2016. december 23., péntek

0
453

Evangélium

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédjai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” (Lk 1,57–66)

Gondolat

Együtt örülni valakivel, akihez irgalmas volt az Úr – ma, amikor a saját siker keresése, az egyéni érvényesülés hajt sokakat –, érdekes gondolat, helyzet. Egyáltalán: együtt örülni valakivel olyasmi miatt, amiből nekem talán semmi előnyöm nem származik…

Örülni, mert valaki örül: közösségvállalást jelent. A régiek talán ezt jobban tudták, de ma is tanulható, s honnan, ha nem az evangéliumból? Ők is onnan tanulták a krisztusi emberséget, amelynek kezdetét készülünk ünnepelni.

Az ilyen tiszta, érdek nélküli öröm csak a szabad ember képessége, aki már nem csupán önmaga körül forog. Azé, aki tanult már valamit az Úrtól, aki nem önmagáért, hanem értünk vállalt mindent: emberré lett, kezünkbe adta magát, győzött a halálon, és küldetést hagyott ránk, a szeretet ma is sürgető misszióját.

MEGOSZTÁS