandhoz. A lényeg, hogy egyedül legyek önmagammal. Hiába vagyok alapvetően városi lény, a természet, egy kicsi nyugalomsziget mindig közelebb vezet magamhoz és a Teremtőhöz. Legyen az a torockói Székelykő, a budai Normafa vagy a velencei tengerpart.

Az önismeretről nem a korlátok és a határok jutnak eszembe, hanem sokkal inkább a felfedezés, a komfortzónámon túli lehetőségek. Évről évre rájövök, és egyre jobban kikristályosodik, hogy melyek azok a dolgok, amik meghatároznak engem, amik tényleg én vagyok. Bár kétség kívül hosszú út van még előttem, minden kis tapasztalat és élethelyzet, gyötrődések és nem várt boldogságforrások vezetnek saját magam felé.

Olyan sokszor hallom emberektől, hogy nincs idejük magukra, sok a feladat és a program körülöttük, így elvesznek benne. Megértem őket, mert én is igénylem a pörgést, a zajt, az életet, de ha néha sikít a vágy bennem a csendre, akkor viszont drasztikus elvonulásra van szükségem. Kivonulni a világból és világot látni csodálatos dolog! Ha nem hallom a saját testem, akkor Istent sem vagyok képes érezni.

Az önismeret a körülöttem levő emberektől és történésekből jön, vagy akkor, ha le tud csendesedni minden körülöttem. Ha nem kényszerülök rá, hogy nyomasszon a csend, egyszerűen nem foglalkozom magammal. Valahol ez eléggé elkeserítő. Kérdezhetnék, hogy miért kell a világ végére elmenni azért, hogy saját magammal találkozzam. Az életterem a hétköznapjaimat jelentik. Ez jelen esetben önmagában nem kell se pozitívat, se negatívat jelentsen. A hétköznapok nem alapja az önvizsgálatnak, ugyanakkor egy egyszerű hétköznapot is fel lehet használni arra, hogy kilépjünk belőle. Ehhez azonban egyfajta elhagyásra van szükség. Földrajzira vagy olyanra, ami a profán valóságot zárja ki. Olyan kevesen szeretünk egyedül lenni. Ha mégis belekényszerülünk, akkor az komoly – akár fizikai – fájdalommal is járhat. Ehhez azonban adaptálódunk. És csak ottmaradunk magunk számára. Máskor a Teremtő hív ki, hogy az égő csipkebokor tanúi lehessünk. Útnak indulni hatalmas kaland. Hegyek, vizek vagy erdők: ki-ki hol leli meg önmagát a rengetegben. Ha nincs elcsendesedés, akkor nincs igazi túra! Persze barátokkal is lehet és kell is! De néha egyedül kell nekivágni és jegyet váltani a mélységekbe. Lépésenként, szintenként, mindig az adott tempóban, amit akkor meg tudunk szaladni. Hiszen mindenkinek saját tempója van, ezért sem vagyunk beskatulyázhatóak. Sokfélének vagyunk teremtve, sokféle temperametummal, hibákkal, adottságokkal.

Az önismeret nem lehet korlát, csakis szabadság. Saját magunk felfedezése. Izgalmas kaland, előre nem látható fordulatokkal, folyamatos botorkálások, fa alatt fűben üldögélős, hegyet mászós, lábat tengerben áztatós élet! Annyi szépet teremtett az Isten, és mi vagyunk az ő szeme fénye!

Miklós Ágnes

A cikk megjelent a Vasárnap március 5-ei számában.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here